Moliére: Úrhatnám polgár - Kolozsváron

A 2017/2018-as évad utolsó bemutatóját néztük meg tegnap a kolozsvári színházban. Mihai Măniuțiu rendezésében Molière klasszikus komédiáját, az Úrhatnám polgárt vitték színre. Az előadás főszerepében Bács Miklós, további szerepekben pedig Kató Emőke, Imre Éva, Bodolai Balázs, Váta Lóránd, Albert Csilla, Viola Gábor, Farkas Lóránd, Laczkó Vass Róbert, Sinkó Ferenc, Balla Szabolcs, Orbán Attila, Dimény Áron, Vindis Andrea és Csutak Réka láthatók.

Szerintem fantasztikus előadás volt. Magávalragadó dinamikája, frenetikus zenéje és futurisztikusan hig-tech díszlete tetőzte Moliére jólismert humorát. A koreográfiát Andrea Gavriliu (Bács Miklós egykori tanítványa), a díszleteket Adrian Damian, a jelmezeket Luiza Enescu, a zenét Mihai Dobre (Suie Paparude), a video design-t Cristian Pascariu és Dima Dimov neve fémjelzi. Az ő munkájuk, a rendező zsenije és a színészek bravúrja tette az előadást olyanná amilyen lett.

Én még nem láttam Bács Miklóst ennyire rászabott szerepben. Mert a szemtelenül gazdag, nagyképű és nagyszájú Jourdain úr szerepe remekül illett alkatához és hangorgánumához. Monsieur Jourdain egy (gondolom) parvenü, aki szinte bármit megengedhet magának, mégis úgy érzi, valami hiányzik az életéből: kulturálttá és rafinálttá szeretne válni, olyanná, amilyennek ő a társadalom felsőbb rétegeihez tartozókat, a HIGH LIFE tagjait elképzeli. Ebből a felemelkedési vágyból próbál háztartásának minden tagja hasznot húzni, ami számtalan komikus helyzetet eredményez.

A leginkább mégis a dinamika ragadott meg. Nem csoda, hogy a másfél órás előadást nem szakítja meg szünet. (Ezt a fajta dinamikát nem lehet megszakítani, szerintem erre épült az egész darab.) A függöny az egész előadást lelohasztaná: nincs is függönyözés az előadás előtt és után sem. A szereplők táncolva jönnek be és mennek ki, a másfél óra alatt egy pillanatra sem áll meg a mozgás a deszkákon. A zene pedig dübörög. Amint azt az alcím is jelzi: vígjáték prózában, balettel. 

Az előadás végén, Moliére poénja és mondandója után, egy végigrohangászott, végigtáncolt előadás után Bács Miklós egy encore balettszólóval búcsúzik a közönségtől. Láthatóan fáradt, hiszen Jourdin úr is sok energiát elhasznált ahhoz hogy lányát férjhezadja ahhoz, akitől tiltotta. Jól megérdemelt pihenésre számítanak mindketten, Bács még le is zuhanyzik a színpadon :) Olvasom, hogy a bemutató előtti sajtótájékoztatón a rendező kifejtette, hogy a produkciót nem elsősorban a szakmának, hanem a közönségnek szánják és azt a célt szolgálja, hogy minél több embert behozzon a színházba. Szerintem sikerült, aki teheti menjen el, egy dolog biztos: unatkozni nem fog.

előadás rendezésekor igényes szórakoztatásra vállalkozott, a produkciót nem elsősorban a szakmának, hanem a közönségnek szánják,(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/kultura/megnevettetni-a-nezot-eleterot-adni-a-kozonsegnek-uj-bemutato-kolozsvaron)

az előadás rendezésekor igényes szórakoztatásra vállalkozott, a produkciót nem elsősorban a szakmának, hanem a közönségnek szánják, mely azt a célt szolgálja, hogy minél több embert behozzon a színházba.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/kultura/megnevettetni-a-nezot-eleterot-adni-a-kozonsegnek-uj-bemutato-kolozsvaron)

az előadás rendezésekor igényes szórakoztatásra vállalkozott, a produkciót nem elsősorban a szakmának, hanem a közönségnek szánják, mely azt a célt szolgálja, hogy minél több embert behozzon a színházba.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/kultura/megnevettetni-a-nezot-eleterot-adni-a-kozonsegnek-uj-bemutato-kolozsvaron)

az előadás rendezésekor igényes szórakoztatásra vállalkozott, a produkciót nem elsősorban a szakmának, hanem a közönségnek szánják, mely azt a célt szolgálja, hogy minél több embert behozzon a színházba.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/kultura/megnevettetni-a-nezot-eleterot-adni-a-kozonsegnek-uj-bemutato-kolozsvaron)

 

A kopasz énekesnő

Szombat este a kolozsvári román színházban voltunk M. osztályával. Eugéne Ionesco Kopasz énekesnőjét néztük meg Tompa Gábor rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője harmadszorra viszi színre Ionesco abszurdját, ám szerinte nem remake-ről van szó, inkább arról, hogy úgy tér vissza egyes szövegekhez, ahogy a karmesterek a nagy szimfóniákhoz. Tompa Cantatrice chauve-ja a kolozsvári magyar társulattal 1993-ban Angliában elnyerte a kritikusok által odaítélt az év legjobb külföldi előadása díjat. 2000-ben egy párizsi társulattal mutatta be a Kopasz énekesnőt, majd 2009-ben, a szerző születésének 100-adik évfordulóján a kolozsvári román színházzal remekel, vallomása szerint egy teljesen új változattal, ami semmiben sem hasonlít a korábbi két verzióhoz. A kopasz énekesnőnek tehát nem mindig ugyanaz a frizurája.

MRS. MARTIN: Pompás negyedóra volt, tiszta, logikus.
A TŰZOLTÓ: (a kijárat felé indul, de megtorpan) Apropó, és a kopasz énekesnő?
Mindnyájan zavartan hallgatnak
MRS. SMITH: Ugyanolyan a frizurája, mint máskor.
A TŰZOLTÓ: Ó, nos, akkor a viszontlátásra, hölgyeim és uraim!
MR. MARTIN: Sok szerncsét és kellemes tüzet!
A TŰZOLTÓ: Reméljük. Hisz közérdek.

.

Mme MARTIN: Grâce à vous, nous avons passé un vrai quart d' heure cartésien.
LE POMPIER: se dirige vers la sortie, puis s'arrête
À propos, et la Cantatrice chauve? Silence général, gêne
Mme SMITH: Elle se coiffe toujours de la même façon!
LE POMPIER: Ah! Alors au revoir, Messieurs, Dames.
M. MARTIN: Bonne chance, et bon feu!
LE POMPIER: Espérons-le. Pour tout le monde.

Eugéne Ionesco 1909. november 26-án született az Olt megyei Slatina városában, Romániában. Apja román, míg anyja francia zsidó volt, így gyermekkorának jelentős részét Franciaországban tölthette, de a szülei válása után, 1925-ben visszatért apjával Romániába. A bukaresti egyetemen szerzett francia nyelvtanári diplomát 1933-ban, diplomamunkáját a francia irodalomról írta. 1936-ban nősült meg, házasságából egy lánya született. 1938-ban családjával visszatért Franciaországba, hogy anyagot gyűjthessen a doktori cím megszerzéséhez szükséges munkájához. A II. világháború ezen gyűjtőmunka közben érte őket, ezért úgy döntöttek, hogy ott maradnak. 1970-ben az Académie Française rendes tagjává választotta. 1994-ben, 84 éves korában érte a halál. Mivel szinte kizárólag francia nyelven írt, joggal tekintik – félig román származása ellenére – francia írónak.

.

Első abszurd darabját A kopasz énekesnő-t 1948-ban írta, miután egy angol nyelvkönyv példamondatainak tanulmányozása közben rádöbbent a kispolgári lét abszurditására. A darab 1950-ben került színpadra, megteremtve ezzel az abszurd színház világát. A darabban a London környéki Smith házaspár vendégül látja a Martin házaspárt, közben benéz hozzájuk a környék tűzoltóparancsnoka. Ennyi. Az intrikát, a szövődményt már az abszurdum helyettesíti. A szerző szerint: "Nevetségesek vagyunk. Ebből a szemszögből kellene magunkat látnunk. Csak a humor – legyen az rózsaszín, vagy fekete vagy kegyetlen – szóval csak a humor képes nekünk visszaadni a derűt." Ionesco következő művei is többnyire egyfelvonásosak, amelyek első nézésre, olvasásra nem szólnak semmiről, értelmetlen párbeszédek követik egymást, és csak a végén merül fel a nézőben, olvasóban, hogy a tartalom nélküli jelenetek értelme és mondanivalója maga a tartalomnélküliség: az, hogy nincs mit mondani, mert közben létünk szép csendben kiüresedett.

Három nővér Kolozsváron

Végre sikerült megnéznünk a Három Nővér-t is. Szerencsénkre, mert már éppen az évadzáró előadás volt, és nem tudom a következő évadban hányszor sikerül majd összehozni legalábbis ebben a felállásban. Barkó mester ugyanis 1989 óta Magyarországon él, Kakuts Ágnes szintén, s most mindketten vendégként játszottak azokon a deszkákon, ahol Barkó 35 évig, Kakuts 11 évig bűvölte a kolozsvári nagyérdeműt. Megható és felemelő érzés volt újralátni őket, ezért külön hálával tartozunk Tompa Gábor rendezőnek. A Három nővér Csehov első olyan darabja, amelyet a Művész Színház felkérésére írt. Bemutatója 1901. január 31-én volt. Sztanyiszlavszkij, a rendező és színházalapító eleinte félt tőle, hosszúnak és unalmasnak találta. Majd egyszerre rájött, hogy a darab hősei nem is merülnek bele fájdalmukba, keresik a derűt és a vidámságot, élni akarnak és nem tengődni.

.

Az előadás elnyerte az UNITER 2008-as év Legjobb Előadása díját, és Tompa Gábor a Legjobb Rendező díját. Nagytermi előadás, román nyelvű feliratozással, csak tizennégy éven felülieknek. Ezt nem igazán értettem, hogy miért. A legjobb előadásnak járó UNITER-díjat 1990 óta hatodik alkalommal kapja a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója: 1989-ben Gao Hszing-csien: A buszmegálló (Tompa Gábor), 1996-ban A. P. Csehov: Cseresznyéskert (Vlad Mugur), 1998-ban Goldoni: A velencei ikrek (Vlad Mugur), 2006-ban Georg Büchner: Woyzeck (Mihai Măniuţiu), 2007-ban pedig A. P. Csehov: Ványa bácsi (Andrei Şerban) című előadások érdemelték ki a rangos díjat. Ha figyelembe vesszük, hogy Romániában kb. 60 színház van, és - a nyelvi akadályok ellenére - a Kolozsvári Színház 20 évadból hatszor nyert legjobb előadásért díjat, könnyen kiszámolhatjuk, hogy a kolozsvári az ország legszerencsésebb közönsége. Nem csoda, hogy a szünetekben egyre több román beszédet lehet hallani.

Fergeteges cselekményű előadást, amilyenre a 21. század közönségének nagyrésze vörösre tapsolná tenyerét, nem lehet a Három nővérből csinálni. A Ványa bácsiból talán igen, de ebből nem. Csehov tudatosan kerüli a látványos akciókat és poénokat, azért, hogy az érdekesség ne vonja el figyelmünket a rejtett mondanivalóról. Külsőleg, láthatóan, kevés a történés - a cselekmény maga a társasági élet. Végső hatásként egyetlen elkomoruló folyamatnak tűnik a négy felvonás négy életút-állomása: az első a még derűsnek, vidámnak ható névnapi ebéd, a teret nyerő sógornő által elrontott farsangi est, a tűzvész fenyegető éjszakája majd végül a párbaj és a katonák áthelyezésének napja, amikor a család eddig életszakasza véget ér. Csehov így nyilatkozott: „Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: Nézzétek meg magatokat, és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek! Az a legfontosabb, hogy az emberek ráébredjenek, hogy ha akarják, új és jobb életet tudnak maguknak teremteni, És amíg ez az új élet meg nem valósul, állandóan figyelmeztetni fogom az embereket: Értsétek meg, az isten szerelmére, hogy rossz és sivár az életetek!”

"Két héttel ezelőtt is vesztett, decemberben is vesztett. Csak legalább gyorsan elkártyázna mindent, akkor talán elkerülnénk ebből a városból. Istenem, minden éjszaka Moszkváról álmodom, és olyan vagyok, mint az őrült. Júniusban költözünk oda, és júniusig... február, március, április, május... majdnem egy fél esztendő!" (fordította: Kosztolányi Dezső). "Cselekmény, ármánykodó fondorlat, külső esemény nem mozgatja a darabot, mégse novella, mégse regény, hanem dráma, melyben egy írói lángelme a legnagyobb erőpróbát vállalta." (Kosztolányi Dezső).

Még egyszer hátulról - szilveszteri előadás utólag

Vasárnap este 7 órától került sor a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében Michael Frayn - Még egyszer hátulról című vígjátékának második előadására Bokor Péter rendezésében, erre mentünk el négyen K.-kal. A bemutató szilveszter estéjén volt, és mi kétszeresen szerencsésnek mondhatjuk magunkat ezzel kapcsolatban. Előszöris azért, hogy nem szilveszterkor mentünk, több ismerősöm is ott volt és egyáltalán nem tetszett nekik. Az ember - gondolom én - szilveszterkor nagyobb elvárásokkal megy színházba, mint máskor. Hacsek és Sajó, kuplett és anyósvicc meg a többiek... Másodszor pedig azért voltunk szerencsések, hogy nem kérdeztük meg ezeket az ismerőeinket, hogy milyen volt, mert akkor el sem mentünk volna. Hát jól tettük, hogy elmentünk, nagyon jól szórakoztunk, a darab is és az előadás is tetszett.

Michael Frayn műve egy kaotikus főpróbától az utolsó, borzalmas bukással járó előadásig követi a színészeket. A vígjáték első részében a nézőtér irányából látjuk a főpróbát, ezalatt megismerjük azt az Ádámkosztümben című darabot is, amit egy stresszelt rendező próbál egy hisztérikus társulattal eljátszatni. A második felvonásban a színpad-díszlet a szó szoros értelmében megfordul és az Ádámkosztümben valahányadik előadását most hátulról, a kulisszák irányából látjuk a darabot. A főpróbától eltelt idő alatt sok minden változott, szerelmi szakítások, összetört szívek után új románcok szövődtek. A kialakult ellentétek most persze kihatnak az előadásra is, amit a színpadon nem tudnak kimutatni, azt a színészek kimutatják hátul a kulisszákban. Ajtók csapódnak, replikákat vétenek el, makrélát lopnak, whiskyt isznak és kaktuszba ülnek, egyszóval, teljes a zűrzavar.

2004-ben a Még egyszer hátulról-t az Oscar-díjas cseh filmrendező-színész, Jirí Menzel vitte színre a budapesti Új Színházban. Persze, óriási sikerrel. Ilyen magas mérce után Bokor Péter rendezőnek nem volt könnyű dolga. A kolozsvári születésű rendezővel már volt alkalma megismerkedni a közönségnek, hisz 2000-ben Timberlake Wertenbaker: Kinek kell a színház? című előadását, 2006-ban pedig Ken Ludwig: Botrány az operában című nagysikerű bohózatát vitte színre a kolozsvári színházban. A három évtizede íródott vígjáték egymás után hódította meg az angol, francia, német és más közönséget. Később a vígjáték Olaszország, Spanyolország, Finnország, majd Japán, Kína színpadain is bemutatásra került. Mára a darabot 34 nyelvre fordították le (de nyelvenként is létezik 3-4 különböző cím alatt futó változat, amelyet néha egyidőben mutatnak be), és egyforma sikerrel játsszák szerte a világon.

A Még egyszer hátulról című vígjátékot 1982-ben Olivier Díjjal jutalmazták a legjobb vígjáték kategóriában, 1984-ben pedig az év legjobb darabjának járó Tony Díjra és Drama Desk díjra jelölték. 1992-ben a darabból moziváltozat is készült Függönyt fel! (Noises off!) címmel, természetesen Amerikában, mert hát ki más dolgozna filmvászonra minden színdarabot. A film rendezője Peter Bogdanovich, főszereplői pedig Michael Caine, Christopher 'Superman' Reeve, és Denholm Elliott. Videotékákban bitos kölcsönözhető, de inkább ajánlom az élőszereplős változatát a Koloszvári Állami Magyar Színházban. A Még egyszer hátulról című vígjáték kolozsvári előadói: Panek Kati, Dimény Áron, Skovrán Tünde, Bíró József, Csutak Réka, Dengyel Iván, Keresztes Sándor, Kántor Melinda, Laczkó Vass Róbert. Az előadás díszlet-és jelmeztervezője: Carmencita Brojboiu. Mindannyuknak grat.

.

Peer, Dovre apó, Gomböntő és a többiek

(Plakátterv: Molnár István; Fotó: Biró István)

A néhány modern vagy modernizált darabbal szemben, amit mi a Kolozsvári Magyar Színházban ebben az évadban láttunk, tegnap este egy igazi klasszikust néztünk meg: Henrik Ibsen Peer Gyntjét. Egy olyan varázslatos világba vittek minket a manók, koboldok, arabok, rabszolganők és pásztorlányok, amellyel csak a vasárnapi gyerek-operettek matiné-előadásain lehet még találkozni. Nem tudom megállni, hogy ne annak a János Vitéznek fény- és díszleteffektusai jussanak eszembe, amit tizenöt évvel ezelőtt láttunk Áronnal itt Kolozsváron, (ő akkor hároméves volt), amikor a repülő boszorkány villogó szemei láttán a gyereksereg irdatlan visítozásba kezdett. Számomra a megragadó ebben a tegnap esti Peer Gynt előadásban nem is annyira a rendezői koncepció volt, mint a koreográfia, a jelmezek, a díszlet és persze nem utolsósorban a fényeffektusok. (a CEZ - legjobb fényjáték - díjra benyújtott 27 versenymunka közül az első díjat Yaron Abulafia nyerte el, a kolozsvári Peer Gynt fénytervéért.) Meg az is nagyszerű volt, hogy egyáltalán ott lehettem.

A darabot David Zinder tel-avivi rendező vitte színpadra. Az izraeli rendezőnek ez a negyedik munkája Kolozsváron, a Bakkhánsnők, a Bulldog hadnagy Magritte nyomán és a Fehér tűz, fekete tűz című darabok után. A Tel Aviv Egyetem színművészeti osztályának tanára, nemzetközileg elismert rendező és színjátszás-tanár, David Zinder éveken keresztül az egyetem színházának főrendezője és művészeti igazgatója volt. Nemzetközi elismerést és összeköttetéseket szerzett az általa vezetett osztálynak és társulatnak. Akkoriban kezdte nemzetközi pályafutását mint rendező és színjátszás-tanár. 2004-ben, miután évekig ingadozott akadémiai és szakmai karrierje között, Zinder visszavonult az egyetemi életből és minden energiáját első szerelmének, a rendezésnek szenteli. (DavidZinder.com).

Szakmailag semmit nem tudok mondani az előadásról, lévén, hogy nem értek hozzá. Ezeket a bejegyzéseket is csak azért írom, hogy ha netalán valaki olvasná, hátha kedvet kap és elmegy megnézni. Mint néző csak annyit mondhatok, hogy tetszett, mert különleges volt és végig azon tűnődtem, hogy a címszereplő(k) hogy is tudtak annyi rengeteg szöveget megtanulni és észben tartani. Szerencsére, a fiatal Peer-t Sinkó Ferenc és az időst Bogdán Zsolt játszotta, így kétfele oszlott a 3 óra 40 perces előadás nagyon hosszú és nehéz szövegű főszerepe. Persze meg vagyok győződve, hogy bármelyikük remekül el tudta volna játszani egyedül is mind a két Peert. Továbbá, Gomböntő: Bíró József; Gomböntő-fényképész, Idegen utas, A sovány: Dimény Áron, Åse (Peer anyja): Kató Emőke, Solvejg: Pethő Anikó; Ingrid, A zöldruhás nő, Anitra: Kali Andrea; Dovre király: Galló Ernő; Solvejg anyja, Manó, Őrült, Tolvaj, Idős Solvejg: Albert Csilla; Falubeli, Esztenás leány, Manó, Arab táncoslány, Őrült: Vindis Andrea; Falubeli, Esztenás leány, Manó, Arab táncoslány, Őrült: Skovrán Tünde; A vőlegény anyja, Esztenás leány, Manó, Arab táncoslány, Őrült: Györgyjakab Enikő; Falubeli, Manó, Pincér, Az őrültek háza igazgatója: Molnár Levente; Vőlegény, Udvari manó-tolmács, Tolvaj, Gomböntő-inas: Bodolai Balázs; Falubeli, Manó, Cotton, Ápisz király: Szűcs Ervin; Solvejg apja, Ballon, Huhu: Salat Lehel; A vőlegény apja, Manó, Eberkopf, Őrült, Szakács: Orbán Attila; Falubeli, Manó, Trumpeterstraale, Husszejn, Gomböntő-inas: Laczkó Vass Róbert; Helga, Manógyerek: Salat Hanna. Bravó.

Most pedig kritikus szemmel nézve a tegnap esti előadást, két dolog nem tetszett. Első: Egy falusi liba az első sorban végigköhögte mind a háromóra-negyvenpercet, már azt hittem a mentők viszik el onnan, nem értem, az ilyen miért nem megy haza, vagy legalább miért nem lövi főbe valaki. Jó, hogy a Ványa bácsiban végig hadonásztak meg lövöldöztek a pisztollyal, na azt most miért nem lehetett elővenni: kussojá' má' vagy főbelő páldául a kairói bolondokháza igazgatója. Második: Stúdióelőadás lévén, mi a zenekari árok fölött ültünk, amivel nem is lett volna baj, de a székek olyan közel voltak egymáshoz, hogy a mellettem lévő hölgy félig az ölemben ült, pedig én amennyire tudtam, összehúztam magam, és simultam a feleségemhez. Ki lehetne venni minden sorból két-három ülőhelyet és az amúgy is kényelmetlen székek között legalább arasznyi helyet hagyni. Ha ez túl nagy ráfizetés lenne a színháznak, legalább a plakátra írják ki: Csak tizennégy éven felülieknek és hatvan kilón aluliaknak.

Száznyolcvan éve, 1828. március 20-án született Henrik Johan Ibsen norvég drámaíró, a XIX. század második felének egyik legnagyobb színpadi szerzője. Első irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak, majd a magyar szabadságharc elbukása ihlették, ekkor keletkezett latin olvasmányai nyomán Catilina című darabja is. 1850-ben Kristianiába (a mai Oslo) ment, ám gyenge érettségi eredményei miatt az egyetemre nem vették fel, rövid ideig újságírásból tartotta el magát. 1851-ben a bergeni színházhoz szerződött dramaturgnak és afféle háziszerzőnek. 1857-ben a fővárosi Norvég Színház dramaturgja lett, de az ezt követő öt év élete legkomorabb időszakának bizonyult. A Norvég Színház csődje után 1864-ben hátat fordított a hazai színpadoknak, s ösztöndíjjal Rómába utazott. Életének következő 27 évét jórészt külföldön, Rómában, Drezdában és Münchenben töltötte. Ez volt legtermékenyebb korszaka, az önkéntes száműzetésben végre rátalált saját hangjára és témáira. Elkészült két hatalmas drámai költeménye, a Brand, majd a Peer Gynt.

1869-ben Ibsen vígjátékot írt A fiatalok szövetsége címmel, 1873-ban történelmi drámát, A császár és a Galileust. Rövid alkotói válságát legyőzve 1879-ben elkészült a Babaház, amelyet Nóra címen ismer a magyar közönség. A női egyenjogúság kényes témájához merészen nyúló darab óriási sikert aratott világszerte, több film is készült belőle. Az idős mester 1891-ben körutat tett Európában, s mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Magyarországra is eljutott, részt vett a Nóra bemutatóján, a rossz nyelvek szerint szövődött is némi románc közte és a címszerepet alakító Jászai Mari között. Kései korszakának művei már önelemzőbbek, személyesebbek, vallomásos jellegűek, s sokkal inkább a szimbolizmus felé mutatnak. 1900-ban agyvérzést kapott, egy évre rá ismét, s tolókocsiba kényszerült. 1905-ben még megérte, hogy Norvégia Svédországtól független lett, s Sigurd fiát nevezték ki külügyminiszterré. Egy évvel később, 1906. május 23-án a betegség végleg legyőzte a világszerte ismert és ünnepelt írót. (MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes).

Henrik Ibsen háromfelvonásos verses drámája 144 évvel keletkezése után is sok aktuális mondanivalóval rendelkezik. A történet maga valahogy így hangzik: Peer Gynt a valamikor gazdag, ám később elzüllött Jon Gynt fia. Peer mindazt vissza akarja szerezni, amit apja elvesztegetett, dehát csak hencegni és ábrándozni képes. Elrabolja a haegstadi Ingridet, egykori szeretőjét esküvője napján. Ezért falujából száműzik, menekülése során mindenféle mesebeli alakokkal találkozik: három szerelmes pásztorlánnyal, a Zöldruhás nővel, Dovre Papa lányával, akit majdnem elvesz feleségül, és Görbével. Solvejg, akivel a haegstadi esküvőn találkozott, eljön Peer házába, hogy vele éljen, de Peer nem mer olyan utat vállani, ahonnan nincs visszaút, elhagyja Solvejget, és útnak indul. Sok éven keresztül bolyong a világban, Marokkó partjainál rabszolgakereskedelemmel foglalkozik, beduin törzsfőnök és próféta lesz, megpróbálja elcsábítani Anitrát, egy beduin lányát, majd a kairói bolondokházában köt ki, ahol császárként tisztelik. Itt ráébred saját őrültségére és hazatér a norvég hegyek közé. Ám a fáradt Peer előtt megjelenik egy új szereplő, a Gomböntő, azzal a szándékkal, hogy rosszul sikerült életét beolvassza a közös formába. Az öreg vándor nem tudja bebizonyítani, hogy mindig önmaga volt, tehát a halálban is jogosan tart igényt egyénisége tiszteletére. mert sem a manókirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni egyéni létét, s már-már úgy néz ki, hogy a Gomböntő kanalába kerül, amikor eljut régi kunyhójához, amelyben ott várja az otthagyott Solvejg. Solvejg elmondja, hogy az ő szemében, hitében és szeretetében Peer mindig is önmaga volt. Ez megváltja a haláltól és a Gomböntő haladékot ad. Happy End. Vagy mégsem?

A szokásunk régi, akár a kígyó
értékőrző és megtakarító.
Te ezt a mesterséget is ismered,
tudod, hogy az öntésben hiba is lehet,
ilyen a gombnak a füle hiánya.
Mit tennél ezzel? - Messze hajítanám.
- Jon Gynt, míg bírta a pénze s a zsákja,
herdálta a pénzt, vígan, szaporán.
De a Mester, lám, takarékosan
kezel, s ezért becsülete van.
El nem hajít, kegyelmez a művi hibának,
s a hibást felhasználgatja nyersanyagának.
Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék
világ mellényén, ámde füled nyomorék,
s ezért jutsz most a selejt kosarába,
ahol gombtested a massza sorsa várja.
- Egy Peert Pállal, Péterrel összevegyítené!
Csak nem gondolsz ilyesmire, hé?
- Bizony erre gondolok, erre pontosan.
Átestek rajta sokan, sokan.
Kongsbergben a pénzre is ez a sors vár,
ha a forgástól simára kopott már.

(Áprily Lajos fordítása)

Andrei Șerban: Ványa bácsi

Hát ezt nevezem aktív hétvégének. Szombat reggel 5 fényképezőgép az ószeren, délben biciklizés fel a Stelutához, délután meglátogattuk Péteréket, vasárnap délelőtt újból biciklizés Kajántóra és vasárnap este színház. S ha belegondolok, hogy volt olyan hétvége, hogy ki sem mentünk a házból (az idő miatt). A színház az most nem volt beütemezve. Illetve be lett volna, csakhogy a Ványa bácsira egész évadra minden jegy elkelt. Legalábbis K. szerint, aki felhívott február elején egy vasárnap, azzal, hogy Mit csináltok? Készülünk színházba, mondja M. Mit játszanak, kérdi K. Ványa bácsit, válaszolja M. Hahaha, így K. Miért hahaha, lepődik meg M. Azért, mondja K. mert nekünk jóideje félretettek jegyet március harmincadikára, vagyis két hónap múlva. Nasztán, mondja M. Tehát nem mentünk el azon a vasárnapon, sőt le is mondtunk egyelőre a Ványa bácsiról. Most vasárnap délután 6 órakor telefonál K. Mit csináltok, érdeklődik. Semmit, válaszol M. Nem akartok színházba menni? Kérdi K. Hogyhogy, lepődik meg újra M. Mert nekünk van félretett jegyünk, mondja K, de nem megyünk. Nasztán, mondja M. Tehát mégis elmentünk és megnéztük Ványa bácsit. Két színházigazgatóval együtt.

És nemcsak Ványa bácsit, hanem Szerebrjakov prefesszort nejével Jelenával, Szonyát, Asztrov doktort, Vojnyickijnét az anyóst, Tyelegint és Jefimet sőt még Marinát, a dadát is megnéztük ha már ott voltunk. És fantasztikus volt. Minden perc, minden pillanat az előadásból meglepő, meghökkentő volt, azonkívül teljesen más, mint ahogy a múltszázad (román vagy magyar) rendezői megismertették velem az orosz színdarabokat általában. Itt őszintén be kell vallanom, hogy a leginkább az unalmas kedd esték TeatruTV-jére gondolok, mert néha meg-megnéztem egy orosz darabot az egyetlen román televíziócsatornán. Ott láttam a Három nővért és a Cseresznyéskertet és az Unchiul Vaneat talán többször is. Arra emlékszem, hogy kivétel nélkül mindegyik nyomasztónak, lehangolónak tűnt az akkori feldolgozásban. Legalábbis számomra.

Ami nagyon különlegesnek tűnt nekem, az az volt, hogy a nézőket is valamilyen formában bevonták a darabba. Nem interaktív színjátszásra gondolok, (amivel harminc évvel ezelőtt székelyföldi egyetemista barátaim, Csaba és Endre kacérkodtak), hanem a stúdióelőadás adta lehetőségek kihasználására. Már csak az, hogy az első felvonás alatt a színpadon ültünk és a színészek a nézőtéren játszottak (székeket, korlátokat, erkélyt használva díszletként), azt az érzést keltette bennem, hogy tulajdonképpen ott az én helyem, én is ott vagyok, hiszen az nézőtér, nézőknek, tehát nekem. (Kert. A kert egy része látszik, terasszal. A fasorban egy vén topolya alatt teához terített asztal. Padok, székek; az egyik padon gitár hever. Az asztaltól nem messzire hinta. Három órára jár. Borult idő. Marina lomha mozgású, petyhüdt öregasszony, a szamovárnál ül, és harisnyát köt; Asztrov mellette járkál.) Ez az első felvonás Csehovnál. És ez az első felvonás Serbannál is: a nézőtérnél jobb színpadot nem is tudok elképzelni most, miután ezt a rendezést láttam: a nézőtéren volt terasz, padok, székek, gitár és még borult idő is.

Szünet nélkül átvonultunk a második felvonásba. Ezt szó szerint kell érteni, mert felállítottak és betessékeltek a vasfüggöny mögé, ahol a székek már (szellősebben) fel voltak állítva. Csehov: Szerebrjakov ebédlője. Éjszaka. A kertben kerepel az őr. Szerebrjakov karosszékben ül a nyitott ablak előtt, szundikál; Jelena Andrejevna mellette ül és szintén szundikál. Serban víziójában Szerebjakov szobája a függöny mögötti ütött-kopott ügyelőfülke három méter magasságban. A közönség székei itt már azért vannak szellősebben állítva, hogy a színészek fel-alá járkálhassanak közöttünk, még inkább azt az érzést keltve, hogy a túl nagy ház valamelyik szobájában vagyunk mi is. (Hol vannak a többiek? Nem szeretem ezt a házat. Olyan, mint egy labirintus. Huszonhat óriási szoba, és soha senkit se talál meg az ember. Szerebrjakov.) Szünet. (11 perc!) Miért nem 10 vagy 12? Nem tudom. A harmadik és negyedik felvonásról nem is írok semmit, hiszen ez messziről nem nem színikritika, amit eddig írtam az is inkább velem kapcsolatos, mint a darabbal. Az egyetlen amit végső következtetésként elmondhatok, hogy játszottam a Ványa bácsiban és nagyon tetszett. Nagyon tetszett a rendezés ami hozzásegített ahhoz, hogy elmondhassam, hogy nagyon tetszett a darab maga. Bravó. Köszönöm K.nak is, hogy ránk gondolt, amikor a jegy nélkülözhetővé vált számukra. Már megint kiállhatatlanul viselkedett, Ivan Petrovics. Miért kellett felbosszantania Marija Vasziljevnát, miért kellett a perpetuum mobilé-ról beszélnie?! És ma reggeli közben megint vitatkozott Alekszandrral. (Jelena Andrejevna).

Gianni Schicchi

Amióta az új évad megkezdődött, minden hétvégén készülünk színházba. Ha nem másért, hát azért mert egyre többet hallani a Kolozsvári Magyar Állami Színházról, és olyankor mindig eszünkbe jut: jó lenne elmenni. S ez egy jó dolog. Főleg, hogy jó dolgokat lehet hallani róla. Most, amikor magyarnak lenni nem nagy kunszt Kolozsváron (9o éve nem az), most, amikor azon néhányan, akik itt maradtunk, saját szülővárosunkban lehajtott fejjel hallgatjuk a magyarellenes kommentárokat, ha néha színházról hallunk vagy beszélünk, felcsillan a szemünk: na ebben mi is ott vagyunk, ebben mi is jók vagyunk! Lám-lám, a romániai (kolozsvári) magyarok is jók valamiben.

Hát igen, - mondtam erre én - a kolozsvári magyarok jók a színház-szakmában. (Köszönhetjük ezt Tompa Gábornak, aki ráadásul nem is kolozsvári. Marosvásárhelyen született 1957. augusztus 8-án. 1981-ben végzett Bukarestben a Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán, Liviu Ciulei, Mihai Dimiu és Cătălina Buzoianu tanítványaként. 1981-óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője. 1982-ben, amikor érettségiztem, itt már mindenki róla beszélt. 1990-óta igazgató és főrendező Kolozsváron. Azóta a kolozsvári színház nemzetközi hírnévre tett szert, több hazai és nemzetközi fesztiválon vett részt és számos díjat nyert. A kolozsvári társulatot a szaksajtó a “legjobb magyar színtársulat”-ként tartja számon.) DEHÁT OPERA A SZÍNHÁZBAN??? Ezt kissé túlzásnak láttam.

Végül elmentünk: ha akkor érünk rá, amikor éppen operaelőadás megy a színházban, hát egye fene, elmegyünk. Nasztán. Maradtam volna itthon. Mert most mindegyre színházba szeretnék menni. Meg operába. Hát olyan egy élmény volt. Szuper. A világhírű rendező, Silviu Purcărete 2003-ban már dolgozott együtt a kolozsvári társulattal, ebből az együttműködésből született az azóta világot járt Pantagruel sógornője című előadás. Purcărete Európaszerte rendezett operaelőadásokat, köztük a Bohéméletet Essenben, Wagner Parsifalját Angliában, Donizetti Roberto Devereux-ját Bécsben, Rameau Castor és Polluxát Bonnban. Idén Giacomo Puccini operáját, a Gianni Shicchi-t hozta a kolozsvári Magyar Színház műsorába olyan sikerrel, hogy a közönség minden előadás után vörösre tapsolja a tenyerét. (Mi is.)

Giacomo Puccini operájának mesterien megírt zenei anyaga mögött vígjátéki helyzet rajzolódik ki. Az elhunyt Buoso Donati a pletyka szerint teljes vagyonát egy kolostorra hagyományozta. A gyászoló rokonság-karaván a halott helyett az elveszettnek hitt vagyont siratja. Az unokaöccs azt reméli, hogy az örökség segítségével feleségül veheti szerelmét, a szélhámos hírében álló Gianni Schicchi lányát. A pletyka igaznak bizonyul, Donati valóban a kolostorra hagyta a vagyonát. A pénzéhes rokonság dühkitörések közepette darabokra tépi a végrendeletet és az ifjú szerelmesek álmai is szertefoszlanak. Közben a halottas házhoz érkezik a lányának jó partit remelő Schicchi. Gyorsan felméri a helyzetet és eldönti, hogy segít a bajba jutott családon. Ennek azonban ára van, az árat pedig ő szabja meg… (a Színház honlapjáról).

Az előadás sikerének titka (számomra) az, hogy színházi módszerekkel elevenít meg egy olyan operát, amelyet eddig kilencven éven át főleg zenei módszerekkel helyeztek színpadra. (Először 1918-ban a New York-i Metropolitan Operában). Namármost, ha valakinek az az elsődleges feladata a színpadon, hogy gyönyörűen énekeljen, akkor az nem igazán fog fel-alá rohangálni a színpadon. Ha valakinek fel-alá kell rohangálni a színpadon, attól még énekelhet (a mi fülünknek) gyönyörűen. Ezt tette a 2oo5-ben az Északi Színháztól átigazolt Kató Emőke (Lauretta). Jól játszott és még jól is énekelte Lauretta áriáját, az O, mio bambino caro-t. A kolozsvári Operától két énekes adta meg a hallgatható zenei formáját az előadásnak: Sándor Árpád (Gianni Schicchi) és Pataki Adorján (Rinuccio). Bravó.