Mostar - Szarajevó, Bosznia-Hercegovina

Bár eredetileg nem állt szándékunkban Mostaron keresztül érkezni Szarajevóba, a sors (és a GPS) mégis úgy hozta, hogy Opuzen-től a Neretva mentén utaztunk Jablanicáig, így Hercegovina "fővárosa" Mostar (ejtsd Mosztár) is útbaesett, nem tehettük meg, hogy ne nézzünk be. Annyi mindent hallottunk erről a városról, sőt, az egész országról, hogy - finoman fogalmazva - vegyes érzésekkel szálltunk ki az autóból Mostar egyébként csendes központjában. A város a Hercegovina-Neretvai kanton székhelye, és emellett a boszniai horvátok kulturális, politikai központja (innen az örök konfliktus).

 A város nevét az azt keresztülszelő Neretva folyón álló hidak egyikéről, az úgynevezett „Öreg hídról” kapta (szerbhorvátul Most stari, most=híd, stari=öreg). A középkori oszmán épületegyüttest felvonultató kisváros Bosznia-Hercegovina egyik fő turisztikai látnivalója. Az Öreg híd az UNESCO kulturális örökségéhez tartozik. A polgárháborúban lerombolták, majd 2005-ben ismét régi alakjában építették újjá. A délszláv háború alatt Mostar számított a horvát kisebbség által kikiáltott, de hivatalosan soha el nem ismert Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság de jure fővárosának. A város etnikailag még mindig megosztott. A bosnyákoknak és a horvátoknak is külön egyetemük van. Mostar jelenleg is Hercegovina gazdasági központja, az ipari zóna a város nyugati részén alakult ki. Bosznia-Hercegovina legmelegebb városa: nyáron a hőmérséklet a 45 °C-ot is elérheti.

 

1990-re a horvátok, a szerbek és a bosnyákok között pattanásig feszült a helyzet. Bosznia-Hercegovinában a háború egy évvel Horvátország után, 1992-ben tört ki. A város a bosnyák-horvát konfliktus központja volt. Amit a kommunista időszakban felépítettek, azt a háború tönkretette, sőt az évszázados emlékművek, köztük az Öreg híd is megsemmisült 1993-ban. Kezdetben még a szerbek uralták a nagyobb mostari hegyeket a város keleti felén, 1992-ben azonban a horvátok kiszorították őket a területről. Ezután, 1993 májusában, a bosnyákok lázadtak fel a horvátok ellen és kezdetét vette a bosnyák-horvát konfliktus. A horvátok blokád alá vették a bosnyákok által lakott keleti területet és bombázták az ott levő bosnyák hadsereget. A háborús konfliktusnak több mint 1000 halálos áldozata volt a városban.

"Az idelátogató turista számára szinte kitapintható a feszültség és a város tragikus sorsa. Bár az óváros gyönyörű, pezsgő életű, lehetetlen megközelíteni anélkül, hogy észre ne vennénk az elmúlt háború fennmaradt sebeit. Némelyik máig felújítatlan épület olyan golyózáporban részesült, amit épp ésszel fel sem tudunk fogni. Bár annyira nem szembeötlő, de a temetőkké alakított parkok sem nyújtanak szívderítő látványt. Mindenki érintett. Kicsit visszatetsző pár turista viselkedése is, akik nem törődve a helyiek érzéseivel, ezen épületek láttán úgy viselkednek látványosan, kacarászva fényképezgetve, mintha vidámparkban éreznék magukat." (www.bosznia.net)

A Neretva jellegzetesen zöld színű folyó, mely több, mint 200 km-en át szeli Hercegovina hegyeit. Már a folyó melletti úton végighaladni fantasztikus élmény, áthalad a legszebb hercegovinai városokon: Konjicon, Jablanican, Mostaron.  Nyáron sem nő 12 fok fölé a víz hőmérséklete, mégis fürdenek a fiatalok benne. Vize olyan tiszta, hogy a folyó felső szakaszánál tisztítás nélkül használható ivóvíznek, de állítólag abba sem halunk bele, ha a mostari híd alatt is nyelünk egy kortyot belőle. Több helyen vízierőműveket telepítettek a folyóra, de ezt valahogy úgy oldották meg, hogy a ne legyen annyira elcsúfítva a folyó, sőt cserébe létrehozták pl. a Jablanica víztározó tavat, ami ugyancsak gyönyörű turisztikai látványosság.

Délutánra megérkeztünk aznapi utazásunk célpontjához, Bosznia-Hercegovina fővárosába, Szarajevóba. Eleinte M. hallani sem akart róla, hogy történelemkönyveink baljós emlékezetű városát csak útba is ejtsük, nemhogy megszálljunk benne. Mondanom sem kell, hogy nagyon rövid időn belül a tartózkodás rajongássá alakult mindkettőnkben. Hamar rájöttünk, hogy nem Szarajevó robbantotta ki az első világháborút, hanem az emberek. Annyira szép és gazdag ország ez a Bosznia, hogy nem csoda, hogy Ferenc Jóskának is, a szerbeknek is, a horvátoknak is kellett, s mindig elfelejtették megkérdezni erről a bosnyákok véleményét...

Megérkezve szállodánkba, egy igazán kedves recepciós lánytól megkérdeztük, mi az amit érdemes Szarajevóból látni 2-3 óra alatt. Az ifjú hölgy azt javasolta, nézzük meg az óvárosban, a Bakijska dzsámi környékén a "kulturális határt" itt talákozik a legszembetűnőbb módon az osztrák-magyar építészet a keleti, bizánci stílussal.  S valóban a bosnyák főváros utcáin a török építészet megannyi műemléke szép kontrasztban áll a Monarchia által hátrahagyott középületekkel és az országot uraló vallási sokszínűségnek teret adó templomokkal. Az útikönyvek szerint Szarajevó a világ egyetlen városa, ahol néhány száz méteren belül katolikus és ortodox templom, mecset és zsinagóga is található.

Lehet, hogy sokan elfelejtették azóta, vagy talán egyesek nem is tudták, hogy az 1984. évi téli olimpiai játékokat 1984. február 7. és február 19. között Szarajevóban rendeztek meg. Három ország három városa jelentkezett a 84-es téli olimpiai játékok megrendezésére. A második fordulóra Szapporo és Szarajevó maradt versenyben, végül a 39 szavazattal a jugoszláv város nyerte el a rendezés jogát. A szarajevói játékokon tíz sportágban illetve szakágban huszonnégy férfi, tizenhárom női és kettő vegyes versenyszámban osztottak érmeket. Az  éremtáblázat első három helyezettje: NDK, Szovjetunió, Amerikai Egyesült Államok :)

Laskagomba Tárnicán

Vasárnap kimentünk Péterékkel a Tárnicai víztározó partjára, ahol barátaiknak hétvégi házuk van. Ezért nyáron ők gyakran járnak ki és az évek során feltérképezték a környék gombatermő helyeit is. Tehát gombászni hívtak, aminek M. nem tudott ellenállni, bár nem nagyon szereti (szerintem jogosan) ezt a hűvös, huzatos és állandóan nyirkos völgyet. Szóval kimentünk, volt flekken-, miccs- és csirkesütés, még a tóban is fürödtünk mi ketten Péterrel. De a nap csúcspontja mindenképpen a gombászás volt... A Cs.-ék házától 2-3 kilométerre található erdei útig autóval mentünk, onnan egy nagyon meredek kapaszkodón szinte négykézláb másztunk fel a már járható, de még mindig meredek hegyoldalra.

Ez az ők rókagombás helyük. Én végig szkeptikus voltam a rókagombával kapcsolatosan (szerintem túl korai lenne), de ők határozottan állították, hogy tavaly június elsején szedtek itt egy jó adagot. Persze rókagombát csak Péter talált, az is néhány csenevész eltévelyedett példány volt. Ám amikor már meguntuk az eredménytelen bolyongást és elindultunk lefelé a hegyről, M. és Péter szinte egyszerre botlottak bele egy letörött, korhadó faágra, amely tele volt gyönyörű laskagombával. Amikor látta, hogy M. mennyire megörült neki, Péter lemondott az ő részéről - így aztán elmondhatom, hogy egy ágon annyi laskagombát találtunk, hogy ketten M.-val két napig ettünk belőle finom, puliszkás gombapaprikást. Be kell vallanom azt is, hogy ez az első alkalom, hogy erdőben találunk laskagombát, valahogy eddig sosem jött össze.

Mivel a gombahatározók szerint az erdei laskagombákból csupán kétféle terem környékünkön: az erestönkű laskagomba és a kései laskagomba, lévén hogy nyárelő van, arra következtetek, hogy az elsőt szedtünk (Pleurotus cornucopiae). Az erestönkű laskagomba, amint azt láthatjuk nagy termetű, nagy csomókban fejlődő csoportos gomba. Kalapja 5-12 cm átmérőjű, színe barnássárga, világos okkersárga, krémfehéres, de még élénksárga is lehet. Alakja kissé tölcséresedő. Fehéres lemezei a tönkre lefutók és a tönkön bordásan kiemelkedő, hálózatosan összefutó erekben folytatódnak, ettől lett a neve is "erestönkű". Színe fehéres, vagy halvány árnyalatban a kalapjával megegyező.

Tönkje kissé excentrikus és megnyúlt, de lehet középponti is, azonban a csoportos növés miatt görbe, többszörösen elágazó, fehér illetve barnásfehér színű és a lehúzódó lemezektől eres mintázatú. Szaga kellemes, lisztre emlékeztető, kissé ánizsos. Különféle lombos fákon, főleg nyárfán, szilfán, juharfán, az elhalt faanyagon tavasztól őszig terem. Fűrészporon, fahulladékon, fatuskókon termeszthető. Igen jó ehető gomba. Főleg a kalapját fogyasszuk, mert tönkje elég szívós, de ez példányonként változhat.

Egy "hely" utolsó napjai

Siheder koromban, amikor még nem mindig a lányokon járt az eszem, olykor eljártam édesapámmal gyűjtögető-kirándulásaira. Ez azt jelentette, hogy bármit begyűjtött, illetve begyűjtöttünk, ami éppen akkor termett vagy érett. A hetvenes évek elején (a Györgyfalvi negyedben laktunk) elég volt a Békásba kimenni: tele volt az útmente bodzával, szederrel, kökénnyel, a tisztások pedig kakukksalátával, szegfű- és csiperkegombával, a Békás-patak vize pedig olyan hideg és tiszta volt, amilyennek már csak elképzelni lehet negyvenéves távlatból. Még gyümölcsöt is lehetett szemelgetni a borháncsi tanya elhagyott imaházának kertjéből. A hetvenes évek közepétől viszont kiszorultunk a Békásból: egyre több lett a kocakiránduló és a szemét, egyre kevesebb lett a "hely".

Idővel apám felfedezte a györgyfalvi erdőt és legelőt, ami most visszagondolva nem lehetett más, mint a gyűjtögetők Kánaánja. Ujjbegyni szedreket ettem az erdő faluszéli végében, hatalmas málnabokrok lepték el az irtást a falu és az erdő közt, a falu kerekes kútjától felfelé pedig kalapszám szedtünk szegfűgombát. Egyszer édesapámat a györgyfalvi asszonyok le is akarták szállítani a kurszáról, mert a szatyrai tele voltak "bolondgombával". Éppen őzláb(arató)szezon volt... Miután összeházasodtunk, M.-t is bemutattam a györgyfalvi erdőnek és legelőnek, jószívvel fogadták őt is: mindig több gomba jutott neki, mint nekem... Három évvel ezelőtt itt szedtünk több szatyor lilatönkű pereszkét. Ezért ez a mi egyik örökös "helyünk" lett. Minden vérbeli gyűjtögetőnek megvannak a maga "helyei", ahová nem szívesen viszi el rokonait, barátait sem.

Sajnos györgyfalvi "helyünk" utolsó napjait éli. Ugyanis itt halad majd Kolozsvár délkeleti terelőútja, ami a Torda-Beszterce útvonalon haladó járműveket kitessékeli a városból. Az erdőt már két-három éve tönkretették az útépítő kamionoknak szánt ipari utakkal, idén a legelőt túrták fel, erre hordják el a felesleges földet a legelő túlsó oldalán lévő gödörbe. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mint kolozsvári lakos igazán örvendek, hogy húsz évvel a rendszerváltás után épül egy terelőút amely nem engedi majd be húsztonnás kamionok hosszú sorát a Pata utcába. Mint kolozsvári turista azonban sajnálom hogy egy újabb "helyünk" esik a civilizáció áldozatául... De azért sem adjuk fel, addig járunk, amíg újabb "helyeket" találunk magunknak.

Györgyfalvi őzlábak és hecserlik

Ha ősz, akkor Györgyfalva. Ha ősz és Györgyfalva, akkor rögtön kitör rajtunk egy atavisztikus, őseink gyűjtögető életmódjára való visszaütés, másszóval spájzolás. A hosszú, hideg tél éhhalállal fenyegető árnyéka már ott sötétlik az októberi ég alján, de délben még ránkvillantja mosolyát a Nap: szedjétek, gyűjtsétek amit egész nyáron érleltem számotokra, nekem erőm nincs sok már, tavaszig pihennem kell. A tanácsát megfogadva, mindent begyűjtünk, amit csak találunk: gombát, gyümölcsöt, gyógynövényt, virágot és bogyót. Következzen most két spájzolható ajándéka a természetnek, az őzlábgomba és a csipkebogyó.

A nagy őzlábgombához kevés gomba hasonlít. Csak két rokon faj, a csipkés őzlábgomba és a karcsú őzlábgomba téveszthető össze vele, de mindkettő ehető, ismertetőjelük, hogy jóval kisebbek az igazi, nagy őzlábgombánál. A karcsú őzlábgomba a méretkülönbségen kívül másban alig különbözik a nagy őzlábgombától. A csipkés őzlábgomba azonban halványbarnás - fehéres színű, kalapja alig pikkelyes, a széle pedig a szakadozott burokmaradványoktól csipkés, és ez a faj fű között, réten, legelőn terem. A mérgező vörhenyes és rozsdás őzlábgombák, valamint ezek rokonai lényegesen kisebbek, szegfűgombánál alig nagyobbak, és a feltűnő nagyságkülönbség miatt nem téveszthetők vele össze.

A csipkebogyó tartalmazza a legtöbb C-vitamint az összes vad és kerti gyümölcs közül, sőt C-vitamin-tartalma tízszer nagyobb a citroménál. Már az ókori népek is felismerték gyógyító hatását, főként a sorvadásos betegségek ellen. A C-vitamin fokozza a szervezet ellenálló-képességét, a flavonoidok gyulladásgátló és antibiotikus immunerősítő hatást fejtenek ki, a pektinek pedig segítik az emésztést. A bogyóból készített gyógytea influenzás időszakban, meghűléses megbetegedések idején rendszeresen fogyasztandó. Ismeretes gyógyhatása vese- és hólyagbántalmakra, bélhurut és hörghurut esetén. Emésztésjavító hatása közismert, gyenge vizelethajtó tulajdonságú.

Válságkor a gomba sem terem...

Az egyre inkább ránknehezedő gazdasági válság egy olyan szárazsággal járt együtt az idén, hogy most már eshet az eső akármennyit, a mindenkori szegényember eledele az idén már nem jön elő. Pedig tavaly-tavalyelőtt a györgyfalvi legelőn szépen arattunk a lilatönkű pereszkéből. M. volt az aki sehogy sem akart ebbe beletörődni, úgyhogy szombat délben, takarítás és H.M.-kínai-vendéglős-szülinap között kiszaladtunk (idén harmadszor) Györgyfalvára megnézni, hátha mégis előbújt a várva-várt gomba. A szerencse most csak annyiban tartott velünk, hogy egy ködös-nyirkos szombaton 700 méterrel tengerszint felett és 350 méterrel Kolozsvár felett megláttuk a napot. Gyönyörű napsütés árasztotta el a legelőt, az alattunk levő város pedig olyan volt, mintha a felhők fölött sétáltunk volna.

Végül, fáradságos keresgélések után találtunk három óriáspöfeteget, de annyira nagyok és nehezek voltak, hogy ott kellett hagyjuk őket, bármennyire is szerettük volna hazagörgetni őket :). Komolyra fordítva a szót: az autópályaépítés során még előkerült néhány feleki gömbkő, szerintem lassan ezek az utolsó mohikánok a maguk nemében. A falu fölött egy kupacba össze vannak szedve, valakinek biztos valamilyen szándéka lehet velük. Csak remélhetem, hogy nem betonba akarják beönteni a természetnek eme posztmodern szobrászati alkotásait. Mindenesetre jobban éreztük magunkat ezen a szombat délutánon a napos györgyfalvi legelőn mint a sok kolozsvári aki nyirkos lakásban a tévé előtt elnökválasztási kampányműsort bámult. Tisztelet a kivételnek. És akkor még egyszer elmondom, hogy gomba nem volt...

LePista personata

Vasárnap csakazértis kimentünk a györgyfalvi legelőre, bár sok reményünk már nem is volt a lilatönkű lePistához. Tavaly ilyenkor már el is felejtettük, ugyanis október első hetében szedtük. Arra gondoltam, hogy talán már nem is jön elő az idén. De azért kimentünk a régi helyre, ugyanoda ahol három héttel ezelőtt még őzlábat szedtünk. Egy félórányi séta után elkezdtünk hecserlit szedni, semmi gombát nem találtunk. Mondtam is M.-nak, hogy úgy néz ki, nem lesz ma gomba, de azért menjünk fel a gerincre. Erre ő elindul balra. Mondom nem arra kell menni, hanem felfelé.

.

.

Erre ő megtalálja eddigi legnagyobb boszorkánykörét: körülbelül tizenöt méteren olyan három kiló lilatönkű pereszkét. Legalább nyolc ilyen csoport volt lefektetve, amilyen a fenti képen is látszik, mielőtt szatyorba tettük volna őket. Hát megmondom őszintén, hogy én úgy elmentem volna mellette, mint a Tescóban a vak szódásló az akció mellett. Mert én ilyen peches vagyok, de nem baj, ezek szerint csak van gomba, majd a következőt én...

Hát nem: M. elkezdte számolni őket, sőt tervezni, hogy ha nagyon sokat kapunk, kinek és mennyit fogunk odaajándékozni. Mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, mármint nem a gomba elajándékozása, hanem a szerencse elkiabálása. De a baj már megtörtént: az elkiabálás minősített esete forogván fenn, többet egy szál gomba nem sok, annyit nem kaptunk. Pedig az ajtóból nem fordultunk vissza, nem is a bal cipőnket húztuk fel először, talán fordítva kellett volna a ruhánkat felvenni ahhoz hogy több gombát találjunk. Az elkiabálásért M.-nak zsebkendőt adok, hadd lássa, hogy haragszom. Végülis semmi gond, annyi esküvői menettel találkoztunk mostanában, hogy ezen most nem fogunk összeveszni. (Ha esküvői menettel találkozol, szerencsés leszel a szerelemben.)

Gomba, kökény és galagonya a kapusi legelőn

Múlt vasárnap Aradon voltam kiállításon, M. pedig kiment Péterékkel a kapusi legelő környékére gombászni. Magyarkapus nagyközség Kolozs megyében, nagyjából Kolozsvár és Bánffyhunyad között félúton található, az E60-as európai úton. Magát a legelőt Kapus előtt, az egykori bányavállalat környékén jobbra fordulva, a zilahi terelőútról lehet a legkönnyebben megközelíteni. Egyszóval ott, azon a környéken október közepén (!) annyi csiperkét találtak M.-ék, hogy alig győzték leszedni. Péterék, amikor hazaértek kidobták: azt hitték, hogy sárguló csiperke. Beszéltem azóta apámmal telefonon, és csupán kiváncsiságból megkérdeztem, mit tud a sárguló csiperkéről. (Meg voltam győződve, hogy nem az volt, hiszen M. elég régi gombász ahhoz, hogy megismerje az erdőszéli csiperkét, még ha az enyhén sárgul is). Pesze, hogy nem az volt. Apám szerint minden egészséges, tömött, nagytestű csiperke ehető, a sárguló csiperke pedig nyeszlett, vékonyszárú és büdös :)

A sárguló csiperke fogyasztása gyomor-bélpanaszokat és tartós undort okoz, nagyobb mennyiségben már mérgező. Mindenben hasonlít az erdőszéli (ehető és ízletes) csiperkéhez, csak fehér húsa citromsárgára változik, különösen a tönk tövében. Már nyersen is rossz, vegyi készítményekre (karbol, jód, tinta) emlékeztető szaga van. A nyomáshelyen feltűnően sárgán foltosodik, alul már kívül is élénksárga lehet. A vágások mentén gyorsan citromsárga színt vesz fel, dörzsölésre krómsárgára színeződik. Az állott gombán a sárga szín eltűnik, de nyomásra, dörzsölésre újra előjön. A friss gombán a szag néha nem eléggé kifejezett, de főzve erősödik, és undort kelt. Szerencsére nem mindenütt gyakori. Egész évben előjön, de leggyakrabban nyár végén, ősszel. Közeli rokona az ugyancsak ártalmas tintaszagú csiperke, amely könnyen felismerhető szürke és apró feketés pikkelyekkel díszített kalapjáról. Ez a faj azonban nem gyakori, bár eléggé hasonlít az ehető csiperkékhez. Jellegzetessége - a sárgulás - nem mindig eléggé feltűnő, tehát az undort keltő szag a legjellemzőbb rá. Ezért általános szabály, hogy minden jó szagú és jó ízű csiperke ehető, de a rossz szagúak megárthatnak.

Múlt héten M.-t félrevezette egy jóindulatú ismerős, ugyanis miután leszedték Magyarkapus csiperkeállományát, kimentek Tarnicára, ahol M., igazát bizonyítva, megmutatta a nyugdíjas biológia tanárnak a leszedett gombákat, hogy: ugye ezek ehető csiperkék? Sárkány tanár úr megnyugtatta M.-t, hogy ez tényleg az ehető erdőszéli csiperke. Pedig én nem hiszem, hogy az volt: az erdőszéli csiperke húsa ánizsszagú és (!) sárguló. Ez a gomba nyomásra kívül is sárgul (persze mindamellett ehető és finom gomba). A lemezek sokáig halványak, de végül csokoládébarnák, feketések lesznek. Tönkje csöves és talpas. A gomba, amit M. szedett múlt héten és amit ugyanott most is találtunk (persze sokkal kevesebbet) az a kerti csiperke: ennek kalapja eléri a 10 centiméter átmérőt, eleinte félgömb alakú, de rövid idő múlva boltozatossá válik, majd csaknem laposra kiterül. Bőre fehér, néha finoman vagy durvábban szálas, pikkelyes. A lemezek színe a kezdeti rózsaszínből később jellegzetes csokoládébarnává változik, majd végül csaknem teljesen fekete lesz. Gallérja vékony, aránylag hamar eltűnik. Húsa fehér, törésre gyengén húsvörösre színeződik.

Mivel nem volt annyi gomba, hogy vasárnapunkat teljesen lefoglalja, kihasználva a gyönyörű őszi időt mást is szedtem: többek közt kökényt. Arra gondoltam, hogy valamennyit szedek belőle, aztán majd meglátom mit csinálok vele. A kökény (Prunus spinosa) vidékünkön, sőt egész Európában elég gyakori gyógynövény. Ez a tüskés (tulajdonképpen tövises) cserje a szilva egyik rokona. Bimbójából vértisztító, fogyást elősegítő teát főznek. Termése apró, kékesfekete, hamvas, csonthéjas vadgyümölcs. Éretlen termésének húsa erősen fanyar ízű. Akkor érdemes gyűjteni a gyümölcsöt, amikor a dér már megcsípte, ekkorra megpuhul, fanyarságából veszít, és enyhén édes íze lesz. Almával mártás készíthető belőle, amit húsokhoz és vadhúsokhoz ízesítőként egyaránt felhasználhatunk. Mézzel, gyógyító hatású dzsem, vagy zselé készítésére használhatjuk. Gyümölcsbor készítésére is alkalmas. Én a kökénylikőrt így fogom elkészíteni: ugyanolyan mennyiségű cukrot adok hozzá, amennyi a gyümölcs. Tíz napig hagyom állni, majd egy alig 35 fokos vodkát töltök rá, (ez Erzsi kolléganőnk szerint nem fogja le a gyümölcs ízét, mint a 90 fokos szesz). Újabb tíz nap után lehet rá szeszt is tölteni: 1 liter szeszhez 1,4 liter vizet számítva.

A másik gyógyszerzeményem a kapusi legelőről a galagonya. A galagonya a rózsafélék családjába sorolt növénynemzetség. Formája általában tövises cserje vagy kis fa. Levelei szórt állásúak, a virágzat sátorozó buga. A a mag héja nagyon kemény. A termést az állatok a maggal együtt fogyasztják el, majd a mag a bélcsatornán sértetlenül áthaladva az anyanövénytől távol jut ki a külvilágba. A nemzetség rendkívül fajgazdag (egyes szerzők szerint a fajok száma több mint ezer!), sok az átmeneti és hibrid alak, változat. Főleg az északi féltekén elterjedtek. Fiatal levelét nyersen salátába, virágait borok és likőrök ízesítéséhez használhatjuk fel. Gyümölcséből zselét, lekvárt főzhetünk, de nyersen is fogyasztható. Bort is készíthetünk belőle. A szív oxigénellátását javítja, ezért mindenféle szívbetegség esetén javallott. Hatóanyaga hasonlít a sárga gyűszűvirágéra, de káros mellékhatásai nincsenek. Gyógyteát friss hajtásokból, levelekből, vagy terméséből készíthetünk, de utóbbiak nyersen is fogyaszthatók. Mi a leszedett gyümölcsöt megszárítjuk és csipkebogyóval együtt teának használjuk. A játszottak még kategóriában megemlíteném, hogy egy levesrevaló szegfűgombát is találtunk.

Nagy Őzlábgomba vs. M, a Nagy Gombász

Bár eddig azt hittem, hogy az őzlábgomba csak erdőben terem, a györgyfalvi legelő dombjain futottunk össze vele szombaton, teljesen váratlanul. Mivel vasárnapra a hírek esőt és hideget mondtak, szombaton ebéd után, M. unszolására kimentünk Györgyfalvára, tavaly ilyenkor ugyanis elég szépen szedtünk itt lilatönkű pereszkét. Na most pereszke nem volt, viszont volt őzláb. Most tudtam meg, hogy ez a nagytermetű gomba nemcsak lomb- és fenyőerdőben terem, hanem füves, ritkás, ligetes erdőben, akácosban, fiatalosban, irtásos, bokros helyeken, erdőszéleken, többnyire seregesen vagy boszorkánykörökben. Az erdők mélyén, sziklás vagy homokos talajon, sőt kertekben is előjön. Nyár elejétől késő őszig terem, különösen kora ősszel igen gyakori. Most pedig kora ősz van :).

A nagy őzlábgomba nemcsak íze miatt tartozik kedvenc gombáim közé, hanem termete miatt is. Nagyon könnyen észre lehet venni messziről is, ha pedig több van belőle, akkor roppant szapora. Néhány példánnyal tele lehet szedni egy nejlonszatyrot. Kinézésre feltűnő, igen nagy, hosszú tönkű, esernyőszerű gomba. A kalap közepén csúcsos, barna, a többi részén, világos alapon barna, felszakadozó pikkelyektől tarka. Barnán tarkázott tönkje lefelé vastagodó, alul gumós, és rajta eltolható gyűrű van. A fiatal gomba tönkje duzzadt, felfelé vékonyodó, alul széles talpon álló. A tönk csúcsán a kalap kicsiny, tojás alakú, ezért a fiatal gomba dobverőre, cimbalomütőre emlékeztet, mi főleg mikrofonnak szoktuk becézni:

A nagy őzlábgomba kalapja fiatalon tojás alakú, később esernyőszerűen kiterülő, középen csúcsos púppal. Átmérője 10-30 centiméter lehet. Fiatalon összefüggően sötétbarna, bőre növekedés közben körben felrepedezik, ezért a kifejlett, szétnyílt gomba fehéres, világos szürkésbarnás alapon szabálytalanul rendezett, sötétebb barna, kiálló pikkelyekkel tarkított. Széle rojtos. A kalap bőre nem húzható le. Lemezei a tönk körül gyűrűben összenőttek, és a tönktől udvar választja el őket. Szabadon és igen sűrűn állnak, a kalap széle felé szélesebbek, puhák. Színük fehér, az idős gombán lehet vörösesbarnán rozsdafoltos is.

Tönkje megnyúlt, magas, lefelé fokozatosan vastagabb, alul hagymaszerűen, gumósan kiszélesedő, 10-40 cm hosszú, 1-3,5 cm vastag, a gumó 3-6 cm nagy. A kalapból csuklószerűen kifordítható. A tönk alapszíne barnás, de bőre növekedéskor szétrepedezik, és így világos sárgásszürkés alapon apró, sűrű, barna pikkelyektől övesen márványozott, tarka. Állománya keményen rostos, szálas, belül üres, csöves. Gyűrűje kettős szélű, szélein puha, barnás, korpás, középen merevebb, porcos, sima, pelyhes. Könnyen elmozdítható, a tönkön le és fel tologatható. Húsa puha, a tönkben szívós, rostos. Fehér, színtartó, az idősebb példányoké lehet kissé szürkés rózsaszínű. Szárítva szürkésfehér. Nehezen szeletelhető, kócszerű. Íze kellemesen mogyoróízű, édeskés. Gyengén lisztszagú.

Mikor a negyedik szatyrot teleszedtük, amiatt kezdtünk aggódni, hogy mit fogunk csinálni ennyi gombával. Ilyen sok őzlábat sosem szedtünk, a keveset pedig amit szoktunk találni rántva készítjük el vacsorára. Na most húsz embernek való vacsora is kijött volna abból, amit gyűjtöttünk, úgyhogy a mentő ötletet a gombafasírt jelenti. Hazajöttünk, két órán keresztül mostuk, M. leforrázta (annyira összeesett, hogy már sajnáltam, hogy apáméknak is vittünk egy szatyorral :) és le fogjuk fagyasztani. Az éhínséges téli napokon, amikor visszatérünk diétánkhoz, milyen jól fog majd a nagy-őzlábgomba-fasírt.

Én a nagy-őzlábgomba-fasírtot így szoktam készíteni: frissen 1 kilogrammnak megfelelő forrázott őzlábgomba-csomagot kiveszek a mélyhűtőből, 1 fej hagymát apróra vágok és megpárolom rajta a kiengedett, ledarált gombát. 3 tojást felverek, hozzáadok 20 dkg prézlit (zsemlemorzsát), petrezselyemzöldet, 2-3 cikk préselt fokhagymát, valamennyi őrölt borsot, sót. Mindezeket fasírtmasszává gyúrom és forró olajban kisütöm. Ha valakinek nem sikerül, ne csodálkozzon, hiszen mondtam már, hogy soha nem szedtünk annyit, hogy fasírtot készíthessek . De ha majd egyszer készítek, asszem így fogom készíteni. :)

A lilatönkű pereszke újabb kísértése

Hát én olyan lelkesen írok a vasárnapi kiruccanásainkról, hogy aki ezeket olvassa, azt hiheti, ebből áll a mi életünk. Pedig nem így van, sok más minden van benne amit ezekkel a hétvégi közös sétákkal próbálunk kipihenni, feloldani, esetleg felejteni. Csak hát azokra nem hiszem, hogy valaki is kiváncsi lenne. Tehát október második vasárnapján ketten Melindával újra kimentünk a györgyfalvi legelőre gombászni. Pesten ezt így írják: gombázni. Nasztán. Akkor miért nem vadázni és halázni? Hogy hívják akkor az embert, aki gombát szed? Gombáz? Ja igen, és mit szed ő, netalán ŐT? Nnna. Mert ez a legújabb. "Kérek egy dinnyét. Aha, melyiket, őt?"

Denis Diderot (1713 – 1784), francia filozófus és író ezt írta negyed évezreddel ezelőtt a gombákról: „Adj mellé akármilyen körítést, helyezd bármilyen mártásba vagy aszpikba, csak arra jó, hogy visszakerüljön a trágyadombra, ahol született.” Hát... Ki tudja, milyen gombát evett? A Földön termő növények között a legrégebbi, és talán éppen ezért fajtákban a leggazdagabb a gomba. Ennek az érdekes növénynek kb. 50.000 különböző fajtája létezik, ebből csak kb. 2.500 faja a hétköznapi értelemben vett gomba, ezekből is csak 500 féle fogyasztható. Ebből szerintem a szerencsés gombász 20-30 fajtát ismer és gyűjt. Lehet, hogy Diderot-nak a maradék 49.97o fajtából jutott valamelyik?

A Melinda lábánál fekvő példány egy gyönyörű erdőszéli csiperke, sajnos ebből nem sokat találtunk, viszont újra teleszedtük szatyrainkat a múlt hét óta kipróbált és ízletesnek minősített lilatönkű pereszkével. Annyit szeretnék a csiperkéről még a gyengébbek kedvéért elmondani, hogy "a csiperke gomba kalapjáról nem kell lehúzni a héjat, elég csak alaposan megmosni, majd kissé lecsepegtetni, és aztán szeletekre vágni kalappal és tönkkel együtt" (Konyhamester). Jöjjön tehát a gombakrémleves receptje, amit előbb-utóbb ki fogunk próbálni (remélem). Hozzávalók: 1,5 l alapleveshez (húsleveshez) 40 dkg borjú-csont, 15 dkg vegyes zöldség, 5 dkg vöröshagyma, néhány szem feketebors, só, 2 l víz, 25 dkg gomba, 5 dkg vaj, egy fél fej vöröshagyma, só, bors, 5 dkg liszt, 2 dl tej, 1,5 dl tejszín, 2 tojássárgája, a leves feljavításához 3 dkg vaj. A csontokból a vegyes zöldséggel, fűszerekkel levest főzünk. A megtisztított gombát megmossuk, és finomra vágjuk. Az apróra vágott vöröshagymát vajban megfonnyasztjuk, hozzáadjuk az összevágott gombát, megsózzuk, meghintjük egy kevés törött borssal, és lepirítjuk. Ha a levét elfőtte, hozzákeverjük a lisztet, egy kissé tovább pirítjuk, majd felöntjük a csontlével, 2 dl tejjel, és jól felforraljuk. Utána szőrszitán áttörjük, simára keverjük, és tejszínnel elkevert tojássárgájával sűrítjük. Tálaláskor belemorzsolt vajjal javítjuk fel. Betétként pirított zsemlekockát adunk.

Lilatönkű pereszke Györgyfalván

Október első vasárnapján kicsaltuk Péteréket is Györgyfalvára. Nem estek hasra, Erzsikének kimondottan derogált. Hát a disznótor nem erőszak, többet nem hívjuk őket ide. Pedig szép októberi idő volt, jól is éreztük magunkat, nem tudom. Ja, Erzsike sietett mert elfogyott a cigije. Ha valaki megérti, én biztos megértem, csak nem tudok együttérezni vele már, merthogy én január elsejétől nem cigizem. Nem dicsekszem, csak mondom. Meghíztam mint egy disznó.

Ha nem másért, hát két szatyor gombáért érdemes volt kimenni. Életünkben először láttunk és szedtünk lilatönkű pereszkét. Az erdei lilapereszke mezei testvére, a fű között terem hatalmas boszorkánykörökben, és ezen a vasárnapon igazán szépen szedtünk belőle. Miután hazaértünk, megpucoltuk, Melinda leforrázta és lefagyasztotta.

Lilatönkű pereszke: Kalapja 5-11-(15) cm, domborúból kiterülő, húsos; széle aláhajló, majd szabálytalan; felszíne sima vagy bársonyos; színe bézsbarna vagy világosbarna, lemezei sűrűk, pereszkefoggal lefutók, fehéres vagy világos kalapszínűek, tönkje 5-10 x 1,5-3 cm, hengeres, vaskos, fehéres alapon sűrű, lila hosszanti szálazottsággal és húsa fehér, vastag, gombaszagú és ízű. Termőhely és idő: füves erdőszéleken, parkokban, lombos fák alatt, júliustól októberig.Spóra: fehér, elliptikus, enyhén szemcsés. Ehető, ízletes gomba. Összetéveszthető a mindig lilás kalapú és lemezű ehető lilapereszkével, csakhogy az erdőben terem. Elkülönítő bélyegei: barnás kalap és lemezek illetve lila tönk.

"És amikor novemberben felbukkannak lilatönkű pereszkéim a titkos pereszkésemben..." Scherter Judit:

Lilatönkű pereszke, szalonnával és padlizsánnal

Hozzávalók 4 személyre 600 g lilatönkű pereszke 1 közepes padlizsán 2 evőkanál olívaolaj 2 vékony szelet füstölt szalonna 1 nagy fej lilahagyma só, fehér bors.
Először is túlteszem magam a bánaton, hogy ősszel már nem a kertből hozom be a padlizsánt, hanem a zöldségesnél veszem, majd megmosom a tojásgyümölcsöt, és apró kockákra vágom. Megsózom, műanyag szűrőre teszem, hogy a leve lecsurogjon. Egy óra múlva ismét kilátogatok a konyhába, lekefélem a pereszkéket, a tönkjükből picit levágok, és vékony szeletkékre szeletelem őket. A szalonnát vékony csíkokra vágva az olívaolajon pirítani kezdem, de még mielőtt megpirulna, rádobom az apróra vágott hagymát, majd a padlizsánt és a gombát. Megsózom, megborsozom és kevergetve, különleges illatát élvezve közepes tűzön megpárolom, pirítom. Egyszerű párolt rizs kívánkozik mellé. (Konyhaművészet).