Zsigmond Elek, Erdély első iparosa

Nem hiszem, hogy van olyan látogató, akinek belépve a Házsongárdi-temető kapuján, ne ötlött volna szemébe a bejárattól balra található Zsigmond Elek-féle mauzóleum (sírfelirata szerint Sigmond Elek). Viszont meg vagyok győződve róla, hogy nagyon kevesen tudják, ki is nyugszik a Házsongárd legelőkelőbbnek tűnő parcellájában. Véletlenül rábukkantam az  1877 november 4.-i Vasárnapi Újság egy szkennelt példányára, itt, a 3-ik oldalon jelent meg Zsigmond Elek nekrológja. A következőkben átiratban olvasható ez az újságcikk szó szerinti idézetben.

Számtalanszor hangoztatott panasz nemzetünk ellen, hogy nem szeret az ipar és kereskedés terén mozogni. Főleg a jobb módú, s előkelő osztály az üzleti tért még mindig rangján alól valónak, magához nem méltónak nézi, s inkább szaporítja gyermekeivel a hivatalkeresők máris nagy számát, semhogy e hálás téren is igyekeznék elfoglalni az őt megillető helyet.

Zsigmond Elek azon kevesek közé tartozott, a kik a fennebbiek igazságát belátva, egész életük vonzó és tanulságos példájával bizonyítják, hogy a magyar ember bármely pályán képes sikert mutatni fel, s hogy a munkásság az ipar terén nem csak anyagi eredményekre, de a közönség elismerésére, s a kortársak méltó tiszteletére is vezet. Ép azért helyén valónak találjuk az e téren működök ez egyik kiválóbbi-kának bemutatni arczképét és életrajzát, melynek közlésére a közelebb elhunyt derék iparos számos tisztelője kereste meg lapunkat.

Alsó-Szentmihályfalvi Zsigmond Elek 1810 márczius 17-én született Gyulason Küküllő megyében. Atyja szintén Elek, mint földbirtokos, gazdasággal foglalkozott, de fiát hivatali pályára szánta, s hogy a német nyelvben is jártas legyen, elemi iskolába Nagy-Szebenbe küldte, hol a The-reziánum növendéke volt. Gymnasinmot és jogot Kolozsvárit végzett a kath. lyczeumban, mint ösztöndíjas. Tanulmányai végeztével 1839-ben Nagy-Enyeden megyei írnoknak esküdt fel, s szolgált is egy évig, de hajlama, s ösztöne e pályától távol vonták. Atyja az Ősi birtok egy részét neki átengedvén, gazdálkodni kezdett, s csakhamar fölébredt benne az ösztön, mely pályájának megadta ezentuli főirányát. Átlátta, hogy a mezőgazdasági iparágak okszerű fejlesztése és helyes alapon nyugvó vállalkozás nélkül kis birtokosnak előhaladnia nem lehet. Előbb tehát kereskedés utján tőkére igyekezett szert tenni, s bort, dohányt és deszkát szállított Magyarországba. E vállalkozásaiban annyi szerencse kisérte, hogy néhány év múlva terjedelmes jószágokat vehetett haszonbérbe, s azokon, a kiterjedt gazdaságon kivül, nagyobb mérvben kezdett foglalkozni a szeszgyártással, a malomipar fejlesztésével, s marha-tenyésztéssel. E foglalkozásaiból az 1848-ki mozgalmak zavarták ki, melyek eddigi fáradozásai gyümölcsét egyszerre elsöpörték. A fellázadt oláhság az ő birtokait is teljesen elpusztította és kirabolta, söt Kis-Enyeden az ő házába menekült magyar lakosokat is felkonczolták. Szerencsére a tulajdonos ekkor Nagy-Enyeden volt, azonban innen is menekülnie kellé családjával, mert az oláhság e várost is zsákmányul ejté s felgyujtá, mely alkalommal a piaczon levő háza is a lángok martaléka lön.

Az igy csaknem tönkre jutott család Kolozsvárra költözött, a hol aztán végleg meg is telepedett. Zsigmond Elek birtokát eladta s bizva szerzett tapasztalataiban, bizva önmagában, csüggedetlenül kezdte újból az életet. S pályájának ez volt forduló pontja, a mely nem csak önmagára, de az erdélyi részekre is nevezetes hatást gyakorolt. Ö állította ugyanis Erdélyben Kolozsvárit az első nagyobbszerü szeszgyárt, a melyben a lepároltatásnál a gőz szerepelt. 1851-ben keletkezett első, 1853-ban második ily gyára, a melyek ugyszólva alapját vetették meg ez országrészben a szeszipar okszerű fejlődésének. De tevékenysége itt sem állapodott meg. 1853-ban Kolozsvár elővárosában, a hidelvi királyutczában megnyitá az első gőzmalmot Erdélyben. E vállalkozása még kihatóbb volt a mezőgazdaságra, valamint malomiparra, mint a szeszgyár. Kezdeményezése alapján az erdélyi részekben számos műmalom keletkezett, melyek ez országrészt ellátván finomabb lisztnemekkel, nem csak a lisztkereskedés nyert addig ott nem ismert lendületet, hanem az értékes ebb buzafajok termesztése is, mert maga meghozatván a súlyosabb bánáti búzákat, a gazda-közönség közt kiosztotta, annak termesztésére buzdított; s ma már, ha az aratás kielégítő, az erdélyi részek képesek az ottani mümalmokat a kellő mennyiségű nyersanyaggal ellátni. Gyári vállalatainál a czélszerű berendezésen kivül folytonos lépést tartott a külföldön hasznosnak tapasztalt fejlődéssel, s minden gyakorlati ujitást azonnal életbeléptetett. Általában barátja s előmozdítója volt a hasznos újításoknak. Felismervén, hogy csak egy példát említsünk, a fotogén-világítás nagy jövőjét, előbb Oláhországban Plojesten állított petroleum-tisztitó gyárt, később Máramarosban s hazánk több vidékén költséges kutatásokat eszközölt ez ásványolaj kibányászására, de fájdalom, óhajtott siker nélkül.

Gyári vállalkozásain kivül is az ipari téren forgolódott folyvást, majd mint bérlő, élelmezési vállalkozó, sörfőző és nagyszerű sütöde felállitója stb. Egyik vállalatával támogatta a másikat, tervszerüleg. Hogy szeszgyárainak foglalkozást adjon, 135 község pálinka-regáléját haszonbérelte ki; szeszgyárai és gőzmalma hónaponként 9800 vámmázsa gabonát dolgoztak fel, s a szeszgyártással összekötött marhahizlalóból évenként 800 darab ökör került a bécsi piaczra s 3—400 sertés a kőbányai vásárra. S mennyi embernek adott kenyeret! Gyáraiban 44 segédszemélyt (havonként 2200 frt fizetéssel) és 120 munkást (havonként 2400 frt bérrel) foglalkoztatott. Ekkép bebizonyítván, hogy az értelmiséggel párosult szorgalom csekély alapról is messze kiható sikerre vezet, miután megérte, hogy vállalatainak legnagyobb része nem csak sikerült, de jövőre is biztosítva van: a tevékenységtől ez előtt két évvel méltó nyugalomba vonulhatott, s virágzó üzleteit a technikai tudományokban képzett két fiára, Dezsőre és Ákosra hagyta, kik a mit ő kezdeményezett s teremtett, azt fenntartani s tovább fejleszteni képesek.

Zsigmond Elek „Erdély első iparosa" nevét érdemelte ki. Mint ilyen, s a társadalmi téren más tekintetben is, mint buzgó hazafi, hasznos polgár ós valódi emberbarát, köztiszteletet vivott ki magának. Mint polgár ós ember szép példáját adta önzéstelenségének 1857-ben, midőn a roppant fagy miatt beállott lisztdrágulás és szükség idején lisztkészitményeit az azelőtti árban adta a közönségnek. Ez nagyjótétemény volt akkor, s azért Kolozsvár közönsége küldöttségileg mondott neki köszönetet s a nép fáklyás zenével tisztelte meg. Polgári érdemeinek elismerése volt az is, hogy a városi képviseletnek mind végig tagja, a kereskedelmi és iparkamarának pedig 15 éven át alelnöke volt. A megérdemelt nyugalmat azonban csak kevés ideig élvezhette. Ez év elején betegeskedni kezdett, s egészsége helyreállítása végett a nyáron Gleichenbergbe utazott, de hasztalan. Már augusztus végén haza kellé jőnie s itt szerető családja karjai közt szeptember 14-én elhunyt. Halála méltó részvétet keltett. Szolgáljon munkás élete buzditó például azon körökben, a honnan anyagi téren való előhaladásunk legsikeresebben várható!

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio

Karácsonyra M.-tól kaptam Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című regényét, s bár róla készült filmet többször is láttam azelőtt, a regény maga sosem járt kezemben. Mondanom sem kell, milyen élvezettel olvastam most. "Ez az írásom krónika: anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki sem fogja a kezem, és én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert immár egyedül én adhatok hírt a sörgyárról, arról a városkáról, ahol megállt az idő..."- írja Hrabal az önéletrajzi trilógiája első kötetéről, amelyben egy olyan korszakot idéz fel amikor ő maga még nem is élt, s amelyben emlékművet állít egy gyönyörű, rendkívüli asszonynak, édesanyjának, illetve habókos, zseniálisan szószátyár nagybácsijának, Pepinnek.

Senkinek nem jelent újdonságot, hogy Csehország sörgyártásban nagyhatalom. Persze a hektolitereknél sokkal fontosabb az, hogy a kiváló minőségű cseh sör valójában az egész nemzet kultúráját meghatározó tényező. Fontos szereplője a hétköznapoknak és elmaradhatatlan kísérete az ünnepeknek. Pilzen, České Budějovice, Krušovice, Velké Popovice ontja magából az elmúlt korok komlótermesztőinek, serfőzőinek, léhűtőinek szakértelmét, a sörgyárak hangulatát, a rézüstök illatát. A Sörgyári Capriccio színhelye az Elba partján fekvő kisváros, Nymburk, az itteni sörgyár létrehozásáról szóló rendelet 1895. április 29-én kelt, és már az első évben 21 075 hektoliter sör készült. A gyár megalapításával egy új korszak kezdődött Nymburk városában, melynek két világháború közötti légkörét egészen egyedülálló módon örökítette meg Hrabal.

.

.

A regény első mondatából már érezni lehet az egész mű különleges hangulatát: "Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politikával tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét, visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram, gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassan rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a volfrámszálak piros, angolkóros gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot."

.

.

A regényt a cseh filmszakma óriása, Jirí Menzel vitte vászonra Magda Vasáryová és Jiri Schmitzer főszereplésével (Postriziny, 1980). A film élethű képet alkot a Hrabal által leírt történetről: a cseh kisvárosban a sörgyári főmérnök gyönyörű felesége körül forog a világ. Az igazgatótanács az ő kedvéért nevezi ki pedáns, munkamániás férjét igazgatóvá. Az újdonsült igazgató számára valóságos sorscsapásként odaköltözik hozzájuk különc öccse, a folyton ordítva mesélő Pepin, aki igen jól megérti magát életvidám sógornőjével. Ketten együtt a legkülönbözőbb bonyodalmakat képesek okozni a gyárban és környékén. A férj akkor érzi magát leginkább biztonságban, amikor az asszony bokaficam miatt az ágyat kénytelen nyomni. Ha egészséges, nem lehet bírni vele: disznótort csap a vegetáriánus férj orra előtt, felmászik a gyár kéményének tetejére és levágja világszép hajzuhatagát, férje büntető nadrágszíjától sem riadva vissza. Mindenkinek ilyen karácsonyi ajándékot kívánok.

.

Kurt Vonnegut: Galápagos

Az első Vonnegut-regényemet - persze mi mást, mint az Ötös Számú Vágóhíd-at - 2007-ben olvastam először, pontosan abban az évben, amikor Kurt Vonnegut nyolcvannégy éves korában elhunyt. Nekem bezzeg fogalmam sem volt róla akkor, hogy meghalt. Akkoriban hallottam róla először. Az akkor olvasott Schlachthof Fünf főhőse, Billy Pilgrim a Tralfamador bolygó lakóitól tanulta azt, hogy életünk nem egymást követő események láncolata - ahogy azt mi látjuk - hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „And so it goes”. Vonnegut tehát - most tudom meg - meghalt, még mielőtt olvastam volna tőle valamit. Így megy ez.

.

.

Vonnegut, azt mondják a kevésbé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regény, háromkötetnyi elbeszélés, pár esszé- és visszaemlékezés-kötet fűződik nevéhez. Ez azonban írói értékén semmit nem változtat. Humanista (szekuláris humanizmus) világnézete, bölcs társadalomkritikája, kritikus, de ugyanakkor a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, és sajátos hangulat- és világteremtő képzelete vitathatatlanul a legnagyobb hatású 20. századi irodalmi egyéniségek közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége – népszerűségével párosulva – felelőssé tehető a 20. század végének amerikai társadalmában bekövetkező morális válságért. Magyarul valamennyi regénye, két-két önéletrajza, elbeszélés- és esszékötete is megjelent. Több regényét saját maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival. 2007 április 11-én meghalt azon okból kifolyólag, hogy hetekkel azelőtt manhattani otthonában elesett és beütötte a fejét. Így megy ez.

.

.

Kereséseimre választ kapva hiderült, hogy a Galápagos egyszer már megjelent magyarul, ki tudja miért Második édenkert címen, 1993-ban. A regény főhőse és első személyű elbeszélője Vonnegut képzeletbeli alteregójának, Kilgore Troutnak a fia, sőt annak szelleme. Ez itt nálam kissé komplikált, de Vonnegutnál valamivel tisztább (legalábbis egy idő után). A történet 1986-ban kezdődik, amikor egy pénzügyi válság során elfogy a világ pénze (ismerős, nem? ). Annyira elromlik a helyzet, hogy az emberek egymás ellen fordulnak a mindennapi betevő falatért, mindaddig amíg maga az emberiség teljesen kipusztul a Földről. Illetve kipusztulna, ha egy kis csoport felfedező szellemű regényhős nem szenvedne hajótörést a Galapagos szigetcsoport Santa Barbara nevű szigetén, ahol aztán elkezdődik az evolúció legmagasabb foka (Vonnegut szerint), az involúció. Tehát mindenki meghal, csupán véletlenségből van az, hogy néhányan nem. Így megy ez.

.

.

A regény (hát jó, akkor Kilgore Trout fiának szelleme) elmeséli, hogy a katasztrófa után mi történt az emberiséggel. Egymillió év múlva az emberek agyveleje igen kicsiny térfogattal fog rendelkezni, testüket szőr fedi, végtagjaik elcsökevényesednek, és Galápagos szigetén élnek majd, tengeri hallal táplálkoznak, és, jól fogózz meg: most először kerül az emberiség olyan állapotba, amikor elégedett sorsával. Vonnegut szerint az emberiség legnagyobb ellensége az a túl sok agyvelő amivel rendelkezünk - tehát a fejlődés mértéke nem igazán tud lépést tartani velük, ezért van annyi szörnyűség és háború. A regény olvasása során olykor meg kell állni néhány pillanatra, hogy beérjen és aztán magával ragadjon a történet, tehát a Galápagos semmiképpen nem egy könnyű olvasmány, de aki már olvasott Vonnegutot, annak talán könnyebben megy. Most már akkor azt hiszem Vonnegut is bekerült a klasszikusok közé, mert meghalt. Így megy ez.

.

.

Egymillió évvel ezelőtt még a legszegényebb államnak is olyan arzenálja volt, amelyet ma senki sem tudna megtervezni. Többé senki nem ilyen okos. Igen, és egymillió évvel ezelőtt folyton használták is a fegyvereket. Amikor én éltem, egyetlen nap sem múlhatott el úgy az egész bolygón, hogy egyszerre legalább három helyen ne háborúztak volna. (. . .) A mai ember jámbor és kiegyensúlyozott. Miért? Mert az evolúció levette róla a kezét. A Galápagos-szigeteken ugyanis létrejött az első, sorsával elégedett emberi kolónia. Most már magam is úgy vélem, az univerzum ezen alkatrésze, a Föld, örökkön-örökké eljár tengelyén. Ma, és míg világ a világ. Mellesleg, a ma élő emberek is körülbelül ugyanannyit nevetnek, mint a hajdaniak, pedig összezsugorodott az agyvelejük. Napoznak kint a fövenyen, egy rakáson. Valamelyikük elfingja magát. Erre mind csak nevet és nevet, majd megszakadnak. Akárcsak egymillió évvel ezelőtt. Így megy ez.

Ajtay Ferenc kirándulóhelyei

Amikor már azt a kort is megéltem, hogy könyvbemutatókra járhatnék, akkor vagy könyvek nincsenek, vagy már be sem mutatják őket... Ezért örvendtem amikor édesapám szólt, hogy Ajtay tanár úr újrakiadott könyvét, a "kirándulóhelyest" Gábos Márta mutatja be a Phoenix könyvesboltban. Rögtön rávágtam, hogy ott leszek és ígéretemhez híven el is mentem. Viszont a könyv már előre annyira érdekesnek tűnt, hogy nem vártam meg a bemutatót, hanem megkértem egyetlen kiránduló kolleganőmet, Pötyi nénit, hogy vásárolja meg nekem is. Így hát kedvenc könyvesboltomat - amit a státus pincébe tiport, de újra felszínre került -, ezzel a vásárlással nem segítettem hamvaiból feltámadni, de remélem Eszti néni tudja, hogy lelkileg mindvégig kitartok mellettük :).

.

.

Nem fogom a könyvet ismertetni, akit érdekel, ne sajnálja három doboz cigaretta árát rááldozni. Abból kettőnek az ára csak a térkép értéke, ami a könyvvel együtt jár és a Feycart KFT munkája. Itt van tehát a Phoenix könyvesbolt reklámjának a helye, ezért kaptam egy pohár üdítőt és aprósüteményt: Szentegyház utca (str. Iuliu Maniu, volt str. 6 Martie) 6 szám. Annyit mondanék el a könyvről, hogy az általános bevezető és bemutatás után 20 fontosabb turistaútvonal részletes leírását olvashatjuk fényképekkel és rajzokkal tűzdelve. Mind olyan helyek, amelyeket a becsületes kolozsvári turisták ismernek, azonban nem valószínű, hogy ismerik azoknak helyes megnevezését, látványosságait és érdekességeit. Ezért szeretem ezt a könyvet. Esetleg még az is mérvadó lehet a kolozsvári olvasó számára, hogy (talán) ez az utolsó Tőkés Elek által szerkesztett könyv, Isten nyugtassa békében.

.

.

.

Ajtay Ferenc 1932. március 6-án született a Maros megyei Rava faluban. "Hogy Rava régi telep, mutatja neve, de az is, hogy bár a Küküllőbe szakadó patak torkolatában kényelmes, jó helye lett volna, mégis messze berejtőzött szűk, sáros völgyébe." (Orbán Balázs: Székelföld leírása). A Bolyai Tudományegyetemen szerzett földrajz-geológia szakos diplomát; tanárként, iskolaigazgatóként, majd tanfelügyelőként dolgozott. 1991 és 1999 között felelős szerkesztője volt az Erdélyi Gyopár folyóiratnak, s a szerkesztőségi munkában visszavonulása után is részt vett 2008-ig. Pedagógiai munkáját több díjjal ismerték el, könyvei több kiadásban jelentek meg. A tudományos és ismeretterjesztő újságírók legnevesebb kitüntetésének számító Hevesi Endre díj átvételekor ezt nyilatkozta: „A jövőben is elszántan fogom tudósítani az erdélyi magyar olvasókat a tudományról. Örülök, hogy a magyarországi tudományos intézmények is számon tartanak minket, akik a keleti végeken műveljük a tudományt”.

Persze kevesen sejtik, hogy mi volt a titka e rendkívül sikeres könyvbemutatónak. Szerintem mindenképpen az, hogy Ajtay tanár úr nemcsak elméletileg ismeri azokat a kirándulóhelyeket amiket ebben a könyvben leírt, hanem az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagjaként és tapasztalt túravezetőjeként annak újjáalakulása óta vezette túratársait ezekre a helyekre. Tehát EKE-társai nemcsak kiváncsiságból, hanem őszinte tiszteletből is résztvettek ezen a bemutatón. Megemlíteném még, hogy Ajtay Ferenc felelősszerkesztő az „Erdélyi Gyopár” című EKE folyóiratot 1994–1999 között gondozta nagy szeretettel. Végül saját tapasztalatomról is elmondanék valamit: 8 évig jártam egy Györgyfalvi-negyedi iskolába, ahol Ajtay tanár úr földrajzot tanított. Sajnos nem nekem. Engem egy aljas, gyerekverő szociopata tanított, aki aligazgató is volt ráadásul. Aki ismerte, tudja, kiről beszélek. Lehet, ha annakidején Ajtay tanár úr tanított volna, iskola után a földrajz-, esetleg a geológiafakultás padjaiba is kerülhettem volna az eszterga 'padjai' helyett...

.

.

Bálint Tibor Emléklap

Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése mint mindig, most is érdemtelenül ért. Két évvel ezelőtt Bálint Tibor özvegye a világhálót böngészve rátalált erre a blogra, melynek szegőlécére annakidején kiírtam, hogy márpedig nekem a Zokogó Majom a legkedvesebb magyar olvamányom. Az író 75-ik születésnapjára emlékeztek akkoriban így a fáradhatatlan Bálintné Kovács Júlia lenyomozott majd rámtelefonált és meghívott egy a Brassaiban tartandó ünnepélyre, melyet iskolás gyerekek tartanak "Tibi bácsi" emlékére. Egy megbocsáthatatlan félreértés miatt (rosszul olvastam a postán is elküldött meghívón a dátumot) nem vettem részt ezen a megemlékezésen. Aznap este felhívott a jogosan sértődött Bálintné Kovács Júlia, és tudomásomra hozta, hogy a gyerekek még emléklapot is készítettek az én nevemre, majd egyszer ideadja vagy elküldi. Most én a leginkább azt sajnálom, hogy mai napig sem tudtam hiteltérdemlően elmondani neki, hogy miért nem voltam ott. Pedig azóta személyesen is találkoztunk, könyvet is kaptam tőle ajándékba, de az emléklap csak most került meg.

"A szomszédban megint csörömpölés hallatszott, akárha egy hatalmas üvegfa borult volna ki a földből, s leszakadó ágai folyamatosan vékony meg vastag hangokat adnának, míg csak a törzs meg nem nyugszik a szilánkokon: Dondos ismét ott találta a bögréjét a dáridózók között, a konyhában, átölelte az asztalt, s a tányérokkal, ételmaradékokkal együtt kilökte az udvarra. Kéményseprő Jóska utánatántorgott, és megpróbálta elkaszálni, mire Bunda Rózsi, Csipuka és Szutor Pista, a bádogos fölbátorodva szintén nekiugrott; a fuvaros azonban lerázta őket magáról, s most kiáltozva hemperegtek a földön, majd összegabalyodtak a kéményseprővel, és arcuk, ruhájuk kormos lett, Dondos pedig berontott a pajtába, és öklével ismét nekiesett a gebének. — Istenem! — jajdult föl Vinczéné. — Miért kell ennyit szenvednem?" (Bálint Tibor: Zokogó majom. Egy élhetetlen család kálváriája).

Tőlem itt most ne várja el senki, hogy elmeséljem, miért a Zokogó majom az én legkedvesebb magyar regényem. Mert nem tudom miért. Nem is biztos, hogy ez a kedvencem, csak ez a legrongyosabb, mert ezt olvastam a legtöbbször. Talán egyszerűen mert én is kolozsvári vagyok. Mert egyfajta Vincze Kálmán vagyok én is. Meg Hektor és Böske, Vékás Bandi és Paszuly, talán Bunda Rózsi és Csipuka. Mert ezek mind én vagyok. De azt hiszem leginkább Mosonyi úr vagyok, a zokogó majom. Mivel állandóan sírhatnékom támad olyankor, amikor látom, hogy mit csináltak ezek a mi Kolozsvárunkból. A Tibi bácsiéból és az enyémből. Köszönöm szépen Kovács Júliának ezt a rendkívüli megtiszteltetést, hogy Bálint Tibor Kolozsvárát ismét a magaménak érezhettem.

.

John Fowles: A lepkegyűjtő

A könyv kéthónapos történetet örökít meg, két ember tragédiába torkolló együttlétét. Miranda Grey-t, a művésznövendéket, a szépség, a tisztaság megtestesítőjét elrabolja egy eltorzult értékrendű, fanatikus, álomvilágban élő kishivatalnok. Ferdinand Clegg, a lepkegyűjtő gyűjteményének legszebb trófeáját épp a védtelen nőben látja meg. Teheti, hiszen totón nyert pénze segíti abban hogy álmai nőjének luxuscellát rendezzen be, remélve, hogy amíg fogva tartja, megszerettetheti magát vele. Ám ez az álomvilág csupán a férfi képzeletében él, a nő számára a pince csak egy csúf, ízléstelen kalitka, amely akaratlanul is sorvadásra ítéli a szépséget. E kegyetlen pincevilágban csak a két szereplő létezik, Miranda és Ferdinand. Ferdinand megpróbálja megnyerni a lány bizalmát, miközben a lány a menekülést tervezi. A regény kettőjük szellemi küzdelmének nagyszerű ábrázolása, a szabadság iránti vágy, a férfi és nő párharcának, a szép és a gonosz harcának ragyogó megörökítése.

„Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost, vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük" - mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: „Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan."

Már a gondosan eltervezett emberrablás is beteges elmére vall, hát még ahogy fogva tartja, tulajdonképpen lelkileg, iránta érzett szerelmével terrorizálja, megbizonyosodhatunk róla, hogy a férfi nem normális. Pedig egészen hétköznapinak tűnik. Viszont nekem úgy tűnt, hogy a nő is kicsit furcsa. Különös kapcsolat kezdődik tehát fogoly és fogvatartója között. Leginkább vitáikból tűnik ki, hogy mennyire ellentétesek nézeteik a világról. Ezeket az ellentéteket fokozzák a szökési kísérletek, veszekedések, betegségek és az egyoldalú szerelem. És az már nem is okoz meglepetést, hogy a könyv tragédiával végződik. Hogy milyen tragédiával, nem mondom el. Érdemes elolvasni, külön érdekessége a műnek, hogy első felében a férfi szereplő meséli el a történetet, második felében pedig megtudhatjuk, mit érzett a női szereplő fogolyként. Leginkább megdöbbentő volta miatt csak erősebb idegzetűeknek ajánlom.

John Fowles (1926–2005) író, költő, esszéista, kritikus, a második világháború utáni angol regényírás egyik meghatározó alakja. Fontosabb művei: A lepkegyűjtő (1963), A mágus (1966), A francia hadnagy szeretője (1969), Daniel Martin (1977) Mantissa (1982). "Sosem adtam újságot a kezébe. Rádiót, televíziót sem tettem be hozzá. Mielőtt hozzám került, olvastam egy könyvet: A Gestapo titkai volt a címe. Arról szólt, hogy a háború alatt milyen kínzásokat alkalmaztak. Mindig azzal kezdték, hogy a foglyot elszigetelték, nem szerezhetett tudomást semmiről, ami a börtön falain kívül történik. A fogoly ne tudjon semmiről, szakadjon ki a régi világából. Egymáshoz sem szólhattak. Ez törte meg őket. Természetesen én nem akartam őt megtörni, nem úgy, mint a Gestapo a foglyait. Én csak azt hittem, jobb lesz, ha elzárom a külvilágtól, mert akkor többet járok az eszében. És ezért hiába is próbál rávenni, hogy hozzak neki újságot vagy rádiót, nem kapja meg soha. Az első napokban attól akartam megkímélni, hogy olvassa, hogyan keresi a rendőrség, meg más effélét, mert az túlságosan felizgatta volna. Azt is lehetne mondani, hogy jóindulatból tettem."

Coelho: Veronika meg akar halni

Kezdjem azzal, hogy tetszett. A Tizenegy perc után különösen, mert az egyáltalán nem tetszett. A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy öngyilkos lesz. „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.” Paolo Coelho ezúttal sem hagyja alább az Alkimista óta megszokott nívót: olyan könyvet tesz elénk, amely elgondolkoztat az élet értelméről és leginkább az életben átélt dolgok fontossági sorrendjéről.

.

.

.

Veronika határozott lány: beszedi a gyógyszereket és lefekszik meghalni. Ám a sors úgy dönt, hogy mégis élnie kell. Ezúttal bolondokházában. Más környezetben, más emberekkel körülvéve. Ahol van ideje rádöbbenni az élet fontosságára. És mi van akkor, ha a sors akarata csak félig-meddig teljesül? Élhet még, de csak ideig-óráig. Ám a napok teltével, ő az élet mellett döntene, de lehet, hogy már nincs választása. Mikor kezdünk el ragaszkodni ahhoz, amink van? Amikor már késő? „Bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”

.

.

Itt, a kaszárnyából átalakított elmegyógyintézetben éli át először a valódi gyűlöletet, zokog teljes szívéből, pofoz fel valakit csak azért, mert megsértette. Megismeri a benne lakozó többi Veronikát, kiknek kiléte ez idáig ismeretlen volt számára. Újra élni szeretne, beszélgetni a gesztenyét áruló idős hölggyel, lakásának ablakából a ljubljanai főteret nézni, rámosolyogni a szembejövő férfiakra, felfedezni az élet azon csodáit, amiket eddig elszalasztott. „Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin, amikor a hőmérő mínusz 5 fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat. - Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar - nem gondolod?"

.

Veronikát egy szkizofrén fiú, Eduard személyében, itt a Vilette-ben éri utol a szerelem. Furcsa szerelem szövődik köztük, melyben nincs szerepe a józan észnek, csak férfinak, nőnek, és a Paradicsom vízióinak. Veronika megtanulja, hogy az embernek egész életében úgy kellene élnie, mint ahogy ő tette a bolodokházában egy hét leforgása alatt. Most kezd el élni, ám a halál csendes alattomossággal még mindig ott lebeg felette. Hogy végződhet egy történet, ami épp csak elkezdődött? Olvasd el és nem fogod megbánni. Coelho két alkalommal is megjelenik a regényben. Mint tudjuk, ő maga is megjárta az őrültek házát. Szülei nem tudták elfogadni, hogy író akart lenni, ennek hatására az ifjú Coelho folyamatos dühkitöréseket produkált. Szülei idegbetegségnek hitték, és 17 évesen bezáratták egy elmegyógyintézetbe. Saját bőrén tapasztalta az őrültséget és felismerte: "Bolond az, aki a saját világában él. Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják."

.

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

"Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet! Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!"

"Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ideoda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megaláztatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejvesztett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgó fogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben ... urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!"

"Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet! És azt se mondjátok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a sorsa, mert milliók váltak földönfutókká játékaitok során és én csak egy vagyok a milliók közül. Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj. Adjátok vissza a hegyeimet!"

"Ne mondjátok azt sem, hogy van, aki többet vesztett, senki sem vesztett annyit, mint én. Nekem nem volt Palotám, amit fölépíthetnétek valahol a föld másik oldalán. Nekem nem volt vagyonom, amit bankjaitok visszafizethetnének, ha megszállná őket a jótékonyság láza. Állásom sem volt, hivatalom sem, ami helyett újat adhatnátok. Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem. S ez a kettő együtt többet ért, mint a világ valamennyi palotája, vagyona és hivatala. Senki sem vesztett ebben a játékban annyit, mint én. Adjátok vissza a hegyeimet!"

"Urak, én alázatosan elhiszem, hogy nagyok vagytok és hatalmasok. Hogy kisujjatok egyetlen mozdulatára milliók halnak meg, országok cserélnek gazdát és földrészek süllyednek el a tengerek mélységeibe. De mindezeken túl hinni szeretném azt is, hogy tisztelitek az igazságot és a törvényt, amit Isten a világnak adott, és hogy a szívetekben jószándék szűri át még a kisujjatok mozdulatát is. De ezt csak akkor hihetem el, ha eltörlitek a rontást, ami játékaitok nyomán erre a világra rászabadult, és visszaadjátok a hegyeimet. ... Urak, elmondom nektek az életemet. A játékot, amit játszanom kellett, mert így írtátok meg számomra a szerepet. Nem egyik, vagy másik közületek, nem ez vagy amaz. Ennek a szerepnek a megírásában nincsen közöttetek bűnösebb és bűntelenebb. Mind együtt vagytok felelősek ezért a rettenetes játékért. Valamennyien, kik a világ dolgait intéztétek, határokon és drótsövényeken, és világrészeken innen és túl. Elvettétek a hegyeimet. S az életemet elrontottátok, mint ahogy a vásott gyermek elrontja a játékszert, amit már megunt, s aztán szemétre löki."

Semmit sem tudok és nem is akarok hozzáfűzni. Sírt a lelkem amíg olvastam.

Paulo Coelho: Tizenegy perc

Nehogy valaki azt higgye, hogy én csak Coelho-t olvasok. Sőt. Most karácsonyra megkaptam a Veronika meg akar halni-t, azt még elolvasom, ha az sem tetszik, jöhet Jókai és Rejtő Jenő vissza. Mert a Tizenegy perc nekem nem tetszett. Nem azért, mert Coelho rosszul írta meg az átlagban tizenegy percig tartó szeretkezés apoteózisát, sőt. Inkább azért, mert a regényben leírt világ sosem volt az én világom. A prostitúció sosem tartozott semmiféle érdeklődési körömbe, még kiváncsiságból sem foglalkoztam magával a fogalommal sem. Viszont elfogadtam annak, ami. Ugyanúgy vagyok magával az aktussal is. Tudomásul veszem, hogy mindenki másképp csinálja, de én magam sosem beszélek róla. Ha valaki társaságban például mégis szóvá teszi, én teszem magam, hogy nem hallottam semmit. Valószínűleg el kell érni egy bizonyos érettségi szintet ahhoz, hogy az ember felszabadultan beszélhessen a szexről. Valószínűleg el kell érni egy bizonyos érettségi szintet ahhoz, hogy az ember felszabadultan olvashasson a szexről. Én magam tizenhat évvel fiatalabb vagyok Coelhonál, tehát a remény hal meg utoljára.

Paulo Coelho a Tizenegy percben egy fiatal brazil lány életét meséli el. Maria egy gyerekkori csalódás után úgy érzi, soha életében nem fogja megtalálni az igaz szerelmet. Egy váratlan találkozás révén eljut álmai városába, Genfbe, ahol mesés gazdagságot és hírnevet remélve kezd táncosnőként dolgozni. Hamar ráeszmél, hogy a hírnevet nem adják ingyen, és nemsokára az utcán találja magát, ahol prostituáltként kell megélnie. Az igaz érzelmekről rég letett ugyan, de a szexualitás új és új utakra csábítja mindaddig, amíg egy fiatal festő fel nem lobbantja benne a szerelem tüzét. Választás elé kényszerül: vagy végleg feloldódik a testiségben, vagy megtalálja saját „belső fényét”, és a szent szerelemben keresi meg a szex helyét. Coelho újabb világsikerű művében a szerelem szentségéről és a benne rejlő szexualitásról ír, tabuk nélkül, szenvedéllyel, a tőle megszokott spirituális emelkedettséggel. (http://www.coelho.hu).

"Ha most el kéne mesélni valakinek az életemet, megtehetném úgy is, hogy független, bátor és boldog nőnek gondoljon. De ez nincs így, mert megtiltottam magamnak, hogy kimondjam azt a szót, ami fontosabb, mint a tizenegy perc: szerelem. Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez a hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van. Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán. És aki szeret, szabadnak érzi magát. Ezért hiába minden élmény, tapasztalat, felfedezés, amit átélhetek - az egész nem ér semmit. Remélem, hogy ez az időszak hamarosan véget ér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért, és nem okoz fájdalmat. De micsoda ostobaságokat fecsegek? Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt." (Paulo Coelho: Tizenegy perc)

Végül aztán mi, olvasók rájövünk arra, hogy ez a regény nem is annyira a szexről szól, mint a szerelemről. Maria Genfben is az igaz szerelmet keresi, bár ő nem is tud erről. Azzal, hogy a testét bérbe adja, belép egy olyan világba, ami szexuális ébredéshez, majdnem önromboláshoz vezet. Szexuális tapasztalatai során már szinte feladja a reményt, hogy megtalálja az igaz szerelmet, amikor találkozik egy fiatal festővel, akibe beleszeret. A hosszas tervezgetések, pénzkuporgatások és hazakészülődés után döntenie kell. A szex rengeteg formájával találkozik, az egyszerű érzelemmentes aktustól kezdve a szado-mazochizmusig. Az aktusok közben kliensei életén, a körülötte élőkön gondolkodik. Naplót ír, ami a történetet meg-megtöri. Vágyik a szerelemre, de fél is tőle. Az út, amin elindul, egy olyan ponthoz vezeti, amikor már majdnem elveszti igazi énjét cserében a szexuális tapasztalatért. Talán hogy enyhítse saját bűnösségét, elhiteti magával, hogy a tizenegy percek során csak a büszkeségét veszíti el. Csak tizenegy perc megaláztatás, szenvedés és érzelem nélküli együttlét megváltoztathatja életét. Sikerül vagy nem? Olvassátok el és megtudjátok.

Gabriel García Márquez: Söpredék

Gabriel José García Márquez idén lett nyolcvanéves: 1928 március 6-án született egy Aracataca nevű észak-kolumbiai városban. Itt töltötte gyerekkorát anyai nagszüleinél, egy nagynénikkel és szellemekről szóló mesékkel teli házban. Így aztán írásaira meghatározóak lettek gyerekkori élményei, ezek több regényében is visszatérő motívumok. Írásai bevezetnek egy sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo falu mikrotársadalmába: itt játszódik többek közt első regénye, a Söpredék (La hojarasca) és mesterműve, a Száz év magány (Cien años de soledad) is. Ahhoz azonban, hogy Marquéz gondolatvilágát megértsük, valamennyire meg kell ismernünk Kolumbia hányatott történelmét.

Kolumbia 1810-ben nyerte el függetlenségét Spanyolországtól, így elméletileg Dél-Amerika egyik legrégebbi demokráciája, de a szomorú tény az, hogy ez a "demokrácia" csak nagyon ritkán látott békét és igazságot. Kolumbia függetlenségének előzménye a mai Haiti 1804-es függetlenné válása volt. Innen kapott jelentős támogatást a kolumbiai függetlenségi harc két vezetője: Simón Bolívar és Francisco Santander. Simón Bolívar lett Kolumbia első elnöke és Santander az alelnök; amikor Bolívar lemondott, Santander lett Kolumbia második elnöke. A függetlenségi harc 1819-ben ért véget, amikor Új-Granada Alkirályságból Nagy-Kolumbia szövetségi állam lett. Ennek része volt a mai Kolumbia, Equador, Venezuela és Panama. Belső politikai és területi viták után 1830-ban kivált Venezuela és a mai Equador (akkor Quito).

Az ország egész történelme során áthidalhatatlan szakadék volt a liberálisok és a konzervatívok között és ez többször vezetett igen véres polgárháborúra. A legnevezetesebb az ezernapos polgárháború (1899-1902), amelynek során az Amerikai Egyesült Államok befolyására (!!!) elszakadt Panama megye (ahol a Panama-csatorna épült) és 1903-ban önálló országgá alakult. Ezután Kolumbia egyéves háborúba sodródott Peruval, mert vitatták Amazonas megye és székhelye, Leticia hovatartozását. Majd a viszonylagos politikai stabilitás kora jött, de az 1940-es évek végén az erőszak újabb hulláma kezdődött. Ezt persze a két vezető párt közötti feszültség okozta és Jorge Gaitán liberális párti elnökjelölt meggyilkolása robbantotta ki 1948-ban. A gyilkosság után Bogotában zavargások törtek ki, amelyek átterjedtek az ország más vidékeire is, 180.000 ember vesztette életét. Kolumbia rivális pártjairól különben azt szokták mondani, hogy azokba a tagok nem beiratkoznak, hanem beleszületnek, és ez valóban így van: a pártok inkább területi és családi egyesületekként működnek, mint politikai platformon alapuló szervezetekként.

1953-tól 1964-ig a katonai puccsok, a tábornokok és a diktatúrák periódusa volt. Ezután a két rivális párt létrehozta a Nemzeti Frontot, (ismerős?), abból a célból, hogy a konzervatívok és a liberálisok együtt kormányozzanak. A megállapodás szerint az elnöki tisztséget konzervatív és a liberális politikus négyévenként váltakozva tölti be, 16 évig fenntartva e rendszert. Minden más választott hivatalt paritásos alapon töltenek be. Ez a megállapodás vetett véget az erőszak korszakának, a Nemzeti Front kormányai fontos gazdasági és szociális reformokat hajtottak végre, bár az egymást követő váltakozó kormányok politikája közötti ellentét miatt számos szociális és politikai jogtalanság folytatódott és a hidegháború légkörében gerillaszervezetek alakultak a kormány és a politikai apparátus elleni harcra.

Az 1970-es évek végétől hatalmas és erőszakos kábítószer-kereskedő kartellek alakultak. Főleg a Pablo Escobar vezette medellíni kartell szerzett kiterjedt politikai, gazdasági és társadalmi befolyást. A kartellek a politikai élet minden részéből származó illegális fegyveres csoportokat pénzeltek és befolyásoltak. Ezeknek a gerilláknak az ellenségei maguk is paramilitáris csoportokat alakítottak és vontak befolyásuk alá. 1991-ben a kolumbiai alkotmányozó gyűlés új alkotmányt fogadott el, amely megtiltja a kolumbiai állampolgárok kiadását külső hatalmaknak: ez a tilalom a kábítószer kartellek lobbizására került bele az alkotmányba. A kartellek előtte véres hadjáratot folytattak a kiadatások ellen, terrorista támadásokkal és maffiaszerű kivégzésekkel, és tulajdonképpen ma is képesek a kormány és a politikai rendszer befolyásolására, leginkább korrupció útján.

Ilyen országban született és nevelkedett a mágikus realizmus legnagyobb regényírója, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez. Ráadásul ennek a politikailag kettészakított országnak a lakossága két regionális csoportra is szakad: a karibi-partvidék costeño lakossága cseppet sem szereti a közép-felföldi cachaco-kat és viszont. Mindkét csoport a másikra pejoratív jelzőket használ és általában lebecsmérlően nyilatkoznak egymásról. A costeñok fajilag kevertebbek, közvetlenebbek és babonásabbak. Ők elsősorban a "kalózok és csempészek fekete rabszolgákkal való keveredésének" utódai, és úgy általában "táncosok és kalandorok, jókedvvel teli népség". Ellenben a cachacok visszafogottabbak, arisztokratábbak, büszkék fejlett városaikra - amilyen Bogota - és arra, hogy milyen tisztán beszélik a spanyol nyelvet. A trópusi karib-tengeri partvidék mindig a liberálisok egyik alappillére volt, míg az ország belsejében lévő hűvösebb hegyeken és völgyekben a konzervatívok szavazótábora élt. García Marquéz többször megjegyezte, hogy ő meszticnek és costeñonak tartja magát és ez a két jelző alapevetően hozzájárult írói alakulásához és fejlődéséhez.

Ezek után talán könnyebb megérteni a Marquéz regényeiben szereplő elárult ezredesek, megbukott tábornokok magányát, Macondó sivárságát és a meseszerű történetek babonákkal tüzdelt rossz előérzeteit. Első regényének is tekinthető novellájában, a Söpredékben már megalapozódik elkövetkező regényeinek mágikus realizmusa. Faulkner-ízű novella: a történet három különböző mesélő szempontjából alakul ki: az ezredes, annak megkeseredett lánya és ártatlan unokája elbeszélése váltja egymást. A három szereplő ugyanazt a történetet három különböző módon értelmezi, a regény technikájának köszönhetően pedig Macondo három arcát láthatjuk: múltját, jelenjét és jövőjét. Érdekes olvasmány azoknak, akik már olvasták Gabriel García Márquez későbbi remekműveit, kezdő Marquéz-olvasóknak azonban nem ajánlom. Bár nagyon sok jel mutat a szerző későbbi, kifejlett stílusára, a regény maga egyes helyeken fárasztó, a történet háromszori megismétlése pedig olykor unalmas lehet egy nem Gabo-rajongó számára. Aki nem olvasott még García Marquézt (van ilyen?) mindenképpen a Száz év magányt vagy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját olvassa el előbb, biztos utána imádni fogja a Söpredék-et is.