Hosszú Béla: Pilótasapka

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: PIlótasapka

Háború utáni élményeim közül az egyik legkedvesebb emlékem Gyula bátyám látogatása maradt. Gyula tulajdonképpen Anyunak unokatestvére volt, de Anyu mindig úgy beszélt róla, hogy Gyula bátyám, ő pedig kizárólagosan úgy emlegette Anyut, hogy húgom. Mindez azért lett így mert "Gyula-bátyám" és "Mistyók-bátyám" szüleit valamilyen, számomra ismeretlen módon elvitte az első világháború. Trianon után nagyanyám, Zay Emma, az örökké mosolygó és örökmozgó túlélő, a két árva fiút magához vette és a maga hat gyermeke mellett felnevelte őket is. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Nem is csoda, hogy anyámékkal úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Én, aki kisgyerekként elég ritkán jártam "haza" Zilahra, csak felnőttként tudtam meg, hogy Gyula és Mistyók nem is voltak Anyu édestestvérei. Ők pedig, amikor "otthon" voltunk, annál inkább kényeztettek minket: Anyu volt a legkisebb húguk, én pedig (akkor még) Anyunak az egyetlen gyermeke... Óvodás lehettem, amíg néhány szép és emlékezetes látogatást tettünk Zilahon, aztán kitört a háború: nemhogy "hazamenni" nem volt miből, de Kolozsváron még ennivalót vásárolni sem volt miből. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Gyula bátyám akkortájt eshetett fogságba, amikor Apu. Csakhogy Aput Berlin környékén kapták el a ruszkik, Gyula pedig azt hiszem, valahol a Rajna-vidéken lehetett, mert a szövetségesek 1945 áprilisában átlépték a Rajnát és néhány nap alatt átszáguldottak az egész Rajna-vidéken és ott mindenkit fogságba ejtettek. Aztán Apu meglépett az orosz menetoszlopból, de Gyula bátyám az amerikaiból nem. Nem volt hülye. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

1947 nyarán, amikor megláttam Gyula bátyámat a Katona József utcai kapunkon zörgetni, hirtelen azt hittem, hogy maga Humphrey Bogart lépett le a Casablanca mozivásznáról. És ráadásul Ingrid Bergmant is elhozta magával! Nem volt elég, hogy amerikai fogságból szabadult, de még egy szép és okos fialtal felesége is akadt... A csehországi Cheb város fogolytáborában ismerkedtek meg: Klárika, a katapultált pilóta és Sepsi Gyula, a páncélosjármű-vezető. Szerelem első látásra. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Ahogy hazaérkeztek, rögtön eljöttek hozzánk is, Kolozsvárra. El kellett "Manci húgomnak" mesélni, hogy mi történt, hogy milyen volt a fogság és főleg el kellett mondani a nagy hírt: borúra derű, házasság lesz a fogságban fogant szerelemből. Akkor ettem életemben először amerikai csokoládét. De a legszebb ajándék az volt, amire nem is mertem számítani: Klárika távozáskor nekem adta az előzőleg szájtátva megcsodált pilótasapkáját... Szerelem első látásra. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Évekig viseltem azt a sapkát: olyankor is, amikor kellett, olyankor is, amikor nem. Persze legtöbbet olyankor, amikor a meleg miatt senki nem járt sapkában. Annyit kérkedtem vele, hogy osztálytársaim rendszeresen üldöztek miatta: valóságos kommandós akciókat kellett végrehajtanom, hogy nagyobb verés nélkül elhagyhassam az iskolát. De a sapka, az mindig a fejemen volt, mert meg voltam győződve róla, hogy mágikus ereje bármikor a levegőbe repíthet, mint minden pilótát a világon. Ha a fejemen volt, repülhettem. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

A sapka számtalan megpróbáltatásának Anyu vetett véget: "Nehogy még egyszer meglássalak vele, olyan, mintha a kutyák szájából tépték volna ki."  (Ajaj, de hányszor...)  Megfogta és kivágta a szemétbe. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Klárika, a vidám kis pilóta, aki ejtőernyővel érkezett Gyula bátyám életébe, aki túlélte vele együtt a háborút és a békét, a gyerekszülést már nem élte túl. Kisfiával együtt a zilahi Őrhegy lábánál alussza örök álmát. Gyula bátyám pedig sosem heverte ki a veszteséget. Kolozsváron újranősült, elvett egy nála jóval idősebb nőt, de mindig készenlétben tartott egy bőröndöt, amivel ha kell, tovább állhasson. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Én pedig... sokáig búsultam a sapka miatt. Még éreztem is a fejemen egy ideig, sőt ma is elképzelem magam, amint az állam alatt összegombolom a két bőr leffentyűt. De jó lett volna egy életet olyan pilótasapkában leélni, ami minden bajtól megvéd. Anyu viszont végül nem sokat teketóriázott, kidobta a szemétbe. És én beletörődtem. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Hosszú Béla: Remény

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Remény

A háború befejeztével a megmaradt kolozsváriak újabb gondoknak nézhettek elébe. A politikai változások, az infláció és a nincstelenség mellett például például ott volt a lakáskrízis. Amellett, hogy több bérházat a szövetségesek porig bombáztak, a háború, majd a várva-várt béke idesodort vidékről is még egy jó adag szegény embert.

Mi egy Katona József utcai házba költöztünk albérletbe, rögtön ahogy Apu a kommunista pártnál suszter-állást kapott. A Katona József utca a Tordai út baloldalán nyílik felfelé, keresztezi a Vulkán utcát és a Házsongárdi temető a legközelebbi látványossága. Sok minden történt velem, amíg ott laktunk. A ház elég nagy volt, annak ellenére, hogy csak egy szobája volt, az udvar végében pedig volt egy másik, sokkal kisebb, de újabb házikó is. A kert viszonylag nagy volt, tele szépen termő gyümölcsfákkal és zabbal. Igen, zabbal. Senki nem vetette, csak minden évben előbújt emlékeztetőül az orosz katonákra, akik a háború végén oda voltak beszállásolva és a kertben tartották, abrakolták lovaikat. A kert nekünk, gyerekeknek állandó játszóhely, bújócskázó-terület, és futballpálya lett. Az udvar felőli kerítésen belül egy dombszerű, gazzal sűrűn benőtt kupac volt. Egyszer, bújocskázás közben a domb mögött feküdtem, és valami csillogó ötlött a szemembe. Kaparni kezdtem és egy csonka porcelánvázát ástam elő, nagyon megtetszett, mert valamilyen kidomborodó figurák is voltak rajta. Nos, nem is kellett nekem több: ami másnak szemétdomb volt, nekem kincsesbánya lett. Napokig kapirgáltam-bontogattam a földkupacot, már minden lehetséges forgatókönyv megfordult élénk képzeletemben: kalózok elásott kincsei után kutattam, olykor Anonymus további gestáit kerestem, sőt, azt is hallottam valamikor, hogy Attila sírja ismeretlen helyen van. 

Végülis előkerült a kincs... Csak szegény Apu örült neki a legkevésbé. Találtam ugyanis egy jól bebugyolált, bezsírozott, feltőlezhetően működőképes lefűrészelt csövű vadászpuskát. Na most el lehet képzelni Aput, aki nem is olyan rég lépett le a Szibériába tartó menetoszlopból Berlin mellett, aki alig egy pár hónapja lett a román munkáspárt bizalmi cipésze, akinek a harmadik szomszédja egy rendőrkomisszár volt, hogy szegény milyen képet vágott, amikor én nagy boldogan beállítottam a kiásott puskával.  Csak annyit tudok a folytatásról, amit utólag meséltek: Apu napokig törte a fejét, mit lehetne csinálni a puskával, aztán valahol a kertek alatt, éjnek idején elment vele és egyedül jött vissza... Fegyvertől megszabadulni abban az időben különösen nehéz volt: Kolozsváron sorozatos rablások, fosztogatások voltak napirenden. Bár mindezt a napi pletyka a csapatuktól leszakadt kóbor orosz katonákra próbálta hárítani, sokan úgy tudták, hogy a rablók nagyon jól beszélték a magyar és a román nyelvet is. Akkoriban történt, hogy kirabolták a rendkívül népszerű román szívgyógyászt, dr. Telia Liviut a Petőfi utcában, aki a betörést követően agyvérzésben meg is halt. A sorozatos rablások arra kényszerítették a kolozsváriakat, hogy polgárőrségeket szervezzenek, ám a garázdálkodások még így sem szűntek meg.

Egy nap lent voltam a városban, és - szemfüles gyerek lévén - rögtön rájöttem, hogy valami különleges dolog történik Kolozsváron. Addig érdeklődtem, kutakodtam, amíg megtudtam, hogy a rendőrők a Kossuth Lajos utcán táblákkal a nyakukban felvonultatják az elfogott rablókat. Persze, hogy én is odasiettem, láttam is őket, de nem tudtam elovasni románul, mit írt a nyakukba alasztott feliratokon. Az emberek olvasták fennhangon körülöttem, hogy így jár, aki másoktól rabol. A város izgatottan tárgyalta az esetet, én is elújságoltam otthon, hogy láttam az elfogott gazembereket és milyen jó is lesz ezután, mert nem lesznek többé rablók és tolvajok. A rendőrség és egyben a fogda épülete akkoriban az Eötvös utca elején volt, ami a Kétágú-templom mellől indul lefelé, a Vágóhíd irányába. Hát másnap a város újabb meglepetésre ébredt: a "gazemberek" kibontották a fogda Malom-árok felőli öles falát és kereket oldottak. Tátongott is sokáig a lyuk a rendőrség falán, bárki láthatta, akinek a Betegsegélyző környékén dolga akadt. A kolozsváriak azt rebesgették akkoriban, hogy az egész egy megjátszás volt, a rendőrségnek nem lett volna szabad egy zárkába helyezni egy ilyen nagystílű banda összes tagját, meg különben sem lehet kibontani egy méteres falat egyetlen éjszaka alatt. Leginkább az a feltevés terjedt el, hogy a rendőrség eltussolta az ügyet felsőbb utasításra, ugyanis a rablók régi, illegalista kommunisták voltak... Szóval kitört a béke, de az idők ugyanolyan zavarosak voltak, mint a háború alatt. Senkiben nem lehetett bízni akkoriban: Anyunak egy ismerőse belehalt abba, hogy három kiló keserűsót vásárolt a feketepiacon cukor helyett. Nem a hasmenésbe halt bele, hanem infarktust kapott akkor, amikor rájött hogy átverték.

Két évig laktunk a Katona József utcában, és én az alatt a két év alatt leginkább a temetőn keresztül jöttem le a városba, illetve ugyanarra mentem vissza. Szemtanúja voltam annak, amikor a Hősök-temetőjét megalapozták, és láttam, amint a katonák kiásták a tordai ütközetben elesett román és magyar háborús áldozatokat és fent, a Tordai-út melletti új sírkertben hantolták el őket. Olyan jövés-menés volt ott, mint egy építőtelepen, csak a látvány volt borzasztó.

Kenyérhez jutni majdnem lehetetlen volt, és ha mégis sikerült, az mindennek kinézett csak kenyérnek nem. Emlékszem, egyszer hírét vettük, hogy a Pasteur utcában, az ideggyógyászattal szemben kenyeret sütöttek. Lóhalálában rohantam át a temetőn, majd onnan fel a hegyre. Amikor odaértem, döbbenten bámultam a hatalmas tömeget, ami a pékség előtt rendezetlen sorokban tolongott. "Kenyeret a népnek, kötelet a péknek" hangulat uralkodott az utcán. Egy másik gyerek példáját követve átmásztam a kerítésen, és a benti tolongást kihasználva végül egy darab kenyérrel tértem haza. Otthon aztán következett a nagy kiábrándulás: amit nekem kenyérnek adtak el, az fekete volt, ragadós, és majdnem ehetetlen.

Az infláció is szörnyű méreteket öltött. Egyik nap egy mozijegy kétszázötvenezer lejbe került, másnap már ötszázezer lett. Az emberek cserekereskedelemmel próbálták átvészelni a nehéz időket, már akinek volt mivel csreberélnie. Gazdát cserélt minden, amit nélkülözni lehetett, ezüstkanáltól cipőkanálig, prémsapkától ágyneműig. Egy kiló máléliszt, egy darabka szalonna, zsír, liszt, bármi ami ehető: aranyat ért. A negyvenhatos aszály sújtotta vidékekről az emberek a vonatok tetején, életüket kockáztatva érkeztek a "szerencsésebb" helyzetben lévő Kolozsvárra. A távolsági buszok akkoriban kezdtek újra közlekedni, de azokkal sem volt kellemesebb az utazás. A tetőn lévő csomagtartót megtöltötték a korán érkezők batyui, aki később érkezett a buszhoz, az felülhetett csomagostól-állatostól amíg a busz meg nem telt. Egyszer Zilahra utaztunk és egy kakas elszabadult a buszon, s pont az én arcomat karmolta véresre.

Ma már mindez olyan távolinak tűnik még nekem is, mintha egy indiai filmből lennének képkockák kivágva. Hát még milyen lehet annak, aki utólag jött a világra. A béke első éveiből azonban, ha mégis visszasírok valamit, akkor az a lelkesedés. Örültem a mának és reménykedve vártam a holnapot. Zúgtak a hamis indulók szólamai, és én elhittem, hogy ennél már csak jobb idők következhetnek. Nem tartott sokáig, amíg ráébredtem arra, hogy az új világ sok mindenben rosszabb még a réginél is, azonban addig is volt egy rövid szakasz az életemben, ami nem sok generációnak adatott meg: a szebb, boldogabb jövőbe vetett hit időszaka.

Hosszú Béla: Pergamen

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Pergamen

Befejeződött a háború, Apu Berlin mellett megszökött egy orosz hadifogoly-menetoszlopból, utánunk jött Zilahra és hazahozott mind a négyünket Kolozsvárra: Öcsit, Sanyit, Anyut és engem. Az, hogy hazahozott, most visszagondolva enyhén túlzásnak tűnik: a lakásba, ahol azelőtt laktunk egy idősebb nő költözött, a menekülés során otthagyott bútorainkat, ingóságainkat pedig állítólag elvitték az oroszok. (Nem mondom, szerettem volna látni azt az orosz katonát, aki Kolozsvárról hazacipelte többezer kilométerre a mi viharvert szobakonyha bútorunkat.) Utólag tudtuk meg, hogy voltak olyan szomszédaink is, akik a háború végére bútorozott villába költöztek. Mert ilyen idők voltak azok.

Mi, egy teljesen megváltozott Kolozsvárra érkezve, Apu egyik barátjánál húztuk meg magunkat, a kövespadi Téglás-féle vendéglő  udvarán egy szoba-konyhás lakásban. Apu persze rögtön elindult munkát keresni (a régi iparosok megpróbáltak talpraállni, csakhogy ez egyáltalán nem volt egyszerű akkoriban). Apám az összes ismerősét és egykori munkaadóját végigjárta (legalábbis azokat, akik nem Auschwitzban végezték), de suszterre senkinek nem volt szüksége, legfeljebb napszámban. A műhelytulajdonosok legfontosabb elfoglaltsága akkoriban a bőr és a talpak beszerzése  volt: munkaerő volt bőven, munka is lett volna, csak éppen nyersanyag nem volt. Mert ilyen idők voltak azok.

Több helyen is dolgozott Apu és mi még több helyen laktunk míg végül valaki ajánlott neki egy nagyon jó munkahelyet: a kommunista pártnál! Zárójelben el kell mondanom, hogy az akkori kommunista pártban nagyon sok magyar vállalt valamilyen szerepet, fontostól teljesen jelentéktelenig. Kolozsváron az akkor alakult tartományi bizottság titkára egy Erdei vagy Erdélyi nevű magyar (?) ember volt, a pártbizottság székhelye pedig a mai Nemzeti Bank épületében volt, ami a háború előtt is bankként működött. Hát akkor, a nagy hirtelenségben az elvtársak ugye még elvtársak voltak, nem pedig urak, így kipróbálták az önerőből való gazdálkodást. A pártbizottságnak kertészete, étkezdéje, karbantartó műhelye, sőt lyukas cipője is volt. Ide ajánlották be Aput, akinek suszter-státusza kifogástalan ajánlólevél lehetett, mert rögtön fel is vették. Be is került az egykori bankba a bankli mellé, sőt hamarosan normálisabb lakást is kaptunk albérletbe: egy kicsi, szoba-konyhás, közművesítés nélküli, de kertes házikót a Katona József utcában. Mert ilyen idők voltak azok.

A valamikor szigorúan őrzött banképületben nyüzsögtek a jövő-menő emberek, alkalmazottak és ügyintézők. Volt ott mindenféle műhely is: szerelő-, festő-, kőműves-, asztalos-, meg ki tudja hány másféle műhely.  Az újonnan bérelt házunk szomszédságába egy másik szerencsés pártalkalmazott költözött, az illető is valamilyen szakember volt, aki a pártház épületében dolgozott. Szegény Anyu, aki mindig a legnagyobb jóindulattal volt mindenkori szomszédaihoz, rövidesen összeismerkedett, sőt alighanem összebarátkozott az újdonsült szomszédasszonnyal. Egyszer egy napsütéses őszi délutánon Anyu a kölcsönadott laskaszűrőjéért szaladtatott át ebbe a szomszéd házba. Ott éppen uborkaeltevés volt, a nagy üvegkannák katonásan, szépen megtöltve vártak arra, hogy lekössék őket. A háziasszony, fiatal, életerős menyecske sürgött-forgott a ház előtt, a konyhából pedig az ecetes-fűszeres forrázóvíz illata áradt kifelé. Ekkor láttam meg a szépen festett betűkkel teli lapokat, aminek egy része az asztalon volt, másik része forró vízben ázott, arra várva, hogy az uborkásüveget lekötözzék vele…

Őszintén megvallom, hogy elloptam egyet az asztalról. Nem azért, mert ötödikes fejjel megsejtettem a kézzel pergamenre másolt kódex  felbecsülhetetlen értékét, hanem mert nagyon megtetszett a cirkalmazott betűkkel teleírt lap. Hazavittem, de nem mertem dicskedni vele, csak másnap, az iskolában vettem elő a vékony, bársonyos tapintású és könnyen hajtogatható krémszínű bőrdarabot, amelyre valami olyan gyönyörű írással volt ráírva az érthetetlen szöveg, hogy az egész ötödik szájtátva bámulta. Bennem mára már csak annyi maradt meg, hogy Mária Terézia neve is megjelent a latin nyelvű szövegben, és hogy mi Szőllősi Öcsivel szép okosan megállapítottuk, hogy valami nagyon régi pergamenre írott kódex egyik lapja lehetett. Akkora csődület támadt körülöttünk, hogy az első tanár aki arra járt, természetesen észrevett és a világ legtermészetesebb módján elkobozta tőlem életem első és utolsó pergamenjét.  Én pedig természetesen hallgattam. Mert ilyen idők voltak azok.

Utólag hallottam - nemcsak Aputól, hanem másoktól is - , hogy amikor a párt beköltözött az egykori banképületbe, onnan a pénzek, aranyak persze már rég el lettek szállítva, viszont a többi érték nagy része ott maradt, onnan hordtak el aztán pártaktivisták és egyszerű munkások a festményeket, kódexeket, régi könyveket.  Így kerülhetett szomszédunkhoz is a szóbanforgó paksaméta is, amiből én egyet a lopás bűnébe esve (talán) az utókornak megmentettem. A háború után minálunk beköszöntött rendszerváltás annyira radikális volt, hogy nemcsak a saját életünkben jelentett gyökeres változást, hanem a minket körülvevő dolgok életében is: a kúriából disznóól, az íróasztalból munkapad és a parkettából tűzifa lett.  Ez történt a híres pergamennel is: a dicső múlt titkai helyett azután a savanyú uborka aromáját őrizte. Mert ilyen idők voltak azok.

Hosszú Béla: Fogolycsere

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Fogolycsere

Nem emlékszem pontosan, milyen évet írhattunk, negyvennégyet, vagy negyvenötöt – olyan tízévesforma lehettem akkoriban – de arra emlékszem, hogy az oroszok már erősen megvetették lábukat Zilahon, sőt az élet is kezdett valamelyest “normalizálódni”. Ez a normalizáció azért maradt így meg bennem, mert Anyu újra elkezdett nagyban főzni.  Ez volt ugyanis mindig az ő nagy gondja: a főzés.  A legnehezebb időkben szegény Anyu leginkább attól szenvedett, hogy nem volt miből főzni nekünk tyúkhúslevest vagy kolozsvári káposztát.  

A nőszövetségek akkoriban kezdtek talpraállni, hiszen a bombázások, majd a dávájcsász-dávájbárisnya idején senkinek nem volt kedve szövetkezni… Az éppen újraszerveződött református, katolikus nőszövetségek ebben az időben az oroszok által összefogdosott hadifoglyokat próbálták segíteni: szűkös családi élelmiszeradagjukból igyekeztek enyhíteni a szerencsétlen, keletről és délről idegyűjtött foglyok nyomoráságán. Anyu mindennap ott volt a református nőszövetség konyháján, kavargatta nekik hatalmas fazakakban a híg krumplilevest. Nagymama és Nényuka pedig otthon kötötték a kesztyűket, zoknikat, fülvédőket a szerencsétleneknek. Mert mindenki, aki ezeket a szakadt ruhás, lyukas cipős foglyokat meglátta, akarva-akaratlanul elhurcolt rokonaira, ismerőseire gondolt és segíteni akart.

Nekem akkor már nagyon hiányzott Apu. Hallottuk, hogy az a hadtest, ahol ő szolgált, valahol Ausztriában letette a fegyvert, de semmi közelebbit nem tudtunk róla már hónapok óta. Egyik nap egy újabb hadifogolyszállítmány érkezett a városba: mondanom sem kell, hogy végig követtem őket abban a reményben (vagy inkább attól rettegve), hogy Apuval találkozhatom. Szállítmányt említek, pedig a szerencsétleneket nem szállították, hanem gyalog, menetoszlopban terelték őket, ki tudja honnan Zilahra... Utólag tudtam meg, hogy egy részük Szibériában kötött ki, másik részük pedig már útközben elpusztult. A foglyok összegyűjtése és szortírozása a Börtön udvarán történt. Itt az árnyékos börtönudvar még talán némi pihenést és felüdülést is jelenthetett a szerencsétleneknek.

Aznap reggel öt perc alatt leértem a törvényszéki palota elé. Minden pillantásommal félve-reménykedve Aput kerestem... A foglyokat éppenhogy kihozták az udvarról az utcára, és az oroszul ordítozó katonák próbálták őket a fal mellett valamilyen sorba terelni. Legalább félórába telt, amíg indulásra készen, hatos sorba állították őket. Én egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy abban a hullámzó sorban, amellyel épp egyvonalban  álltam, egy köpcös barna férfi kis batyuval a kezében a sor széle felé oldalog. A bámészkodó sokaság már-már összefolyt a foglyok nehezen fegyelmezhető tömegével. Sokan (akárcsak jómagam) hozzátartozójukat keresték a szerencsétlenek közt, vagy legalábbis egy ismerőst, akitől valamit megtudhassanak a keresett hozzátartozójukról. Vasárnap lehetett Zilahon, mert nagy bámészkodó tömeg gyűlt össze. Amikor a kis köpcös a sor szélére ért, kihasználva azt, hogy az orosz katona mással volt elfoglalva, sutty, átugrott a bámészkodók tömegébe. A ruszki szoldát mégiscsak észrevett valamit: egyet fordult és amikor meglátta, hogy abban a sorban eggyel kevesebb fogoly ácsorog, nyakon ragadta a legközelebbi nagydarab, szájtáti parasztot, és belökte a sorba miközben üvöltve  tvájá mátyát szidta.

A hirtelen szerencsétlenné vált román paraszt eleinte szóhoz sem tudott jutni, majd amikor rájött arra, hogy ennek fele sem tréfa, elkezdett magas hangon jajveszékelni: Tulai Mama, Tulai Mama... Akkor én nem is igazán tudtam, mit jelenthet ez a kifejezés, de mindenesetre szörnyen hangzott számomra amint egy felnőtt, életerős férfi ijedten, gyerekhangon anyja után sír: Tulai Mama, Tulai Mama...

Az orosz katona a siránkozó parasztot hamar elhallgattatta puskatusával, a szerencsétlenek menete elindult, Zilah is idővel lecsitult. A nőegylet megtette, ami tőle tellett, Apu pedig majdnem ugyanígy kiugrott egy halálmenetből Berlin környékén... Gyalog jött utánunk Németországból Zilahra és hazahozott minket, Anyut és a három gyereket Kolozsvárra.

A háborúnak rég vége volt, de öcséimmel még a következő évben is kijártunk Kolozsváron a Katona József utcából a Tordai útra lopott almát dobálni a szerencsétleneknek.

Hosszú Béla: Sárga makaróni

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Sárga makaróni

Anyu bátyjának, Sanyi bácsinak volt hét szép szál fia: Tibi, Gyuszi, Sanyi, Laci, Jancsi, Géza, Pista és Lajika. Irigyelték is a zilahiak emiatt, hiszen hét gyermeke sokuknak volt akkoriban, de hét fia senkinek. Sanyi bátyám, Anyu testvérbátyja abban az időben valamelyik Jósika báró kúriáján volt  mindenes, miután 1944 nyarán (amikor az orosz front Zilahhoz közeledett) a báró úr és családja elutazott és rábízta a gazdaságát. Sanyi bácsi és felesége, Etus néni elfogadták a megbizatást, annak ellenére hogy a nagyház ajtói le lettek lakatolva és ők a cselédházban laktak kilencen egy szobában.

1944 nyarán mi is otthon nyaraltunk Anyuval, Apu akkor éppen a fronton volt. Nagyanyámnál laktunk, de én állandóan a kúrián lebzseltem a hétből két, korban hozzámillő unokatestvéremmel, Tibivel és Gyuszival. Ma már teljesen érthetetlen számomra, hogy miért, de akkor a legkedvesebb szórakozásunk az elhagyott fegyverraktárakból összelopkodott puskapor, robbanószer gyűjtése és felrobbantása volt. Úgy gyűjtöttük a puskaport azon a nyáron, mint méhek a virágport. A zsákmányt sokáig egy helyen rejtegettük: a báró úr angolkertjének sétányát két visszavágott bukszus-sor övezte,  egyiknek a végében ott lapult szupertitkos lőszerraktárunk. A bukszus annyira össze volt nőve és többszáz éven át olyan pontosan lett visszavágva, hogy unokatestvéreim rendszeresen a tetején közlekedtek az első udvartól a kert végében található rejtekhelyig. Én ezt sosem mertem kipróbálni, de ez is lett a vesztünk: Sanyi bátyámnak feltűnt, hogy a két "úrfi" igencsak gyakran sétál a bukszus tetején hátrafelé, a kert felé. Megleste őket, és mondanom sem kell, hogy a lebukás nagyon fájdalmas volt számukra.

A rajtaütés utáni készleteinket már külön-külön raktároztuk: én valahol az istálló külső repedésébe függetlenítettem magam, de lassan ez  a hely is kicsi lett, főleg a "sárga-makaróninak". Ez a makaróni valamilyen gyújtózsinór lehetett és két méretben szállította a német-hátországi utánpótlás. Volt egy hosszú-vékony és egy rövidebb-vastagabb változat. Mi leginkább szemkápráztató tűzijátéknak használtuk őket: összekötöttünk egy nyaláb rövid-vastag makarónit és a köteg közepébe becsúsztattunk egy vékony-hosszút, amit meggyújtottunk. Az eredmény rendszerint egy szerteszét sziporkázó csillagszóró volt, millió apró rakéta repült egyszerre a  borús-háborús zilahi ég felé.

Sanyi nagybátyám sosem volt katona, így amikor felfedezte az istálló falában a puskaporos rejtekhelyemet, el sem tudta képzelni, hogy milyen veszéllyel néz szembe. Fülemnél fogva hazahurcolt nagyanyám házához, és úgy adott át Anyunak, mint akit almalopáson ért a kert végében: Mancika, ez a gonosz kölyök az istálló falába lyukat ásott, hogy ezeket a micsodákat odarejtse. Maholnap összedől az istálló a haszontalan gyerekek miatt. Anyu pedig megkérdezte, hogy milyen micsodákat? - Hát ezeket a makarónikat - válaszolta Sanyi bácsi.  - Makarónikat !? - kiáltott fel Anyu. - Majd adok én nektek makarónit, bezzeg én egész álló nap tojás és liszt után rohangáltam, hogy laskát gyúrjak a levesetekbe, nektek meg makaróni kell?

Ezzel fogta a maroknyi gyújtózsinórt, felkapta a csikókályha karimáját és úgy vágta bele, hogy nekem esélyem sem volt közbelépni, hiába próbáltam üvöltve-rohanva közbelépni... Hangra nem is emlékszem, csak egy villanásra, utána pedig órákig tartó koromra és füstre. Mi a szoba másik végébe repültünk, a kemence vaslapja pedig befúródótt a plafonba. Szédelegve néztem anyámra és vártam a hatalmas pofont, amit minden ballépésemért be szoktam inkasszálni. Pofon helyett Anyu a vállam köré fonta karját és azt suttogta: jaj, drága fiam, hála Istennek semmi bajunk!

A füst elszállt, a kormot kitakarítottuk, még a szobát is kifestettük, de ami akkor bennem megmaradt, az Anyu aggódó és szerető tekintete volt, ami később végigkísért egy életen át. Ő sosem emlegette azután a robbanást, én pedig égre-földre esküdöztem hogy nem játszom többé puskaporral... De a sárga makaróni varázsától még egy ideig nem tudtam megszabadulni. Főleg hogyha szidolos flakonnal együtt csábított cselekvésre...

Szidolt mindenki használt akkoriban: rézből, ezüstből és bronzból készült tárgyak tisztítására és polírozására szolgált. Pléhből készült félliteres üvegben árulták, és mi, (én és a két jómadár unokatestvérem) rövid időn belül kitaláltuk, hogy abból fogunk rakétát készíteni. A szidolos dobozt megtöltöttük a vastagabb rövid makarónikkal, a közepébe pedig egy hosszút dugtunk, amit aztán meggyújtottunk. Szépen röpdöstek a szidolos üvegek két-három méter magasra is, valahányszor csak hozzájutottunk. Gyönyörűség volt nézni, ahogy felszállt a levegőbe és köpködni kezdte millió tarka sziporkáját. Nagyon szép volt nappal, de vajon milyen lehet este, sötétben? Hát még ha valami magasabb helyről lőnénk fel, hogy többen láthassák? Biztosan fantasztikus látvány lenne...

Nagyanyám háza a patak partján volt, annak túloldalán pedig az elmenekült alispán háza üresen búslakodott hónapok óta. Mi persze bejáratosak voltunk oda, sokat játszottunk az udvaron (sőt még a házban is, miután az alispán elment), így ennek a háznak a tetejére ütemeztük be éjszakai tűzijáték-műsorunkat: a ház hátsó részének padlás nélküli teteje, teraszos formája maga ajánlkozott erre a célra.

Azelőtt napközben láttunk az udvaron orosz meg román katonákat, de estére mindig elcsöndesült a környék, így biztosak voltunk benne, hogy rajtunk kívül senki nem lesz a házban. Szürkületkor, az előre kitömött szidolos flakonnal a hónunk alatt, az utca felőli kapun nagy bőszen besétáltunk az udvarra, majd onnan a konyhába és a cselédlépcsőn fel az első emeleti folyósóra. Innen a padlásra feljutni gyerekjáték volt, ott csak kiléptünk a lapos tetőre, és máris elkezdődött a műsor.

A szidol-rakéta felszállt az alispán háza fölé, és olyan szépen sistergett, pukkant és szikrázott, hogy gyönyörűség volt nézni. Sajnos nem sokáig élvezhettük a látványt, mert rögtön hangos kiabálás, sőt puskalövések szakították meg a meghitt hangulatot. Amikor bejöttünk, nem néztük meg a hátsó udvart is, ahová időközben az oroszokkal együtt megszálló románok valami lerakatot rögtönöztek és persze fegyveres katonákkal őrízték. Mi is megijedtünk, de ők is. Szerencsénkre nem oroszok voltak, mert azok géppisztolyaikkal biztosan szitává lőttek volna. A román katonáknak akkor tolózáras puskáik voltak, így minden lövés után újratöltöttek, a sötétség és a pánik pedig hál'istennek nekünk dolgozott. Lerohantunk a lépcsőkön, végigszáguldottunk a hátsó udvaron úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak cikázni amikor fogót játszanak, csakhogy mi akkor éppen a halállal fogócskáztunk.

A hátsó udvart még talán jobban ismertük, mint az elsőt, hiszen nagyanyámtól jófórmán át lehetett ide látni, így hamar elértük a patakra nyíló kaput. Amiről hamarosan kiderült, hogy zárva van. Közben a puskagolyók csak úgy süvítettek mellettünk. Ez a sötét, lezárt kapu lett utólag életem egyik legszörnyűbb emléke, rémálmaim örök visszatérő motívuma...

Valamilyen túlélési ösztöntől hajtva berohantunk az istállóba és az ijedt lovak mögött kerestünk menedéket. A puskalövések elálltak, az őrök immár szerveződve indultak az istálló felé. Nem tudom melyikünknek jutott eszébe, hogy az utolsó menekülési lehetőségünk az istálló trágyanyílása lesz. Ez egy kis faablak volt az istálló falán, ahol az egykori gondozók naponta hányták ki vasvillával a trágyát a patak partjára. Pillanatok alatt úgy bukfenceztünk ki a patakparti ganédombra, mint a Cékusz Cirkusz bohóca legsikeresebb előadásán.

Mire a katonák a kaput kinyitották, mi már a patakpart árkain-bokrain túl voltunk... Valahogy mindegyikünk hazaért és idővel sikerült is túltenni magunkat a nagy ijedségen. Bennem pedig két emlék örökké megmaradt: a bezárt kapu kilátástalan rémálom-illusztrációja és a ganédomb gyönyörű szabadság-illata... Később, valahányszor a természetben sétáltam és megcsapott a frissen trágyázott szántóföld illata, mélyen belélegeztem és elgondolkoztam: milyen szép is az élet, ha az embernek sikerül a sárga-makarónit  túlélni.

Hosszú Béla: Vendéglátás

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Vendéglátás

Nagyanyám háza Zilahon, a Fürdő utcában nagyon furcsa módon volt elhelyezve. Az utca egyik oldalán a Zilah pataka csordogált, a másikon meg apró, düledező házak sorakoztak nagy összevisszaságban. Namármost nagyanyám piciny házikója magányosan állt pontosan az utca közepén. A nagykapu ugyan zárva volt, de mindenki, aki az utcában tőlünk feljebb lakott, a mi kiskapunkat használta és a mi telkünkön járt át, amíg újra az utcán folytathatta útját. Sosem  tudtam eldönteni, hogy az utca ment át a mi udvarunkon, vagy a mi udvarunk volt az utcán…

A patak túloldalán pedig az alispán úr portája volt. A háború idején, miután Apu Zilahra menekített minket nagymamához, egyik napon szájtátva néztem, hogy napszámosok cölöpöket vernek le a patak alispánék felőli oldalán, hogy a partot erősítsék. Nem sok időbe telt, amíg a híd is elkészült, egyszerű gerendahíd volt, de a célnak remekül megfelelt. Attól fogva az alkalmazottak, az állatok és a szénahordó szekerek is mind a mi utcánkon jártak ki és be az alispán úr gazdasági udvarába. Maga a ház egy körfolyósós, szolid épület volt, annak kapuja egy másik, miénkkel párhuzamos utcára nyílott. Nem volt egy hivalkodó ház, mai eszemmel inkább ésszerűnek mondanám: volt benne nagy konyha, éléskamrák, a konyhából cselédlépcső az emeletre és a lapos háztetőre. A konyha előtt kis terasz, a ház hátánál hűvös borospince. Az alispán úr egy fiatal intézőt is felvett akkor,  tulajdonképpen ő volt az, aki az elhanyagolt hátsó udvart rendbe szedette. Az intéző szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy az alispán úr gazdasága virágzásnak induljon. Így kerültem én is először kisgyerekként az alispán úr gazdasági udvarába: a környékbeli szomszédok apraja-nagyja mind átjárt napszámba dolgozni, mikor mire volt szükség: én például többször voltam odaát kukoricát fosztani. Nem lehetett túl hosszú élete ennek a mintagazdaságnak, hiszen mi már eleve a bombázások miatt kerültünk Kolozsvárról nagyanyámhoz, s bizony a front langsam aber sicher jött tovább utánunk Zilahra is, és nemsokára meg is érkezett.

Amíg Zilah senkiföldje volt, vagyis a magyarok és a németek kivonultak, de az oroszok és a románok még nem jöttek be, én bizony sokat jártam át az alispán úr hirtelen kiürített házába felderítősdit játszani. A kamrában még katonás sorban álltak a befőttek és a lekvárok, a borospince ajtaja érintetlenül állt beriglizve, a csűrben pedig iratcsomók sorakoztak gondosan összekötve és iktatószámokkal ellátva. Valahányszor átjártam, egy befőttesüveg ízet vagy egy palack bort is el-elhoztam magammal hadizsákmányként, iratokra semmi szükségünk nem volt, más pedig nem maradt az alispán úr házában. Nem csoda, hogy nekem elég hosszú időnek tűnt, amíg “felszabadítottak” bennünket: remekül szórakoztam abban az időben.

A szomszédok, nagyrészt nagyanyámmal egyidős asszonyok a várakozásban egymásra licitálva terjesztették a Kommunista Kiáltványt. Meg is beszélték az utcán, piacra menet vagy jövet, hogy ki mit értett a kommunizmusból, és - vigasztalni próbálva saját magukat - arra a következtetésre jutottak, hogy az sem lehet rosszabb, mint ami eddig volt, és az oroszok sem lehetnek rosszabbak, mint az osztrákok, németek vagy akár a mieink. Leginkább így biztatták egymást: próbáljuk meg jó fogadásban részesíteni az oroszokat, hátha ezáltal jobb sorsunk lesz nekünk is.

Nos, az én nagyanyám nem is sokat teketóriázott, a városban még senki nem látott orosz katonákat, de ő már összeszedett egy csoport felderítő katonát és tisztet ebédre… Irigyeltek is a szomszédok minket nagyon... Lehettek az oroszok vagy tízen, de hogy milyen ebéddel sikerült őket megkínálni a nagy nyomorúságban, azt nem tudom. Utólag rájöttem, hogy nem is az ebéd volt a lényeg. A lényeg az alispán úr pincéjéből általam szerzett bor volt, amelyből nagyanyám kamrájában elég sok összegyűlt felderítő akcióim során. A megvendégelt orosz tisztek társasága a szó szoros értelmében véve is sokszínű volt. Voltak szőkék, barnák, vörösek, sőt mongolszemű sárgák is. Az ebéd kezdetén mindannyian feszélyezetten és nagyon illedelmesen viselkedtek, de ahogy fogyott a bor, úgy fogyott az orosz vendégurak visszafogottsága is. Szegény nagyanyám vagy elszámolta magát, vagy ezek többen jöttek, mint ahányat odahívott, de sajnos mire a hangulat tetőfokára hágott, elfogyott az innivaló.

Szégyen ide, szégyen oda, nagyanyám megkért, hogy menjek át az alispán  pincéjébe egy kis utánpótlásért. Suttogva elmondtam neki, hogy azt nem lehet, mert azt a kevés bort ami palackozva ottmaradt, már rég elhoztam, a pincében már csak hordók vannak. Nem baj, mondta ő, próbáljak egy kancsóba csapolni valamelyik hordóból. Az egyik dülöngélő katona, amikor meglátta, hogy kancsóval indulok borért, megállított, elvette a kancsót és a földhöz vágta: ruszki szoldat vino nyet csajka, vedro! Felkapta a tornácról azt a bűzös vedret, amit mi éjjeliedénynek használtunk és azt mondta nekem: no pájigyiom!  Nagyanyám elkezdett tiltakozni: nyet, nyet, szpurkát! Mármint hogy a veder nem arra való, hiszen koszos. A részeg orosz erre rávigyorgott: nyet szpurkát, bábuska, hárásó. És elkezdett engem tologatni kifelé az ajtón, hogy menjünk már, majd ő jön segíteni, ha nem bírok egy egész vederrel elhozni. Na gondoltam, ha nyet szpurkát, akkor igyatok a biliből amennyi csak belétek fér.  Elkísértem az alispán úr borospincéjéhez, megtöltötte a vedret valahogy, majd lődörögve, lötyögtetve visszamentünk nagyanyám házához. Reggelig mulattak, majdhogynem négykézláb mentek el tőlünk, mi pedig megnyugodva feküdtünk le, hogy mi aztán igazán jószívvel fogadtuk a hős felszabadító szovjet katonákat Zilahon.

Jónéhány nap beletelt, amíg újra az alispán úr udvarán felderítősködtem. Inkább csak kiváncsiságból benéztem a borospincébe, és meglepődve láttam, hogy az ajtón bejövő fény visszatükröződik az elárasztott pince felszínén. Hirtelen azt gondoltam, hogy valahogy víz került a pincébe, de az erős borszagból arra következtettem, hogy valahogy mégiscsak borral telhetett meg a pince. Ám az igazán megdöbbentő látvány csak ezután következett: amikor a szemem megszokta a félhomályt, azt láttam, hogy a felszínen egy orosz katona holtteste lebeg. Nem tudom mikor és hogyan értem haza, azt sem tudom hány napig feküdtem lázasan és reszketve, csak annyit tudok, hogy én senkinek sem tudtam elmondani, amit akkor láttam.

Utólag mesélte nagyanyám, hogy amíg én betegeskedtem, visszajöttek néhányan a vendéglátott tisztek közül, és megkérdezték, merre van a borospincénk… Mert azt a katonát akit én éjjel átvittem az alispán úrhoz ők másnap megint elküldték, hogy hozzon még bort a hadiszállásukra. És az többé nem jött vissza. Nagyanyám kezét tördelve átkísérte őket az alispán pincéjéhez, erre ott találták meg a szerencsétlent a borba fulladva…

Az ügyet gondolom valahogy eltussolták, mert minket többet ezzel nem is zaklattak, de ez mindenképpen nagy trauma volt mindannyiunk számára. Azontúl viszont nemhogy vendégül nem hívtunk oroszokat, de kerültük őket, amennyire csak lehetett. Nagyanyám még sokáig emlegette felháborodva: bizony rossz emberek ezek az oroszok, nem volt elég nekik, hogy biliből vederték az alispán úr borát, de még fürödni is akartak benne...

Hosszú Béla: A szekér

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: A szekér

A háború utolsó évében Zilah szinte minden kerítésére figyelmeztető plakátok voltak kiragasztva: Figyelem, az angolok robbanó töltőtollakat és babákat dobálnak le a repülőgépeikből! Óvakodjunk a talált tárgyaktól! Az akkori hivatalos magyarázat szerint a szövetségesek a gyerekekre mért csapásokkal próbálták aláásni a lakosság erkölcsi tűrőképességét. A hatást fokozandó, megrázó képekkel is illusztrálták a plakátokat ezzel sokkolva a bombázások által amúgy is meggyötört lakosságot.  Egy olyan is volt, amelyen egy megcsonkított, kéz nélküli kislány rettenetes rémületet kifejező arca tekintett le a plakátról. Persze akkor mindez nem volt más mint náci propaganda, senkiről sem hallottam sem akkor, sem azután, hogy töltőtoll vagy bármilyen más játék felrobbant volna a kezében. A békekötés utáni hetekben viszont a plakátok eltűntek és ugyanakkor megjelent a valódi veszély: a menekülő katonák által itthagyott lőszerek, a fel nem robbant lövedékek, a kézigránátok és a taposóaknák.  

Én akkoriban legtöbbet zilahi unokatestvéreimmel játszottam, mármint azokkal, akik velem nagyjából egyidősök voltak, és akik úgy fogadtak maguk közé engem, a Kolozsvárról hazamenekült rokont, mintha édestestvérük lettem volna. A plakátokat hamar elfelejtettük, így a magunkfajta gyerekeknek akkoriban a legnagyobb szórakozást a puskaporral való manőverezések jelentették. A futótüzek, a közös robbantások, a tűzijátékok olyan társasjátékok lettek, mint azelőtt a rongylabdázás vagy a méta. A marhapiac a város szélén volt, egy viszonylag nagy, pataktól elhatárolt területen, és mi abban az időben nagyon sokat játszottunk arrafelé. Ugyanis a piaci vámház épületében plafonig felhalmozott ládákban, hatalmas mennyiségű robbanóanyag  maradt. Az egyik teremben "ágyúgolyók", a másikban "puskagolyók", a harmadikban nyeles kézigránátok feküdtek a zárt vagy már felnyitott ládákban lapulva. Rémálmaimban visszatérő jelenet, ahogy én a vámházban bóklászom egyedül, az egymásra tornyozott, különböző méretű ágyúlövedékek között, "sárga makaróni"-hoz való puskaport keresve. Utólag hallottam, hogy ráadásul a pince is dugig tömve volt tányéraknákkal. (Ez olyan akna volt, amely egyetlen fegyverbe próbálta egyesíteni a taposóaknát és a tankcsapdát).

A másik igencsak veszélyes lőszerlerakat a városi parancsnok házában volt. Nem is tudom, hogy a parancsnok úrnak honnan volt bátorsága utolsó percig ott lakni, abban az időzített bombában. Ez az L alakú, átjáró szobás épület a Király utca és a Szőlő utca sarkán volt. Nyilvánvaló, hogy kilenc-tízévesen ezt a helyet is nagyon vonzónak tartottuk, miután a városkapitány úrék elmenekültek. Az utca felőli szobákban annyira zsúfoltan voltak felhalmozva a lőszeres ládák, hogy járni alig lehetett közöttük. Amíg ott kódorogtunk az épületben, nem is sejtettük, hogy a lőszereken kívül más robbanóanyag is van az házban, így aztán kissé meglepődtünk, amikor egy nap azt láttuk, hogy valakik, (sosem tudtam meg, hogy kik és miért), gránátokkal, aknákkal és dinamitrudakkal teli ládákat hordanak ki az udvarra. A ládák napokig ott hevertek az udvaron, azzal a különbséggel, hogy időnként a sok kiváncsiskodó kontárnak köszönhetően kikerült a földre egy-egy akna vagy gránát. Néhány nap után a parancsnokság udvara úgy nézett ki, mint egy morbid kirakodóvásár.

Unokatestvéreimmel, Tibivel, Gyuszival és Sanyikával többször jártunk akkoriban azon az udvaron, melynek hátsó részén volt még egy rozoga, düledező deszkabódé. Ebben a bódéban, a sok lom között kutatva, felfedeztünk egy darabjaira szétszerelt, aránylag jó állapotban lévő szekeret. El kell itt még mondanom, hogy a fiúk apja, vagyis Sanyi nagybátyám akkoriban éppen piacozásból, kupeckedésből tartotta el örmény származású feleségét, Etus nénit és a hét gyereket. Valahogy még egy deres málháslovat is sikerült beszereznie, azzal járta a piacokat, vásárokat.  Nem tudom, hogy, hogy nem, de szekere az nem volt. Nahát el lehet képzelni, milyen nagy öröm volt számunkra a sufniban talált szekér, nem is mondtunk róla senkinek semmit, majd meglepjük vele Sanyi bácsit. Csak egy baj volt: nem tudtuk, hogyan cipeljük át a nagyobb darabokat az aknákkal teli udvaron. Mivel a bejárat előtt is több gránát (s még ki tudja mi minden) hevert, végül a bódé oldalából bontottunk ki néhány deszkát s úgy lavíroztunk végig a szekéralkatrészekkel az udvar szélén. Most is borsódzik a hátam tőle, ahogy visszagondolok, hogyan gurigáztunk a szekérkerekekkel a bombák közt.

Hazavittük Sanyi bátyámhoz a darabokat és vártuk az estét, amikor majd megérkezik és, hej, de meg fog örülni szegény feje a szerzeményünknek. Mert nagyon jó ember volt az én nagybátyám, imádta a gyerekeket, azt hiszem azért is volt neki hét belőlük. Meg is érkezett nemsokára, de a mi örömünkből hamar üröm lett, amikor Sanyi bácsi röviden kijelentette, hogy:

1.    Neki ebül szerzett jószág nem kell.
2.    Mindenért az életben meg kell dolgozni.
3.    Azonnal fogjunk meg mindent és vigyük vissza oda, ahonnan elhoztuk.

A jó példával elöljárva meg is fogta a legnagyobb darabot, a nyújtót, a vállára kapta és indított minket szép sorban, gurigázva, visszafelé a parancsnok házához. Igenám, csakhogy mi "elfelejtettük" elmondani, hogy a ház meg az udvar azóta, amióta ő utoljára arra járt, milyen veszélyes átalakulásokon ment át...

Hát csak annyit mondok, hogy Sanyi bácsi percekig nem tudott szóhoz jutni, amikor odaértünk. Elsápadt, sokáig hallgatott, majd egy idő után nyelt egyet, és csak annyit mondott: menjünk haza. Én már akkor nem mentem velük vissza, így nem tudom mi várt otthon a fiúkra, de annyit tudok, hogy soha többé nem mentünk a városparancsnok házához sem játszani, de még bámészkodni sem.

A történethez még csak annyi tartozik, hogy a szekér darabjait  hónapokig kerülgették az udvaron, amíg aztán Sanyi bátyám odahívta az egyik ismerősét, és együtt összerakták. Próbából be is fogta elé a kis deres lovát, persze csak óvatosan, mivel tudta, hogy az hátasló volt egész életében és szekeret sosem húzott maga után.  A ló nagyon jól viselte a kölcsönkért hámot, a szekeret is szerette mindvégig, amíg nagybátyám az udvarról kantárszáron kivezette. A baj akkor kezdődött, amikor ő megnyugodva felült a szekérre és a ló teljes sebességgel elkezdett vágtatni az lefelé utcán, minden erejét arra összpontosítva, hogy a háta mögötti szekértől megszabaduljon. Mielőtt az aljba értek volna, ahol az út jobbra fordul, Sanyi bácsi leugrott, a ló bekanyarodott és a szekér berobogott majd darabokra tört az árokban. Sanyi bácsi szakadtan, horzsoltan, sántikálva jött fel a lovának a kantárjába fogózva, s amikor odaért a ház előtt bámuló gyerekhadhoz, csak ennyit mondott: ugye megmondtam én.

Hosszú Béla: Közös öszvér

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Közös öszvér

Anyunak volt egy bátyja, Sanyi bácsi, aki Zilahon élte le életét és azt hiszem, nagyon szerethette a gyerekeket, mert volt neki hét fia. Az egész környék csak úgy emlegette őket, hogy heten vannak, mint a gonoszok, pedig igazán szelíd, és jólnevelt fiúk voltak. Azt ma már kevesen találnák ki, honnan ragadt rájuk ez a jelző, de akkoriban mindenki ismerte Rodrigez Endre filmjét, az 1943-as Heten, mint a gonoszokat, amelyben Sárdy Jánost és Kiss Manyit percekig állva tapsolták a lelkes zilahi mozinézők. Nos Sanyi bácsiék egy kicsi falusias házban laktak, nagyanyámhoz közel, mi pedig háborús menekültekként nagymamánál voltunk megszállva, így reggeltől estig náluk tébláboltam én is, de sokszor még öcséim is.

 Véletlenül szem- és fültanúja voltam annak a megegyezésnek, amely gyökeresen megváltoztatta Szűcs Sándor és családja életét. A Király utcában lakott egy fiatal báró, akinek a nevét akkor nem tudtam, utólag viszont olyasmit hallottam, hogy talán egy Jósika báró lett volna. Mindenesetre annyit tudok, hogy akkor mindenki csak báró úrként emlegette és nagyon imponált a zilahiaknak, ha olykor a báró úr valamelyikükkel szóba állt. Nos, ez a báró úr egyszer bejött Sanyi bácsihoz, és teketóriázás nélkül, már az udvaron előadta mondanivalóját. Nézze, Szűcs úr, mindenki azt beszéli, hogy az oroszok nemsokára elérik a várost. Maga is hallhatta, hogy a szovjetek nem lelkesednek a magamfajta bárókért, ezért kénytelen leszek elhagyni a várost. Senki sem tudja, mi következik ezután, de én nagyon remélem, hogy nemsokára visszatérek. Az utóbbi időben sokat érdeklődtem egy dolgos, nagycsaládos ember után, aki távollétemben gondját viselné a házamnak és a gazdaságomnak. Többen is magát ajánlották, mit szól hozzá, elvállalná?

Szegény Sanyi bácsi nagyon meglepődött, de nem sok gondolkodási idő kellett, hogy belecsapjon a báró úr tenyerébe és elvállalja megbizatást. Mert igencsak szűkösen voltak a háború alatt a hét gyerekkel. Sanyi bácsi becsületes, békebeli szakmája szerint pék volt, de a háború során a búzaliszt annyira megcsappant, hogy a sütödék nagyrésze bezárt, igy csak alkalmi munkákból tudta családját eltartani. Amikor ezt az ajánlatot kapták, Sanyi bácsiék olyan szegények voltak, mint a templom egere, a kis ház, amiben laktak, nem az övék volt, a jövedelmük meg olyan volt, amilyen a hunok óta mifelénk mindig: hun volt, hun nem volt...

Nem akarom sokat szaporítani a szót, néhány nap után a báró úr elment egy nagy stráfszekérrel, s még aznap Sanyi bácsi, Etus néni és a hét gyerek birtokba vette a Király utcai házat és a hozzátartozó gazdaságot. Annál nagyobb öröm és vidámság nem hiszem, hogy volt a családban. A ház egy módosabb polgári háznak felelt meg, azzal a különbséggel, hogy saját könyvtára, istállója és szökőkútja volt. Az udvar egyik oldalán élősövénnyel szegélyezett sétány emelkedett a szőlősig, a másik felén fehérre meszelt gazdasági épületek sorakoztak katonásan. A hátsó kertben az ösvény kétoldalát sűrű, visszavágott fenyő szegélyezte.

A gyönyörű környezetben azonban továbbra is abból a kevés pénzből kellett megélni, mint azelőtt. Sanyi bácsi leleményes ember volt, kihasználta az új hely adta lehetőségeket és elkezdett állatokat adni-venni: így lett belőle ló- és marhakupec, illetve zöldség-, gyümölcs- és gabonakereskedő. Ettől kezdve mindenféle kétes egzisztenciájú alak kezdett megjelenni náluk. Az üzlet abból állt, hogy Sanyi bácsi borzalmasan lepusztult állatokat vásárolt ezektől az alakoktól potom áron, egy darabig etette, rendezte őket, majd eladta szép pénzért. Volt olyan gebe is, amit egy napon egyik cigány behozott s másnap egy másik elvitte duplájáért. S még meg is volt győződve róla, hogy jó üzletet csinált.

Eljött aztán a nap, amikor a frontról hazakerült Borbély Feri, akinek nemcsak a neve, de egykori szakmája is borbély volt.  Alacsony, vékony, cigányképű ember volt, akinek a képénél csak a beszéde volt csúfabb. Rövid időn belül társvállalkozó lett a Sanyi bácsi kupeckedésében. Egy almásderes kis gebét, amiről azt mondták, hogy hátasló volt azelőtt, megtartottak maguknak. Akkoriban még olyan nagy barátságban voltak, hogy egy-két pohár után ketten is felültek a ló hátára. A vállalkozás leghíresebb figurája viszont nem Sanyi bácsi lett, nem Borbély Feri és még csak nem is a lovacska, hanem egy öszvér. Nem tudom, mikor került oda, azt sem tudom, hogyan, csak arra emlékszem, hogy erősen komisz egy állat volt. Sokat próbálta Sanyi bácsi is, a nagyszájú borbély is megnevelni a konok állatot szép szóval is, de főleg bottal, ostorral, mindhiába. Kinézését lótól, természetét pedig szamártól örökölhette, mert makacs volt az ebadta, és ráadásul harapós. Így került be a deres lovacska helyébe az istállóba is: reedukációra.

Egy délután szokásom szerint az udvaron tébláboltam, akkor éppen véletlenül egyedül. Az istállóból jövő kiáltozásra lettem figyelmes, és kiváncsi gyerek lévén rögtön oda is szaladtam, hogy a zaj forrását felfedezzem. Az istálló ajtaját hátracsapva igazán fura látvány tárult elém: Borbély Feri az öszvér előtt térdelt és torkaszakadtából üvöltött. Az öszvér a szájában tartotta a gallérját és úgy ütögette bele a fejét a trágyás padlóba, mint ahogy a tanító bácsi szokta nekünk a  padba ütögetni olyankor, amikor rosszalkodunk. Az öszvér büntetett, Borbély Feri ordított, én meg álltam és vigyorogtam. Amikor a szerencsétlen borbély meglátott, elkezdett üvölteni, hogy döfjem azonnal bele a vasvillát az átkozott ördögfajzatba. Én még egy ideig nézegettem őket, amíg az agyamig eljutott, hogy ennek fele sem tréfa, elvettem a vasvillát és a nyelével egy nagyot húztam az öszvér hátsó felére. Erre megijedt és kiengedte áldozata gallérját a szájából. Úgy szaladt ki Borbély Feri négykézláb az istállóból, mintha a tüzes pokolból kergette volna ki hatvanhat fekete szamárfülű ördög. A nagy üvöltözésre megjelent nagybátyám is az udvaron. Első reakciója nagyon hasonlított az enyémhez: ahogy mesélte Borbély Feri a történteket, úgy szélesedett Sanyi bácsi arcán a vigyor. Miután a sötétképű figaró befejezte a beszédét, visszatért a bátorsága is, így elindult nagy bőszen vissza az istállóba, hogy ő most rögtön leszúrja a vasvillával azt a "vadszamarat". Sanyi bácsi az elején nevetve próbálta lebeszélni, de amikor látta, hogy a társa cseppet sem tréfál, erővel tartotta vissza attól, hogy lemészárolja a szerencsétlen állatot.  Majdnem összeverekedtek az istálló ajtaja előtt, de a vékonydongájú borbély hamar rájött, hogy nem sok esélye lenne Sanyi bátyámmal erőszakoskodni, így megszégyenülten és kocsis módjára szitkozódva hagyta ott a vállalkozást csapostól, papostól és öszvérestől...

Miután elment, Sanyi bácsi jókedvűen megkérdezte az összegyűlt bámészkodókat: hát most mondjátok meg miért hibás az a szegény állat? Mi tanítottuk a magunk igazára eleget, s ő a mi módszerünket olyan jól eltanulta, hogy most ő akar megnevelni minket a maga igazára. Nem is lett többet Sanyi bácsinak társa a kupeckedésben, és Borbély Ferit sem láttam azóta a környéken. Hogy tanultak-e valamit abból, amit az öszvér próbált nekik tanítani, ki tudja. Egyet azonban biztos megtanultak: nemcsak a közös lónak, de a közös öszvérnek is túros a háta, még Zilahon is.  

Hosszú Béla: Körmös

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Körmös

Ki látott már olyant, hogy valaki pulykavörös ábrázattal és korbáccsal felfegyverkezve akarja megkedveltetni a tudományt ezekkel a zsenge, halálra félemlített lelkekkel?! Méltatlan és veszedelmes eljárás. (Michel de Montaigne, 1580)

Valahányszor ceruzával a kezemben leülök régmúlt történetekre visszaemlékezni, mindig elhatározom, hogy valami vidám esetet fogok feleleveníteni. Optimista természetemnél fogva általában ezek maradtak meg bennem, csakhogy az én gyerekkorom egy olyan korszakkal esett egybe, amikor nem sok vidám dolog történt úgy általában a világon. Így nem csoda, hogy néha keserű tapasztalataim is felszínre törnek emlékeimben. Gyermekkorom megalázó és főleg igazságtalan büntetései pedig, ahogy távolodom tőlük, úgy kerülnek egyre közelebb hozzám. Ilyenkor eszembe jut Anyu esete a reformpedagógiával, elmosolyodom és megnyugszom: talán most is ugyanúgy vigyáz rám odafentről.

Kisiskolás koromban a háború miatt is, de más okokból is, többször költözni kényszerültünk, olyankor általában iskolát is váltottam. Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor a Méhes utcai állami iskolába, azon belül pedig a Szidónia kisasszony osztályába kerültem jóval a szeptemberi iskolakezdés után. Hamar megtanultam, hogy a kisasszony osztálya más, mint ahová azelőtt jártam. A gyerekek mereven és hátratett kézzel ültek a kényelmetlen padokban, Szidónia kisasszony pedig pápaszeme fölül szigorúan figyelte állandóan a légy zümmögését. Ha megszólalt, szavai kellemetlenül érces hangon pattantak vissza a fehérre meszelt falakról, a tekintete pedig úgy cikázott rajtunk, mint a huszonkétszeres világbajnok Barna Viktor pingponglabdája a '39-es kairói döntőn. A kisasszony körül a levegő fagyos volt, akár az északi sarkon, az idő pedig minden fizikai magyarázat nélkül lelassult. Meg vagyok róla győződve, hogy apácazárdában nevelkedett, és szívből remélem, hogy ott is végezte dicstelen karrierjét...

Nahát, ilyen légköri viszonyok közt kezdődött Méhes utcai pályafutásom. Azzal kezdődött a nap, hogy a kisasszony felszólított, mutatkozzam be, mondjam el honnan jöttem, hol lakom, majd azonnal következett a kioktatás: mi az amit NEM szabad tennem az iskolában és főképp az osztályban. Megszeppenve rakosgattam ki az Apu által készített táskából az olvasókönyvet, füzetet, ceruzát és radírt. Bár ne tettem volna. A tanítás még el sem kezdődött, a légyzümmögést vártuk éppen, amikor az előttem ülő fiú is felvette feszület-pozícióját és hátratéve a kezét, leverte a  pad szélére (rosszul) helyezett radíromat. Paff. A síri csendben a radír koppanása a padlón úgy hangzott mint egy puskalövés.  A kisasszony szempillantás alatt ott termett mellettem és úgy rámförmedt, hogy én istenbizony azt hittem tűzokádó sárkány tornyosodik fölöttem. Akkor láttam meg a kezében a léniát, de még mindig nem tudtam, mit akar vele csinálni. Felszólított, nyújtsam ki a kezem, és a következő pillanatban már püfölni kezdte a fából készült vonalzóval a tenyeremet, de úgy, hogy közben fogta a kezem, ne tudjam elhúzni.  Amikor elfáradt, kényszerített rá, hogy az öt ujjamat szorítsam egymáshoz és úgy tartsam őket felfelé, aztán elkezdte az ujjhegyeimet is csépelni a léniával. A másik kezem következett, addig amíg kipirosodott arccal, fáradtságtól lihegve abba nem hagyta. Szereztem neki egy jó napot. Az órák végére úgy eldagadtak az ujjaim, hogy az osztálytársaim kellett becsomagolják a táskámba a dolgaimat.

Hazaérve nem szóltam senkinek az új iskolában szerzett tapasztalataimról: nehéz idők voltak, mi gyerekek megszoktuk, hogy magunk intézzük kisebb-nagyobb problémáinkat. Titkolózásom sikerrel is járt volna, ha nem kellett volna mindig iskola után átöltözni. Hát én akkorra a nadrágomat sem tudtam kigombolni. Anyu, látva, hogy valami nincs rendben, elkedett faggatni, és nekem részletesen be kellett számolnom mindenről, még az osztálytársaim neveit is kikérdezte. Könnyes szemmel borogatta ijesztően eldagadt kezeimet, s közben vigasztalt: ne búsulj, kisfiam, majd Anyu elrendez mindent. Egész éjjel hánykolódtam, azt álmodtam, hogy gonosz manók tűz fölött égetik kezemet, miközben néma csend van, sírok, de nem hallom sem a saját sírásomat, sem a tűz pattogását. Nehéz éjszaka volt...

Reggel Anyu felöltözve várta, hogy felébredjek. Az órára nézve megijedtem, hogy elkéstem az iskolából, és hogy mi lesz ebből, de Anyu megnyugtatott: ma nem kell iskolába mennem, illetve elmegyünk az iskolába, de nem órákra. Valahogy felöltöztetett és zsibbadt kezeimet magam mellett lógatva elballagtunk az iskolába. Tanítás volt, amikor odaértünk, és nekem nagyon furcsának tűnt, hogy milyen üresek a folyósók és az udvar ilyenkor. Sosem voltam még iskolában úgy, hogy ne órán legyek. Anyám az igazgató úr ajtaja előtt leültetett egy székre, kopogott, majd válaszra sem várva berobogott az irodába. Néhány perc múlva az altiszt kíséretében lejött Szidónia kisasszony is, ő is bement az igazgató úrhoz. Aztán kicsengettek, és mivel akkor még nem voltak kárpitozott ajtói az igazgatói szobáknak, az összes tanári-szobába igyekvő pedagógus megállt a folyosón és hallgatta, ahogy anyám szidja, mint a bokrot a tanítókisasszonyt. Azt is beszélik, hogy az igazgató úrnak kellett lefogni Anyut, nehogy kikaparja a szemét. Amikor kijött az irodából, még egyszer megfenyegette az igazgatót, a tanárokat, a portást, a takarítónőt, hogy ha nem rúgják ki azonnali hatállyal "ezt a förtelmes nőszemélyt", akkor ő Horthy Miklóshoz is felmegy panaszra, de ezt nem hagyja annyiban. 

Következő hétfő reggel, amikor újra iskolába mentem, Szidónia kisasszonynak már nyoma sem volt a Méhes utcai iskolában. Nem tudom mi lett a sorsa, viszonylag hamar túltettem magam a történteken. A kezem meggyógyult, a verés nyoma csak valahol az agyam mélyén maradt meg: akkor jut eszembe ha valami forrót fogok a kezembe. Anyu pedig, aki sosem hallott Rousseau-ék reformpedagógiájáról, úgy nevelt fel minket, három fiút, ahogy az anyai ösztöne súgta: ha valamit rosszul csináltunk, igencsak hamar eljárt a keze, azonban másokkal szemben egy életen át megvédett bennünket.