Ládaellenőrzés biciklivel

Mostanában olyan ritkán biciklizem, hogy maga a tény, hogy előveszem a drótszamarat, megér egy blogbejegyzést. Pedig már Leonardo da Vinci, az itáliai polihisztor is kacérkodott a gondolattal. Állítólag kéziratai között is szerepelt egy, a kerékpárra erősen hasonlító szerkezet. Lánc, golyóscsapágy, háromsebességes váltó, csak aztán nem folytatta, mert eszébe jutott a helikopter. Meg a TomHanks-kód. Ezeken kellett pedálozni inkább. Igenám, de az első működő kerékpár, Carl von Drais báró futógépe lassan 200 éve elkészült. Azóta az emberek egyre fejlesztik, javítják ezt a nagyszerű találmányt, mégis ő a járművek Csipkerózsikája mind e mai napig. Érthető, hiszen nem fogyaszt benzint, akkor meg mi a franc szüksége volna rá a Világgazdaságnak. Pedig jelenleg nem ismeretes a szárazföldi közlekedésben még egy olyan gazdaságos, környezetkímélő, egészséges közlekedési eszköz mint a kerékpár... Szóval most már nem is a kerékpárral van a baj, mert az szinte mindenkinek van már, hanem azzal, hogy mikor és főleg hol használjuk.

Mifelénk ugyanis egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt erre a témára. Pedig körülnézve Európában, csak Salzburg tartományt több mint 2000 kilométernyi jelzett kerékpárút hálózza be. Haszprus blogja szerint Hollandiában például a kerékpározás biztonságos, egyrészt mert van rendes bicikliút-hálózat, lehet tudni, hogy akárhová mész, nem kell kétsávosnál nagyobb utat lámpa nélkül keresztezned. Hollandiában 6000 km kerékpárút van, a leghosszabb pedig 230 km (Elfstedenroute). Másrészt mert az autós nem fog fellökni, ugyanis betartja a szabályokat. Egy átlag holland nem tudja elképzelni, hogy egy szabályt megszegjen, és felháborodik, ha más megteszi. Hiába ül a buszon a legelső ülésen, és hiába nem száll fel senki elöl, akkor is a hátsó ajtónál száll le, mert az van kiírva. És persze kiszámíthatóan közlekedik: nem parkol tilosban vagy kerékpárúton, nem megy át a piroson, nem megy gyorsabban a megengedettnél. (Viszont ha mégis megtenné, nem csak szégyenében süllyedne el, de rommá is büntetik.) Hozzájön még, hogy autós-biciklis baleset esetén 99%, hogy az autóst büntetik meg.

Kolozsvár környékén aki biztonságban szeretne biciklizni, a fenti képen látható 'út'-hoz hasonlókat választhat. Erre jöttem vissza, miután a szamosfalvi geoládámat leellenőriztem és a Györgyfalvi negyedbe szerettem volna eljutni. Hát fájdalmas volt, annyit mondhatok. Többet caplattam a sárban a bringát emelgetve-tolva, mint amennyit bicikliztem. Szóval nehéz időket élünk mindannyian, gyalogosok, biciklisek, miniszterek. Jut eszembe. Egy parasz bácsi felmegy a fővárosba biciklivel. Nézelődik, majd a biciklijét Parlament előtti oszlophoz támasztja. Odamegy hozzá egy rendőr és azt mondja: - Nem hagyhatja itt azt a kerékpárt, erre járnak el a képviselők! - Annyi baj legyen! Most akartam odaláncolni!

Egy másik Kolozsvár

Gyerekkoromban egyik nagyanyám híres kolozsvári belvárosi iskola alagsorában lakott, mivelhogy azelőtt ugyanabban az iskolában volt takarítónő. Hangsúlyozom, hogy belvárosi iskola volt, ugyanis mi szüleimmel a külvárosban laktunk akkor már, és amikor Veres Marcella nagyanyámhoz mentünk, akkor mindig lementünk a városba. Csak oda akartam ezzel kilyukadni (ezt a kifejezést gyakran használták nálunk), hogy belvárosi nagyanyámnál nagyon sokan megfordultak. Nagymama, akit több unokatestvérem nyanyaként emleget ma is, sosem zárta, sőt leggyakrabban be sem csukta az ajtót. Rokonok, szomszédok, ismerősök, valaki mindig volt nála látogatóban. Hat-hétéves koromban ott ismertem meg életem első cigányát, Gábor vajdát. Széleskarimájú kalapjával, óriási pödört bajuszával és ezüstveretes sétabotjával számomra maga volt az elegancia. Ha akkoriban megkérdeztek volna, mi szeretnék lenni ha nagy leszek, biztos cigány szerettem volna lenni.

Hát nem tudom mit mondjak: bár még mindig vannak jóképűnek mondható, a maguk módján elegáns rézműves cigányok Kolozsváron, én ma már felnőtt fejjel nem szeretnék cigány lenni. Amilyen szerencsém nekem van, úgyis csak a csóró kategóriában rúghatnék labdába, a csóró cigány pedig nagyon csóró. Szegényebb a magyar szegénynél és szerákabb a román szeráknál. Korán volt alkalmam megismerni őket 1976-77-ben amikor a monostori Kalányos utcát bontották és én éppen oda jártam egy évig iskolába. A papondekliből és egyéb hulladékból összeeszkabált putriikat nekitámasztották az iskolánk kerítésének, nehogy összedőljenek. Miután robinettel egy cigánygyerek gyomorszájon vágott az iskolából kijövet, apám minden este (délután jártunk) várt az iskola előtt. Következő évben elköltöztünk a Monostorról.

Nem mondhatom, hogy soha többé nem volt bajom velük, de szerencsére nem annyira negatív értelemben, hogy gyűlölnöm kellene őket. Amióta Románia Európai Unió-taggá vált, a roma nemzetiségű állampolgárai lettek az egyik legszámottevőbb exportterméke. Nem is kellett exportálni őket, mentek maguktól. Szerintem ez mindenképpen pozitívum volt, legalább a gőgös nyugat is megtapasztalhatta saját bőrén, hogy milyen gondokkal küzdenek keleti szomszédaik. A gazdasági válság azonban kényszerítette a nyugateurópai országokat, hogy legalábbis megpróbálják a nomád lelkületű honfitársainkat hazatoloncolni. Őszintén remélem, hogy ez messziről sem fog sikerülni nekik: akinek kellenek a mi orvosaink, a mi mérnökeink és a mi munkásaink, azoknak kelljenek a mi cigányaink is. Itthon úgyis csak a csórók maradtak, azokkal pedig vakarhatjuk mi a fejünket.

Mindezeket azért írtam ide, mert vasárnap elindultam biciklivel Szamosfalva majd Dezmér irányába a szamosfalvi fürdő, illetve kaszárnya mellett elvezető kevésbé forgalmas úton. Ez az az út, ahol a szemetesautók viszik (vitték?) a Pata-réti hulladéktelepre a szemetet. Hát szemétszállítókkal nem találkoztam, sőt válság-vasárnap lévén még autóval sem sokkal, úgy nézett ki, hogy kipedálozok Dezmérig szép nyugodtan, s onnan vissza. Erre a szamosfalvi állomástól alig egy kilométerre a képeken látható putrinegyed tárult elém a maga sármjával és bűzével. A fényképeket biciklizés közben dugiban, telefonommal készítettem. Ahol tényleg nagy zsivaj és fényképtéma lett volna, ott a lincseléstől való félelmemben mellőztem a fényképezést. S még így is féltem, hogy valamelyik lurkó robinettel gyomronvág.

Szamosfalvi fürdőzéseim

Az én kapcsolatom a szamosfalvi fürdővel úgy kezdődött, hogy az apám Zilahon született. Kissé furcsán hangzik, de máris elmagyarázom: Zilah az a kiszáradt város amely egy patak partján épült és ahol nemhogy fürödni nem lehetett, de legtöbbször még ivóvíz sem volt, s ha jól tudom a helyzet most is ugyanaz. Így az én apám soha nem tanult meg úszni, mint a vízparti városok akkori gyerekei, később aztán a kolozsi sóstóban sem érezte biztonságban magát. Ezért engem aztán soha nem vitt strandra vagy uszodába, viszont elég sokat jártunk hárman anyámmal, néha csak ketten apámmal Szamosfalvára, ahol a víz alig ért derékig és csak üldögélni kellett a medence falára szerelt padokon, de úgymond fürdés volt az is. Nem tudom, milyen is lehetett igazából, tiszta vagy koszos, zsúfolt vagy tágas, olcsó vagy drága, de mit mondjak, gyerekként nagyon élveztem. Lehet, ha most visszaállítanák ugyanolyannak amilyen akkor volt, arrafelé sem mennék. De most kibicikliztem odáig, bementem a düledező kapun és majdnem sírva fakadtam, annyira elárasztottak az emlékek.

Gyerekkoromnak két váltakozó és néha összefutó korszaka volt: néha árultak dolgokat, de nem nagyon volt miből megvenni, néha lett volna miből megvenni, de nem lehetett hozzájutni a dolgokhoz. Úgy emlékszem vissza a szamosfalvi fürdőzések idejére, mint a hét kövér tehénre amit József fáraója megálmodott: az utolsó hét bőséges esztendőre. Voltak dolgok és volt miből megvásárolni őket, legalábbis nekem, gyereknek. Apám évente kétszer is kapott útlevelet a hatvanas évek végén, így elmehetett valamelyik baráti szocialista országba nejloningekkel és frottírtörülközőkkel üzletelni, ezzel pótolta azt a fizetését amiből jóformán mindhárman éltünk. Délutáni munkát is vállalt, Öcsivel együtt gyönyörű kovácsoltvas lámpákat, csillárokat, fogasokat készítettek egy öreg maminál akinek volt egy Pamacs nevű pumikutyája. Azt hiszem, a maminak volt valamilyen iparművészeti engedélye, apáméknak pedig kellett a pénz, így jól kiegészítették egymást. Tehát abban az időben amikor Szamosfalvára jártunk, valamivel jobban ment sorunk, mint általában. Ezért is szerettem én a szamosfalvi fürdőt.

Pedig nem is emlékszem arra, hogy nagy árukínálat lett volna a fürdő területén. Akkor nem volt divat az üditő, nem is hiszem, hogy tudtam akkor, mit jelent ez a szó. A CocaColát az Apollós-Szputnyikos versenyfutásos viccből ismertem csak, egyszer vattacukorra emlékszem halványan, és mintha miccset is sütöttek valahol a fűtőház felé vezető út elején. Mert azt el kell mondanom a gyengébbek kedvéért, hogy a vizet két medencében melegítették, egyben nem. A baloldali hidegvizes medencében alig voltak, mert a vize mély volt és fekete, nem volt lepadolva az alja és mindig cigánygyerekek ugráltak bele fejest nagy zsivajgással. A középső medence volt a legnagyobb, abban volt a langyos-meleg víz, a jobboldali, valamivel kisebb volt, ha jól emlékszem a legmelegebb. Ez a kettő általában tele volt szalmakalapos és (nekem akkor úgy tűnt) nagyon öreg és kövér fürdőzőkkel. A medencék falára fapadok voltak szerelve, ezen üldögéltek a vendégek. Saccolva most egy olyan 28-30 fokra tenném a felmelegített víz akkori hőmérsékletét, ami nem volt forró, de mint gyermek, nem tudtam csak fokozatosan bemenni a vízbe.

Ez itt egy ál-jegyszedő kabin, ugyanis annakidején a jegyet a (Magyar utcából, akkor Lenin útról Szamosfalváig közlekedő) 8-as busz végállomásánál lévő főkapunál kellett megváltani, és a kerítésen belül már minden fürdőnek számított és sokan a domboldalban táboroztak le a fák alatt. A képen látható kabint akkor állították oda, amikor rendszerváltás után a vendéglőt különválasztották a medencéktől, gondolom két külön vállalkozás lett. A kocsma néhány évvel ezelőtt még működött, a fürdő viszont azóta sem. A kabin mellett jobbra van a lépcső, ami levezet a medencékhez. A bazinokon túl akkor is mocsaras-lápos vidék volt, a medencéktől még kinyúlt egy olyan 2-3 méter széles lepadolt napozórész a mocsár felé és egy kb. 80 centi magas fapalánkkal végződött. A bátrabb férfiak néha átugrottak a palánkon, mások kikerülték a hidegvizes medence felől, azért hogy iszappal töltött zacskókkal térjenek vissza, amiket aztán kövér nők a nyakukra, derekukra és térdükre kentek, ezektől a nőktől én mindig féltem és kerültem is őket.

Még az kellett volna, hogy Szamosfalván üditőt kérjen valamelyik gyerek, amikor itt, ennél a kerek akárminél volt egy hidegvizű gyógyforrás aminél mindig kígyózó sorban álltak poharaikkal, üvegeikkel a fürdővendégek. Még két forrásra emlékszem a vendéglőn túl, a vasút felőli kiskapu közelében, a lejtő aljában. Biztos ennél több is volt. A forráson túl, olyan tíz méterre figyelmes megfigyelő most is láthatja a gyerekmedence halvány nyomait. A legelején, amikor kezdő szamosfalvás voltam, ez volt az én kedvenc helyem, meg persze a mellette lévő ugyanakkora homokozó. Arra emlékszem még, hogy pléhvedrem volt pléhlapáttal és pléhgereblyével, ez utóbbit gyakran váltani kellett mert a foga mindig elgörbült és két-három visszahajlítás után letört. A gyerekmedence gondtalan gyerekkorommal együtt eltűnt, mindkettőt felfalta nem hét, hanem harminchét sovány és nagyon éhes tehén.

Az öltözőt nem találtam most, amikor arra jártam. Úgy emlékszem, hogy a főbejárattól jobbra volt egy épület, ami ruhatár és csomagmegőrző volt, és a belépőjegy árába ez a szolgáltatás is beletartozott. Aki többet szándékozott maradni, esetleg ennivalót hozott magával és anyagilag tehette, az viszont már kabint bérelt. Nem is csodálom, hogy a kabinok tönkrementek, hiszen már akkor rengeteg lyuk tátongott a deszkafalakon különböző magasságokban, amiket aztán a szemérmes öltözködők vécépapírral bedugtak. Erről jut eszembe: még nudista-reszortja is volt a szamosfalvi fürdőnek. A jobboldali medence és a fűtőház között valahol volt egy magas fehérre meszelt palánkkal elkerített rész, ami nagyon birizgálta gyermekfantáziámat: mi lehet a pláné abban, hogy valaki egy kerítésen túl fürdőruha nélkül napozzon? Sosem tudtam meg a választ. Mármint arra, hogy minek kellett a kerítés :).

Kajántó: egy istenes falu agóniája

Felbuzdulva a szombati biciklizésünkön és a gyönyörűnek induló tavaszi időjáráson, vasárnap kimentem hűséges Rocinantém hátán Kajántó felé. Nem kimondottan Kajántóra indultam, csak abba az irányba, hiszen legalább 3-4 éve nem voltam ott biciklivel, idén még semmi gyakorlatom nem volt, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy fel bírok pedálozni 13 kilométert. Útközben meg-megálltam, toltam a bringát és nézegettem, mennyire megváltozott ez a vidék amióta utoljára jártam itt. Minden második háznál építkezés, javítás folyik, már itt lent, a Kajántói út kolozsvári részén is. A nagyobb telkeket is felparcellázták és darabonként eladták. Gondolom ez a vilanyoszlop tetején szomorúan gubbasztó gólya is nagyot nézett, amikor fárasztó afrikai utazásából hazatérve nemcsak meleget nem talált itthon, de még a régi megszokott füstös vályogházakat sem.

Ugyanaz közelebbről:

Kajántó Kalotaszeg peremén, Kolozsvártól 13 kilométernyire északra, a kajántói tóból eredő Kajántópataka völgyében terül el. A wikipédia szerint a völgy jellemző geomorfológiai jelensége a földcsuszamlás, más néven suvadás. Namármost, ha a dolog így folytatódik, ahogy most nekiestek, a csuszamlásveszély ellenére is a környéken minden talpalatnyi földet beépítenek néhány éven belül. A Kajántó-völgye, vagy Kajáni-völgy nevű alsó, Kolozsvárhoz közelebb fekvő falut már elnyelte a város. A falu egyelőre ugyanaz ami volt, azzal a különbséggel, hogy most Kajántó-völgye utcának hívják. A két falu közti területen valaki (viccből vagy komolyan?) a fenti táblát állította fel hollywoodi mintára, gondolom azt akarván jelképezni, hogy itt épül majd az új város. Az ember azt sem tudja, hogy nevessen vagy sírjon ...

Ezen a felvételen pedig, nem tudom mennyire kivehető, a nyíllal bejelölt kis fehéres folt a fenti kisebb képen látható épülethez hasonló 20-30 házból álló vadonatúj falu. Hát ha ott az erdő alatt, még kajántói mércével mérve is Isten háta megetti helyen lakóházak épülnek, akkor el lehet képzelni ennek a terjeszkedési folyamatnak a valódi méreteit. A megyei tanács elnöke, amikor sikerült idecsalni a megyébe a finn Nokiát, azt nyilatkozta, hogy előrejelzések szerint Kolozsvárnak 2015 táján egymillió lakosa lesz ... Tavaly kapott szárnyra a hír, hogy a Kolozs megyei tanács cargo repülőtér építését is tervezi Kajántó területén.

Első írásos említése Kajántónak 1263-ból maradt fenn. A falu a kolozsmonostori apátság birtoka volt, ezt a tatárjárás után IV. Béla adománylevele újból megerősítette. 1850-ben a falu 718 lakosából 379 román és 318 magyar volt, 1992-ben a lakosok száma 1022-re növekedett, ezen belül 549 román és 420 magyar lakost írtak össze. Találós kérdés: melyik nemzetiségből lesz 2008-ban 10.000 és melyikből 200?

Pedig milyen istenfélő falu lehetett ez a Kajántó valamikor. Kevés olyan falu van, ha van (én magam biztos nem láttam ilyet máshol), ahol az ember csak úgy mendegél az út szélén (ahol a fenti képet is készítettem) és egyszerre csak felnézve négy templomot lát maga előtt. A bal oldalt látható legtávolabbi templom egyben a legrégibb is: A tizenharmadik század elején épült római-katolikus templom, amelyiknek a kőstalluma (díszes padsora) műépítészeti ritkaság. A reformáció hatására a falu magyarsága templomostól együtt református lett. A római-katolikusok Mária Terézia idejében visszakapják a templomukat. II. József türelmi rendelete alapján kap a református egyház egy akkora területet, ahol templomot és iskolát tud építeni. A jobboldalt látható református templomot 1887-ben szentelte fel Szász Domokos püspök. A baloldalt középső templom a görög-katolikusoké, a régi görög-katolikus parókián található a düledező orvosi rendelő. Legközelebb hozzánk (?) az ortodox templom áll, ez a legújabb is a négy közül.

Érdekes módon, általában az erdélyi vegyes falvak minden lakója, román vagy magyar, azzal dicsekszik, hogy ők milyen jól megvannak, mennyire jószomszédok, és hogy sokszor előfordul, hogy készségesebben segít rajtuk a másik-, mint a magukfajtája. Mégis egész Erdély kétnyelvű névtáblái így néznek ki. Huliganizmus? Vandalizmus? Nem hiszem. Inkább az a véleményem, hogy nálunkfelé a demokrácia csak a falu széléig tart, a falun belül már a többség uralkodik és ezt meg is akarja mutatni. Ilyen egyszerű ez. Kajántó helységnévtábláját most már kár is lenne renoválni. Arra a rövidke időre, amíg elnyeli a város.

Byron Avenue, biciklizéseink Mekkája

Szombat délután ünnepélyes keretek közt megtartottuk idei első biciklitúránkat. Hová is mehettünk volna máshová mint közös biciklis múltunk örökös kegyhelyére, a Byron utcába :). Mint tavaly ilyentájt már említettem, a sors iróniája, hogy ilyen híres emberről elnevezett utca a kolozsvári cigánytelep korzója. Azóta, hogy tavaly ilyenkor arra jártunk, sok minden változott erre. Például építettek nekik Reál szupermarketet. (Amikor megnyílt és odamentünk vásárolni csodálkoztunk is rajta, hogy honnan jött oda annyi csőcselék). Hát innen. Csakhogy akkor mi autóval mentünk a főúton, most meg biciklivel a mellékutcákban. A szedett-vedett vásárlók tehát nemcsak a Byron utcából, hanem az egész egykori Írisztelepről jönnek a Reálba. A cigányok (ha nem is mind, de sokan) lassan kiköltöztek erről a valamikor félelmetes lakótelepről, és beköltözött az elszegényedett, elzüllött munkás- vagy inkább munkanélküli rétege Kolozsvárnak. Annak a Kolozsvárnak amit a kommunizmus negyvenezer lakosról annak tízszeresére hígított fel. Ráadásul ez a vidék soha nem is tartozott Kolozsvár magyarlakta zónáihoz, olyannyira nem, hogy a Kajántói út sarkán lévő kocsmának nincs is magyar neve mint minden más becsületes kolozsvári kocsmának (Vilma, Májer, Nagy Feri), hanem a magyarok is így emlegetik: BraszkáVérdé.

A Reál mögött, nem a Kajántói úton, hanem az egykori Steluta-kertészet szolgálati útján feltérve, szomorúan láttuk, hogy ez a gyümölcsös is a Palocsayhoz hasonló sorsra jutott. Ezen az úton azt hiszem traktorral jártam utoljára, akkor amikor iskolásként köteleztek "önkéntes" mezőgazdasági munkára menni. Tisztán emlékszem, hogy hozni hoztak minket a Stelutahoz, de érdekes módon arra nem emlékszem, hogy gyümölcsöt szedtem volna itt valaha. Melinda sem. Feltételezem, hogy a növésben lévő, kiéhezett siserehadot nem fogták be gyümölcsöt szedni, mert abból több lett volna a kár, mint a haszon, ezért inkább kukoricát szedni vittek. Az is érdekes volt, mert én személy szerint soha azelőtt kukoricát a szárán közelről nem láttam, így abból sem sok hasznuk volt, de nagy gyümölcsevő sem voltam soha, úgyhogy teljesen mindegy volt. A kukoricaszedést elég hamar, pár cső után leszoktam, mivelhogy az egyik csövet kibontani próbálva nem kukorica, hanem egy egész család egér nézett ijedten a szemembe. Hát még én. A szívem majd kiszökött a helyéről. Pedig egeret még láttam egyszer-kétszer. Tévében. Hiába na, városi gyereknek születtem, ezért őn nem vagyok hibás :). Felbaktattunk hát a bicikliket tolva egy darabig a gyümölcsös mellett, dehát milyen gyümölcsös is az: ahol még vannak gyümölcsfák, mind ki vannak száradva vagy betegek, nagy részüket pedig már kivágták és az egész domboldal egy építőtelep. Az építkezésektől a por fullasztóan kavarog a levegőben az egész környéken. Így nem volt nagy élvezet az egész biciklizés, azon kívül hogy kijöttünk a házból és mozogtunk egy keveset.

Egy György nevű pásztor faluja

Vasárnap, július elsején elmentünk Györgyfalvára biciklizni. Péntek-szombaton borús, kimondottan kellemesen-hűvös idő volt két hét kánikula után, ezért rá tudtam venni Melindát, hogy biciklivel menjünk. Reggel hívott Péter, hogy menjünk ki Tarnicára, nézzük meg a rókagombát, de nem volt kedvem, főleg mert utána a főnökének a telkére mentek sütni, mi meg velük kellett volna maradjunk, mert egy kocsival mentünk volna, szóval nem Péterékkel mentünk. Különben is rég készülök biciklizni, ez az egyetlen sport amit megengedhetek magamnak és jólesik.

Persze nem mindig jön össze, hol nincs kedvem, hol túl meleg van... Apropó meleg. Tíz évvel ezelőtt Attila barátom - aki akkoriban beszállítónk is volt az üzletben - nagy biciklis volt, minden hétfőn jött és mesélte merre járt a biciklijével. Akkor jelentek meg a 'mountainbike'-ok, ezek a sebességváltós, de ugyanakkor robusztus biciklik még újdonságszámba mentek. Attila győzött meg, hogy vegyek én is magamnak egyet, azelőtt volt még biciklim, de az városi bicikli volt, maximum munkába járni. Megvettem, jártam vele párszor, kérdeztem Attilát, nem-e megyünk együtt. Azt mondta, hogy az nem jó, mert vagy mindig várni kell a másikra, vagy hajtani a másik után. Aztán jó néhány évig látni sem akartam a biciklit. Még mindig szoktam Attilával álmodni. Később vettem Áronnak, majd Melindának is biciklit, szép lassan újra elkezdtem biciklizni, de csak nyugodtan, és ha emelkedik, inkább tolom...

Túra-biciklizni - nekünk, mivel a Vágóhíd környékén lakunk, - csak autóval érdemes elindulni, különben mire kiérnénk a városból már olyan fáradtak lennénk, hogy jöhetnénk is vissza. A bicikliket a cégnél felpakoltuk a kocsira, és irány a Györgyfalvi-erdő. Legalább húsz éve nem jártam arra, legalábbis kirándulni nem. A Békás fele mentünk, gyerekkoromban kimondottan utáltam azt a helyet, annyit jártunk oda kirándulni. Hát nem ismertem meg még a környéket sem. Be van építve ott minden. Átjöttünk a főútra és Borháncsban hagytuk az autót. Onnan bicikliztünk egy keveset, de legtöbbet toltuk felfelé Györgyfalváig. Annál könnyebb volt lefelé.

Györgyfalva, (románul Gheorgheni, németül Gergesdorf) Kolozsvártól nyolc kilométerre fekszik a Nyugati Érchegység és az Erdélyi Medence találkozásánál, 600 méter tengerszint feletti magasságban, átmenetet képezve a Kalotaszeg és Mezőség között. Györgyfalva határában kiterjedt gyümölcsösök találhatók, amelyek nemcsak a falu élelmezését, ellátását biztosították és biztosítják ma is, hanem a györgyfalvi áruból bőven került a kolozsvári piacokra is. Valamikor a falu nem a mostani helyén állt, hanem kicsit lennebb, keletre terült el, de a tatárok-törökök betörésekor lakosainak el kellett menekülniük. Egy György nevű pásztor mentette meg őket a veszélytől és talált új, alkalmas letelepedési helyet a lenti képen is látható Falukútja körül. A tatároktól való védekezés-menekülés emléke annyira eleven, hogy a falu határában még most is úgy neveznek egy területet, hogy Várhegy, bár várnak nyoma sincs.

Mivel dombon terül el, csodálatos a rálátás Kolozsvárra, a környező mezőségi falvakra, valamint a Keleti Kárpátok vonulataira. A falut lombhullató erdők övezik, ugyanakkor itt láttam a város tőszomszédságában a legtöbb fenyőt. Ezen a vidéken láthatóak a természet 10-12 millió évvel ezelőtt alkotott remekei, a feleki gömbkövek, melyek egyediek és csak ezen a környéken találhatók. A falu lakóinak száma 960 körüli, nagyrészt reformátusok lakják, de van néhány katolikus és ortodox vallású család is. Györgyfalvának szoros testvérkapcsolatai vannak a hollandiai Zwolle várossal, a magyarországi Érsekhalmával, valamint a szlovákiai Nagyidával. A holland kapcsolat gyümölcseként létrejött a Georgikon falufejlesztési alapítvány, mely a változások után fellendítette a falu életét a gáz bevezetésével, vízcsövek kicserélésével, orvosi rendelők létesítésével, iskola felszerelésével, stb. A legnagyobb megvalósítás a református templom szomszédságában felépült Bethlen Ház panzió, mely holland támogatással és a falu közmunkájának segítségével jött létre.

Az ősi templom alapjai ma is láthatóak a falutól keletre, azon a helyen, ahol a falu is állott. 1333-ban a falu Villa Georgii néven szerepelt, ekkor plébániatemplomának papja egy Criccius nevű pap volt, aki a pápai tizedjegyzék szerint 36 dénár pápai adót fizetett. A tornyon szereplő dátum 1530 (1570?) vagy felújítás, vagy új templom építését jelzi. A reformáció során a hívek a templommal együtt reformátusok lettek. Gróf Haller Gáborné, Károlyi Klára (akinek abban az időben kedvenc elfoglaltsága volt a katolikus templomok visszaszerzése) kiharcolta, hogy 1748-tól a katolikusok (hogy melyikek, arról nem szól a fáma), visszakapják a templomot, a reformátusoknak pedig újat építettek. 1750-től a templom újra plébánia lett, 1770-től lett a faluban katolikus iskola, amely aztán többször szünetelt, 1919-ben Rónai Jenő újraindította, 1938-ban bezárták, 1940-től 1948-ig újra működött, mára viszont már az is nagy szó, hogy nyolcosztályos magyar nyelvű állami iskola működhet a faluban.

A györgyfalviak népviselete, bár egyes vonásaiban bizonyos hasonlóságot mutat a kalotaszegi viselettel, összességében eltér attól. Ma már ezt a viseletet csak kivételes ünnepnapokon veszik fel. Régebben divatban volt a bútorok festése is Györgyfalván, de ma már ez a hagyomány is alig él. A festett bútor a menyasszony hozományához tartozott, kivéve az ágyat, amit a vőlegénynek kellett megcsináltatnia. A györgyfalviak életében jeles napnak számított a Szent György napi búzaszentelés. E napon ünneplőbe öltözve, a templomi zászlókkal kivonultak a határba, s ott a pap megáldotta a zsenge búzamezőt, kérve az eget, hogy mentse meg a termést a jégtől, a csapásoktól. "Azóta sincs olyan búzatermés, amióta elmaradt ez a hagyomány" – vallják a faluban. Hosszú távon viszont én nem hiszem, hogy a búzatermés lesz a legnagyobb gondja a falunak. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy továbbra is az elvándorlás, az elöregedés és az elrománosodás fogja jellemezni a magyar falvak életét az elkövetkező években.

Bringával a Herbák mögött

A május-elseje-keddre-esik sok szabadnappal reméltem, hogy kimozdulunk otthonról, és az idő valóban inkább biciklizésre ösztönzött mint napozásra-strandolásra. Egyedül Áron kívánkozott sátorozni, de szerencsére lefújtuk. Szombaton ebéd után kimentünk Melindával biciklizni (ő először az idén).

Lévén hogy most a cégnél tartom a bicikliket, kijöttünk a Clujanából, hátul átmentünk a hídon és úgy gondoltuk, hogy összejárjuk a kis családi házas hangulatos kisutcás környéket. Aha. Ha valaki megkérdi, hol a Byron utca, azt mondtam volna hogy az Attila út környékén. Hát nem. Itt van az Irisz telepen, a legnyomorúságosabb utca amit láttam amióta lebontották a Kalános utcát. Hogy miért épp Byron utcának hívják? Ki tudja. Fő, hogy tele van parabolaantennákkal.

Byron, George Gordon Noël, Lord (1788-1824)

1788. január 22-én született Londonban. Régi főnemesi család sarja, apja, a „veszett Jack Byron”, a testőrgárda tisztje volt, szenvedélyes kártyás, minden vagyonát elvesztette, és fia mindössze hároméves volt, amikor Franciaországban meghalt. Byron gyermekéveit anyjával, Catherine Gordonnal Aberdeenben töltötte, itt járt gimnáziumba is 1794-98 között. A költő jobb lábára sántán született, s fogyatékossága miatt anyja egyformán szánta és gúnyolta, életre szóló sebeket ejtve fia önérzetén. 1798-ban, nagybátyja halála után váratlanul a lordi cím birtokosa lett, és Newsteadbe költözött. 1801-től Harrow-ban, 1805-től a cambridge-i Trinity College-ban tanult. Kitűnt a legtöbb sportban, és gyakori botrányok hőse lett. (enciklopedia.fazekas.hu)Lehet ezért nevezték el róla a kolozsvári putrinegyed főutcáját. :-)

.

Visszafele megálltunk egy kis parkban a Szamos partján. Itt élek Kolozsváron annyi éve és most voltam ott is (mint a Byron utcában) először. A Vasutas-parki híd előtti bezinkút mögött van a park, attól feljebb pedig ez az elhagyott zsilip, biztos a Clujananak szolgált valamire valamikor. A parkban csalánt is szedtünk (a csalántea úgy néz ki, nálam beválik hajkorpásodás ellen.)

.

A csalánt a népi gyógyászat a szervezet általános tisztítójaként tartja számon. Kiemelik hasznos szerepét az ízületi-, különösen a köszvényes betegségek gyógyításában. Vízhajtó hatása miatt ajánlott vesekő vagy -homok esetén, mivel segít ezek feloldásában, kimosásában. Kifejezetten nem javasolt viszont szív- vagy vesebetegség miatti ödéma, vízvisszatartás kezelésére. A receptben említett másfél liternyi mennyiséget az allergia veszélye miatt nem ajánlott átlépni. (hazipatika.com)

A Clujana sporttelepen is voltunk. Ott van egy szétvert szovjet emlékmű meg ez a Herbák János szobortalapzat. A szobrot már beolvasztották. A kolozsvári cipőgyár, a hajdani Dermata munkásai közül is sokan azt hitték, hogy Herbák János valamikor tulajdonosa volt a gyárnak. Frászt. A Renner-féle bőr és cipőgyár az új világ kezdeti szakaszában felvette Herbák János magyar kommunista forradalmár nevét, majd, a hatvanas évek első felében, - amikor már fülsértő lett a magyar név - a semmitmondó, mindössze földrajzi utalást tartalmazó Clujana névre keresztelték.

.

A Renner-féle bőr és cipőgyár

.

A kolozsvári Renner-féle bőr és cipőgyár a két háború között Románia vezető vállalatává nőtte ki magát saját iparágában. A gyár alapját egy századfordulón alapított bőrcserző kézműves műhely képezte, amely elsőként manufaktúrává bővült, majd 1910-ben a Farkas és Hecht családokkal társulva betéti, egy év múlva pedig részvénytársasággá alakult át, és mint Renner testvérek et Co. Rt. bőrgyára indult tartós virágzásnak. A dualizmus végén a hadikonjunktúra előnyeit kihasználva az üzem munkáslétszáma (a háborút közvetlenül megelőző év 100 munkásával szemben) már közel 800 főre emelkedett és a helyi Takarékpénztár, valamint a Hitelbank Rt. hitelekkel segítette a gyár növekedését.

A Renner cég afféle családtörténetként Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének az ihlető forrását képezte. Regényében az író a családot Keller néven szerepelteti és a dinasztia alapítóját (Keller Frigyest) mint Erdélybe az 1870-es évek végén érkező bajor tímárlegényt mutatja be. A regényben dramaturgiailag fontos szerephez jut az is, ahogy a kisvárosi (szászrégeni) tímárműhely Kolozsvárra átkerülve fokozatosan közép-, majd nagyüzemmé válik. (transindex.ro)

A Palocsay-kert mögött

Vasárnap elindultam egyedül biciklizni.

A Györgyfalvi negyedben hagytam az autót és elindultam a hóstáti földeken a Palocsay-kert alatt kifelé Szopor irányába. Ezen a képen a szopori erdő alja látszik autókkal teletüzdelve. Valamikor elég sokat jártunk ide szüleimmel gyalog. Ha egy ilyen szeles hűvös napon ennyi autó van, el lehet képzelni milyen itt nyáron.

A Kis-Szopori templom mögötti dombon húzódik a Palocsay-kert kerítése. Így ismertük mi azt az állami kertészetet a hetvenes években amelynek minden györgyfalvi-negyedi gyerek előbb-utóbb átmászta a kerítését. Soha nem tudtam miért hívják így, még a román gyerekek is azt mondták: polocsoji. Hát most utánanéztem.

Dáné Tibor: Palocsay Rudolf százéves

Ma már Kolozsváron ezer újdonsült lakóból talán egy ha tudja, hogy a város déli peremén mikor és hogyan jött létre az a kertészeti és szőlészeti kutatóállomás, amely pár évtizeddel ezelőtt nemzetközi hírű botanikus kertünkkel vetekedő látványosságot kínált a Szamos partjára látogató idegenek. Jó két évtizeden át Melbourne-től Vancouverig, a Sárga- tengertől a Brandenburgi kapuig – beleértve „a vasfüggönyös", „hidegháborús" esztendőket is! – a hazai látogatóktól eltekintve ezer és ezer külföldi volt kíváncsi arra, hogy mit mível ottan „a békási varázsló". Palocsay Rudolfot így – „le magie de la Becach" – a mértéktartó Le Monde nevezte. A keleti féltekén vöröslő sajtóban leggyakoribb jelzője „korunk nagy micsurinista biológusa" volt.
Pedig Palocsay nem volt sem a Békásnak nevezett kolozsvári határrész varázslója, sem „micsurinista". Viszont a Békásban a maga pénzén vásárolt másfél hektáros kertben teljesedett ki virág-, zöldség- és gyümölcsnemesítői tevékenysége. Ez nemzetközi viszonylatban is igen jelentős, és Európának ebben a részében párját ritkító és nagyon látványos volt.
Viszont tudnivaló, hogy századunk húszas éveinek végén, mikor kis tóközi kertjében ehhez a munkához hozzákezdett, még csak nem is hallott Micsurinról. De az ő munkássága is, akárcsak a Micsuriné, részét képezte annak a globális növénynemesítői tevékenységnek, amelynek ma valamennyi nép haszonélvezője. Mint a virágok, dísznövények iránt szenvedélyesen érdeklődő helyettes tűzoltóparancsnoka az akkor még nem militarizált, hanem a polgármester alá tartozó városi tűzoltóságnak, el- eljárogatott a nagy kolozsvári Schulz-kertészetbe, és annak virágnemesítéssel igen eredményesen kísérletezgető főkertészétől, bizonyos Grieger úrtól leste el a keresztezés és szelektálás technikáját. Elméleti tudásának alapjait az Adorján Endre szerkesztette Gradina Noastra, A mi kertünk, Der unser Garten ikerfolyóiratok közös tanulmányi körében, sok virágkedvelő, kertészkedő kolozsvárival egyetemben szerezte meg. Itt a három nyelven előadó kiváló professzor, a botanikus kert igazgatója, Pop Emil vezetésével a dísznövénytenyésztés valóságos kis népi egyetemi fakultása virágzott. Palocsay akkoriban a román nemzeti válogatottban focizott, mint a Salvan városi főmérnök elnökségével szerveződött monostori klubnak, a Victoria FC-nek nagyon kemény, rámenős középfedezete. (Hol vannak azok az idők, mikor a KAC és az U mellett a Victoria volt Kolozsvár harmadik A-ligás csapata? És hol van az a Monostor, amelynek dicsőségéért román és magyar fiatalok egy klub keretében küzdöttek országos szinten.) Németországban, Franciaországban jártukban, ha egy-egy nagyhírű kertészetet meglátogattak a román futballisták a Palocsay javaslatára, ő kis oltókésével a zsebében némi „szaporítóanyagot" metszegetett Grieger úr vagy a botanikus kert részére, mert akkoriban a kertészek féltékenyen őrizték a saját fajtáikat. Ma is árgus szemmel ügyelnénk mi is, ha volna mire. Emlékszem, Palocsay felesége, Anna néni még a hatvanas években is gondosan kimetszegette a szemeket abból a „Palocsay Rudolf" rózsaszálból, amivel az ura kedveskedett valakinek. Palocsay is, mikor eladta a nagy bordó és csodálatos kénsárga oroszlánszájat a dán kertésznek, kötelezte magát arra, hogy ezt a fajt többé soha nem tenyészti, és kertjéből is kiirtja. Talán érdemes megemlíteni, hogy a nagy bordó oroszlánszáj neve Lya Rosescu volt. Így hívták tűzoltó parancsnoka akkor négy- ötéves leányát, aki pár évtized múlva a kolozsvári magyar opera kösztümtervezője lett. A kénsárga változat neve Marika, Palocsay Zsiga édesanyjára emlékeztetett.

...

(fotó Andersen 2006 Botanikus Kert)

Így például Palocsay pár száz négyzetméteres kertjének egyik sarkában állította elő a Lya Rosescut és a Marikát. Ezekért egy dán kertész annyit fizetett, hogy abból a Palocsay házaspár megvehette és szélvédő deszkakerítéssel bekeríthette a békási másfél hektárt. De aztán – különösen mint magyar embert – megölte volna az adó. Előállított tehát egy nemes vonalú, karcsú bimbójú, narancssárga tearózsát, amit a királyról Carol II-nek nevezett el. 1938–40-ben, lehet, tovább is, ez virított Bukarestben a királyi palota előtt. Igaz, a király csak 25 000 lej honoráriumot adott érte, de hozzá teljes adómentességet is. Meg egy kis gyümölcspálinka- főző üst ingyenes használatát. E sok „előjogot" a bécsi döntéssel bejövő magyar hatóságok elvették. Palocsay azonban kihallgatást kért személyesen Horthy Miklóstól. A kormányzónak prezentálta a virágait, gyümölcseit és a párját ritkító őszibarack-pálinkáját. Visszakapta elvett jogait. Idő múltával az elvtársak rátették a „kuláklistára", mert ami igaz, igaz, nem csak a maga két kezével dolgozta meg a kertjét. Akkor okos emberek – elsősorban Veress István és Lazányi Endre professzor uraknak járta ki az esze – Palocsayt megtették „Románia legsikeresebb micsurinistájának". Mint ilyen alkothatott tovább. Sőt, 1160 hektárra terjesztették a kísérleti telepet. Megkezdhette a Mócvidékre való meggyek, cseresznyék, almák kialakítását. Csakhogy hiányzott a kertészkedő nép! Pedig az 1952. évi alapítólevél szerint a kísérleti állomást „Palocsay Rudolf eddig elért eredményeinek széles körű terjesztésére és újabb eredmények elérésére" hozták létre. Ami akkor elképzelhetetlennek tűnt, a megszámlálhatatlan kitenyésztett újdonság ellenszolgáltatására személyi tulajdonában hagyták a másfél hektáros kertjét, benne minden új fajtájának és legértékesebb hibrideinek törzsanyagával. Amint a „békási mágus" lehunyta a szemét, a ház körül meghagyható 200 m2-es törvényre hivatkozva, az igazgatásban méltatlan utóda a kertet örökösétôl, a fiától, Palocsay Zsiga költőtől egyszerűen elrabolta, és mindent hagyott kipusztulni belőle. Unokái, dédunokái ma is a megcsonkított telken élnek. „Teremtményeinek" nincs múzeuma. Nem is volt soha. Pedig, ha valahol, úgy a kolozsvári kutatóállomáson minden általa előállított virág-, gyümölcs- és zöldségfajtából a fajta fenntartásához szükséges mennyiségnek lennie kellene. Több ezer üvegházi négyzetméteren kereskedelmi céllal termelik az 55-65 mm virágátmérőjű Chabot szegfűt, de Palocsaynak a Gloria Clujului néven anyakönyvezett 100-110 mm virágátmérőjű fajtájának nyoma sincs. Pedig a trieszti virágbiennálén aranyérmet nyert. Hát a Nizzában aranyérmes két vörös rózsája, az Aurora Clujului és a 23 August hol vannak? És hol van a csodálatos narancssárga rózsa, a Carol II.? Hát annak tovább nemesített változata, véleményem szerint a csodaszámba menő „Palocsay Rudolf"? Néha július második felében a kolozsvári virágpiacon meg-megpillantom egy-egy szemkápráztató Kardvirágját. Ezeket az elkallódástól az mentette meg, hogy a gladiolusgumók rendezése, válogatása közben egyet-egyet a munkások elcsenegettek, és a kardvirág termelése könnyű. A nantes-i ezüstérmes Anna-napi különös kadvencem. Ha valahol belebotlok, egy-egy szálat megvásárolok belőle. Bársonyos, mélyvörös szirmai nem csak gyönyörködtetnek, de keserű gondolatokat is támasztanak a szívemben. Arról elmélkedem, hogy minden nagy emberi teljesítmény csak az őt megértő társadalomban válik közösségi erőforrássá.
Palocsay Rudolf munkásságát már csak kötetei őrzik. A „békási varázsló" kerek száz esztendeje, 1900. március 12-én Kolozsváron látta meg a napvilágot. Ennek a városnak volt, minden csábító-kecsegtető ígérgetés ellenére mindhalálig hűséges fia.

hhrf.org (2000)

Hazafelé, kb 3 órás biciklizés után. Nem bántam meg.