Hosszú Béla: Pergamen

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Pergamen

Befejeződött a háború, Apu Berlin mellett megszökött egy orosz hadifogoly-menetoszlopból, utánunk jött Zilahra és hazahozott mind a négyünket Kolozsvárra: Öcsit, Sanyit, Anyut és engem. Az, hogy hazahozott, most visszagondolva enyhén túlzásnak tűnik: a lakásba, ahol azelőtt laktunk egy idősebb nő költözött, a menekülés során otthagyott bútorainkat, ingóságainkat pedig állítólag elvitték az oroszok. (Nem mondom, szerettem volna látni azt az orosz katonát, aki Kolozsvárról hazacipelte többezer kilométerre a mi viharvert szobakonyha bútorunkat.) Utólag tudtuk meg, hogy voltak olyan szomszédaink is, akik a háború végére bútorozott villába költöztek. Mert ilyen idők voltak azok.

Mi, egy teljesen megváltozott Kolozsvárra érkezve, Apu egyik barátjánál húztuk meg magunkat, a kövespadi Téglás-féle vendéglő  udvarán egy szoba-konyhás lakásban. Apu persze rögtön elindult munkát keresni (a régi iparosok megpróbáltak talpraállni, csakhogy ez egyáltalán nem volt egyszerű akkoriban). Apám az összes ismerősét és egykori munkaadóját végigjárta (legalábbis azokat, akik nem Auschwitzban végezték), de suszterre senkinek nem volt szüksége, legfeljebb napszámban. A műhelytulajdonosok legfontosabb elfoglaltsága akkoriban a bőr és a talpak beszerzése  volt: munkaerő volt bőven, munka is lett volna, csak éppen nyersanyag nem volt. Mert ilyen idők voltak azok.

Több helyen is dolgozott Apu és mi még több helyen laktunk míg végül valaki ajánlott neki egy nagyon jó munkahelyet: a kommunista pártnál! Zárójelben el kell mondanom, hogy az akkori kommunista pártban nagyon sok magyar vállalt valamilyen szerepet, fontostól teljesen jelentéktelenig. Kolozsváron az akkor alakult tartományi bizottság titkára egy Erdei vagy Erdélyi nevű magyar (?) ember volt, a pártbizottság székhelye pedig a mai Nemzeti Bank épületében volt, ami a háború előtt is bankként működött. Hát akkor, a nagy hirtelenségben az elvtársak ugye még elvtársak voltak, nem pedig urak, így kipróbálták az önerőből való gazdálkodást. A pártbizottságnak kertészete, étkezdéje, karbantartó műhelye, sőt lyukas cipője is volt. Ide ajánlották be Aput, akinek suszter-státusza kifogástalan ajánlólevél lehetett, mert rögtön fel is vették. Be is került az egykori bankba a bankli mellé, sőt hamarosan normálisabb lakást is kaptunk albérletbe: egy kicsi, szoba-konyhás, közművesítés nélküli, de kertes házikót a Katona József utcában. Mert ilyen idők voltak azok.

A valamikor szigorúan őrzött banképületben nyüzsögtek a jövő-menő emberek, alkalmazottak és ügyintézők. Volt ott mindenféle műhely is: szerelő-, festő-, kőműves-, asztalos-, meg ki tudja hány másféle műhely.  Az újonnan bérelt házunk szomszédságába egy másik szerencsés pártalkalmazott költözött, az illető is valamilyen szakember volt, aki a pártház épületében dolgozott. Szegény Anyu, aki mindig a legnagyobb jóindulattal volt mindenkori szomszédaihoz, rövidesen összeismerkedett, sőt alighanem összebarátkozott az újdonsült szomszédasszonnyal. Egyszer egy napsütéses őszi délutánon Anyu a kölcsönadott laskaszűrőjéért szaladtatott át ebbe a szomszéd házba. Ott éppen uborkaeltevés volt, a nagy üvegkannák katonásan, szépen megtöltve vártak arra, hogy lekössék őket. A háziasszony, fiatal, életerős menyecske sürgött-forgott a ház előtt, a konyhából pedig az ecetes-fűszeres forrázóvíz illata áradt kifelé. Ekkor láttam meg a szépen festett betűkkel teli lapokat, aminek egy része az asztalon volt, másik része forró vízben ázott, arra várva, hogy az uborkásüveget lekötözzék vele…

Őszintén megvallom, hogy elloptam egyet az asztalról. Nem azért, mert ötödikes fejjel megsejtettem a kézzel pergamenre másolt kódex  felbecsülhetetlen értékét, hanem mert nagyon megtetszett a cirkalmazott betűkkel teleírt lap. Hazavittem, de nem mertem dicskedni vele, csak másnap, az iskolában vettem elő a vékony, bársonyos tapintású és könnyen hajtogatható krémszínű bőrdarabot, amelyre valami olyan gyönyörű írással volt ráírva az érthetetlen szöveg, hogy az egész ötödik szájtátva bámulta. Bennem mára már csak annyi maradt meg, hogy Mária Terézia neve is megjelent a latin nyelvű szövegben, és hogy mi Szőllősi Öcsivel szép okosan megállapítottuk, hogy valami nagyon régi pergamenre írott kódex egyik lapja lehetett. Akkora csődület támadt körülöttünk, hogy az első tanár aki arra járt, természetesen észrevett és a világ legtermészetesebb módján elkobozta tőlem életem első és utolsó pergamenjét.  Én pedig természetesen hallgattam. Mert ilyen idők voltak azok.

Utólag hallottam - nemcsak Aputól, hanem másoktól is - , hogy amikor a párt beköltözött az egykori banképületbe, onnan a pénzek, aranyak persze már rég el lettek szállítva, viszont a többi érték nagy része ott maradt, onnan hordtak el aztán pártaktivisták és egyszerű munkások a festményeket, kódexeket, régi könyveket.  Így kerülhetett szomszédunkhoz is a szóbanforgó paksaméta is, amiből én egyet a lopás bűnébe esve (talán) az utókornak megmentettem. A háború után minálunk beköszöntött rendszerváltás annyira radikális volt, hogy nemcsak a saját életünkben jelentett gyökeres változást, hanem a minket körülvevő dolgok életében is: a kúriából disznóól, az íróasztalból munkapad és a parkettából tűzifa lett.  Ez történt a híres pergamennel is: a dicső múlt titkai helyett azután a savanyú uborka aromáját őrizte. Mert ilyen idők voltak azok.