TIFF 2018 Kolozsvár

Az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) május 25. és június 3. között került megrendezésre, idén 17-ik alkalommal. Mivel az ortodox pünkösd hétfője és a gyereknap péntekje is egybeesett a fesztivállal, a tízből hat szabadnap nyilván minden idők legsikeresebb évadjává tette a 2018-ast. De nemcsak a szabadnapok tették: a fesztivál hírneve rég túllépte Erdély határait. Május utolsó hetében Kolozsvár ideiglenesen olyan soknyelvű kozmopolita várossá vált, amilyet a multikulturalitást szajkózó polgármester programjai sosem lesznek képesek állandósítani. Mi sajnos időhiány miatt mindössze hét filmet láttunk:

Nothingwood - 2018 (Franciaország, Afganisztán)

Pénteken a Iulius Mallban még nem tudtuk, hogy ez a film lesz számunkra a fesztivál egyik fénypontja. Dokumentumfilmként nem sokat vártam egy francia rendezőnőtől aki Afganisztánban, a minden konfliktusok országában próbál szerencsét 52 évesen első önálló filmjével. Ám, csodák csodájára a film nem fanatikus terroristákról, fanatikus megszállókról vagy fanatikus tálibokról szól, hanem fanatikus filmesekről: Salim Shaheen afgán filmrendezőről és annak maroknyi lelkes csapatáról. Hogyan lehet filmet készíteni egy háborúk és vallási ellentétek sújtotta országban, ahol sokszor az alapvető élelmiszerek vagy az ivóvíz is hiánycikknek számítanak? A választ maga a több mint száz filmet aláíró rendező, forgatókönyvíró, színész-énekes és kaszkadőr, Salim Shaheen  adja meg: SEHOGY. A csillogó amerikai Hollywood és indiai Bollywood túloldalán ott van az afgán Nothingwood. A filmek színvonala, minősége és művészi értéke rendkívül alacsony, mégis fontos az afgán közönség számára. Pastu nyelven nyújtanak vigaszt, szórakozást és reményt olyan embereknek, akiknek talán ez az egyetlen menekvésük a háborús mindennapok elől. Sonia Kronlund dokumentumfilmje pedig nekünk, multiplexes, popcorn-kólás mozinézőknek nyújt reményt: amíg vannak ennyire naivan nyíltszívű, végletekig optimista emberek Afganisztánban, addig van remény békére és közös jövőre ebben a világban. Nothingwood: 5/5.

Las Herederas - 2018 (Paraguay)

Vasárnap este, a film első kolozsvári vetítésén sem tudtuk még, hogy ez a film nyeri majd el a zsűri nagydíját. Bár M. jó kritikát olvasott róla (ezért is mentünk el), első benyomásom nem volt valami pozitív: a mozi előtt nagyon sokan gyülekeztek már jóval kezdés előtt. Jut eszembe: a Győzelem moziban soha többé nem ülünk a hátsó sorokba az erkély alá, nyáron roppant klausztrofobikus tud lenni... Tömeg, levegőtlenség és ... leszbikus párkapcsolattal kezdődő film, amiről M. elfelejtett a teaserjében beszámolni. Tévedés ne essék, egyáltalán nem vagyok homofób, csak túlzottnak tartom az utóbbi 5-10 év mozifilmjeinek érdeklődését a téma iránt, néha úgy érzem már-már reklámozzák a filmekben a homoszexualitást. Ennek ellenére felismertük a filmben a mondanivalót: az üvegbúrából való kitörés elkerülhetetlenségét, bármilyen későn is történjen ez meg. Utólag tudtuk meg, hogy a változás, amin a kezdetben zárkózott, lelkileg és anyagilag kiszolgáltatott főszereplő megy keresztül egy diktatúrából felszabadult nép metaforája. Latin-Amerika poros-párás burzsoáziájának hitelesnek tűnő megjelenítése és a mondanivaló volt az, ami tetszett a filmben. Sajnos a moziterem és az előítéleteim megakadályoztak abban, hogy a zsűri elismerő szemével lássam a filmet. Jobb is, hogy díjazás előtt láttuk, legalább nem befolyásolta saját véleményemet. Las Herederas: 4/5. 

Zagros - 2017 (Belgium, Kurdistan)

Ezt a filmet hétfőn a Iulius Mallban láttuk, a kinti kánikula miatt bent dübörgött a légkondi, valósággal fáztunk a teltházas teremben. A Zagros Belgiumban, belga pénzből készült, de azért még százszázalékosan kurd film. Sőt, akár közelkeleti témává is lehetne általánosítani, bár az országnélküli kurd nemzet egymásrautaltsága és összetartása még inkább kihangsályozza a család, a falu, a törzs óriási befolyását az egyedek életére. Teljesen mindegy, hogy a kis hegyi faluban a házasságtörési vádak alaposak vagy alaptalanok, a föszereplőnek két lehetősége van: hinni feleségének, élete nagy szerelmének, gyermekei anyjának, vagy családja nyomásának engedve őt megtagadni, sőt megbüntetni. A szimpatikus, egyszerű hegyi pásztor vívódása váratlan és mégis előrelátható véget ér. Vagy mégsem. Sahim Omar Kalifa filmje olyan ancesztrálisan patriarchális világba vezeti a mozizót, amely ma már elképzelhetetlen a nyugati kultúrában. Vagy mégsem. Zagros: 5/5. 

Aurora Borealis - Északi fény - 2017 (Magyarország)

M. egy fél éve várja ezt a filmet Kolozsvárra. Ha nem a TIFF keretén belül, valahol mindenképp megnéztük volna. Mészáros Márta új filmje Törőcsik Marival szerda estére nagyon jó választásnak tűnt. Törőcsik Mariban nem is csalódtunk: fantasztikusan alakítja a többszörös tragédiákat átélt, szarkasztikus sztoizmusban megöregedett anya szerepét. Mészáros Mártában, a forgatókönyvíróban sem csalódtunk: a cselekmény különleges, fájdalmas és jól kidolgozott. A Kelet-Európában állomásozó szovjet katonák még tíz évvel a háború után is erőszakoltak meg kiszolgáltatott nőket, ezek pedig fájdalmukat titkolózással, hazudozással próbálták enyhíteni. Törőcsik Franciska állítólag csak névrokona a legtöbbet díjazott 82 éves magyar színésznőnek, de ez nem akadályozza meg abban, hogy nagyon ügyesen alakítsa annak a fiatalkori szerepét. A film gyenge láncszeme Tóth Ildikó furcsa szerepe: "egy Bécsben élő sikeres úgyvéd", aki rendszeresen tárgyal külföldi partnerekkel olyan pongyola angolsággal, amilyennel csak egy középkorú üzleti eladó tudna beszélni, aki tizenkét éven át oroszt tanult az iskolában. A német kiejtése sem volt sokkal jobb, pedig Bécsben nőtt fel. Csodálkozom, hogy senkinek nem tűnt ez fel a produkciós csapatból, nyugodtan szinkronizálhatták volna, kevésbé blamás lett volna. A másik blama viszont a TIFF szervezőit érinti: úgy láttam, a kolozsvári bemutató közönségének 80 százaléka román nemzetiségű volt (érdeklődésük a magyar film iránt igazán dicséretes), a filmet viszont angol felirattal játszották, több középkorú néző kénytelen volt első tíz perc után kimenni. Nem értettek semmit. Számomra Törőcsik Mari +1 pontjával együtt Aurora Borealis: 4/5.

Charleston - 2017 (Románia)

A csütörtöki Charleston minden tekintetben jó választásnak bizonyult. Az Egyetemiek Háza befogadóképessége és tágassága biztosította a komfortot, hogy kellőképpen élvezhessük ezt a keserédes román vígjátékot. A téma különleges, egy nemrég megözvegyült férfi negyvenkettedik születésnapjára különös látogató érkezik: balesetben elhunyt felesége szeretője. Két teljesen ellentétes férfi, ellentétes külalakkal és ellentétes belső tulajdonságokkal. Lehet, hogy a belső tulajdonságaik nem is annyira különbözőek? Lehet, hogy csak különböző módon élik meg tragédiájukat? Lehet, végülis ugyanazt a nőt szerették. A film címe félrevezető: tulajdonképpen Charlton Heston, "a férfiasság megtesítője" ugyanannyi említést kap a filmben, mint Ioana, az elhunyt feleség-szerető. Andrei Cretulescu filmkritikusból kinőtt filmrendező első nagyfilmje eddig nyolc fesztiválon kapott jelölést, Minszkben pedig elnyerte a zsüri különdíját. A kis piros Cinquecento a filmnek egy road-movie jelleget is kölcsönöz, ami nálam mindig nyerő. Serban Pavlu-t már ismert macsó stílusában láttuk újra (Umbre), viszont Radu Iacoban a nincstelen, romantikus szerető szerepében igazán nagyot alakított. Charleston: 5/5.

Foxtrot - 2017 (Izrael)

A Foxtrot a 2018-as TIFF megnyitófilmje volt a Főtéren. Később Kiss Olivér blogján olvastam, hogy szerinte nem megnyitóra való film volt ez. Teljesen egyetértek. Még (szabadnapos) péntek estére is nehéz film volt. Tévedés ne essék, nem rossz film, sőt. Egyszerűen nem az a fajta film, amit az emberek látni szeretnek a mozikban. Egyike azoknak a kevés (általam látott) izraeli filmeknek, amelyben a harctéren elesett zsidók nem arab terrorizmus áldozatai. Hanem a sorsé. Végig ott lóg a levegőben a sors kegyetlen ökle, a predesztináció már-már kézzelfogható. Hogyan lehet túlélni a sors legnagyobb csapását? Mennyire vagyunk bűnrészesei a sorsnak? Túllépve a Feldmann család drámáján, olyan Izraelt látunk ebben a filmben, ahol bármely percben történhet valami tragédia. Samuel Maoz filmjét Izrael részéről az Oscar-díj legjobb idegennyelvű filmjének jelölték. Csakis a nyomasztó hangulata miatt Foxtrot: 4/5.

The Man Who Killed Don Quixote - 2017 (Spanyolország, Franciaország)

A szombati filmet a rendező, Terry Gilliam miatt választottuk. Állítólag 25 évig készült, és M. azzal áltatott, hogy lehet olyan lesz, mint a Monty Python filmek. Hát köszönőviszonyban sem volt velük. Nem egy hollywoodi film, de megtévesztésig hasonlít rájuk. A mágikus realizmusban el-elvesztettem a cselekmény fonalát, sőt a végére már bele is aludtam a nagy vodka-maffiás karneválozásba. Cervantes művét sokan feldolgozták több-kevesebb sikerrel, sajnos Terry Gilliam tehetsége kevés volt az első kategóriához. Adam Driver sosem tartozott kedvenc színészeim közé, ugyanúgy játszotta ebben Tobyt, mint a Star Warsban Kylo Rent. Viszont a Don Quixotévá átváltozott spanyol susztert alakító Jonathan Pryce remekelt ebben a fimben. Jonathan Pryce +1 pontjával is The Man Who Killed Don Quixote: 3/5.

Mindent egybevetve, az idei TIFF számunkra is egy jólsikerült fesztivál volt. 5 különböző helyszínen 7 filmet láttunk, saját értékelésem alapján 4,3 pontos átlaggal, ami egyáltalán nem rossz. A város ünnepi hangulata, a gyönyörű idő is sokat segített a pozitív hozzáálláshoz. Köszönjük TIFF, várunk 2019-ben.

Le Scaphandre et le Papillon

Az igazság az, hogy elég sok filmet nézünk. Ezt most csak azért mondom, hogy ne legyen feltűnő. Ezzel szemben az igazság az, hogy túl sok filmet nézünk. Túl sok amerikai filmet nézünk. Bár több mint egy hete nálunk van ez a francia film, mégis megvártam amíg Melinda is ráér, mert sejtettem hogy nemhiába kavart ilyen nagy port Cannesban, sőt Hollywoodban is. Húsz perc után mondtam is Melindának, hogy ez az a fajta film, amilyet az amerikaiak nem tudnak készíteni. Túl földönjáró. Ha háromszázmillió amerikai valaha majd leszáll indoktrinált álomvilágából a földre, akkor bevettük. Röviden elmondom, miről szól, de csak azért, hogy kedvet teremtsek hozzá, a poént nem lövöm le, habár nem is egy poénos film.

Jean-Dominique Bauby, a párizsi Elle magazin sikeres főszerkesztője agyvérzést kap, és a franciaországi Berck falu kórházában tér magához három hét kóma után. Egy neurológus elmagyarázza neki, hogy agyvérzés következtében egy úgynevezett "locked in" szindrómában szenved, ami azt jelenti, hogy fizikailag lebénult, viszont az agyműködése teljesen normális. Bauby persze beszélni sem tud, ezért logopédusa kidolgoz számára egy olyan módszert, amely pislogással választja ki egyenként a betűket egy állandóan ismételt furcsa ábécéből. Mielőtt Bauby idekerült volna, szerződést írt alá egy kiadóval egy könyv megírására, a Monte Cristo grófját szerette volna modern női alakban megformázni ...

... Miután lebénul, annak ellenére hogy mindvégig úgy érzi magát, mint egy tenger alá szorult magatehetetlen mélybúvár, képzeletben olykor sikerül pillangóvá átalakulnia, így tud szemhéja segítségével lediktálni emberfeletti kitartással egy könyvnyi anyagot. Amíg magatehetelenül fekszik a kórházban, emlékei és rágódásai alkalmával, majd a valóságban is megismerkedhetünk három gyermekével, azok anyjával, szeretőjével, barátaival és édesapjával. Baubynak és kiadója által szerződtetett írnokának sikerül befejezni az ily furcsa módon írott emlékiratot, ez könyv formájában kiadásra kerül és Baubynak még az egyhangúlag pozitív visszajelzések is tudomására jutnak, majd tíz nappal a könyv kiadása után tüdőgyulladásban meghal. Paff.

És most jön a legérdekesebb: mindez tényleg megtörtént! A wikipedia angol nyelvű oldalán a Jean-Dominique Bauby címszó alatt ez áll: Magatehetetlensége ellenére megírta a Búvár és a pillangó című könyvet egy különleges módszer segítségével. Az agyvérzés következtében lebénult férfi szeme lehunyásával tudatta írnokával melyik az általa kiválasztott betű. A könyvet 1997-ben adták ki Franciaországban. Tíz napra rá Bauby elhunyt, a párizsi Pére-Lachaise temetőben található családi sírhelyben van eltemetve.

Üvegtigris 2

'Ízi rájder, öcsém, ízi rájder...'
Színes magyar vígjáték, Rendező: Rudolf Péter

Szereplők:

Rudolf Péter (Lali), Csuja Imre (Csoki), Reviczky Gábor (Gaben), Gáspár Sándor (Róka), Szarvas József (Cingár), Horváth Lajos Ottó (Sanyi), Bodrogi Gyula (Lali apja), Básti Juli (Joli), Gesztesi Károly (Feri), Kecskés Karina (Betti), Szilágyi Tibor (Oszi), Sváby András, (Riporter), Parti Nóra (Gitta), Besenczi Árpád (Rezső), Selmeczi Roland (Bajusz).

Ha minden jól megy, a dolgok gyakran rosszra fordulnak. Az Üvegtigrisnél akkor is rosszra fordulnak, ha előtte se ment jól. Lalit a büfést és félbűnöző vagy csak félkegyelmű barátait komoly veszély fenyegeti: érzik hogy itt az idő, cselekedni kell... De nem teszik mert mindig közbejön valami: egy esküvő, egy temetés, egy meteor, egy térkép, egy gazdáját beköpő Trabant, egy (ny)aligátor vagy egy körhinta. Lali ebben a részben is igyekszik megszelídíteni az Üvegtigrist és a világot - de a Tigrist nem lehet ...

Az elmúlt öt év sikereit követően minden jel arra mutatott, hogy a Tigris történetét folytatni kell. A tinnyei tóparton 2005 nyarán újra felépült az Üvegtigris és újra megjelentek a sokak által szeretett figurák. Jött Gaben a terveivel, Csoki a még jobban felturbózott Babettájával, Róka a seftes kacatjaival, Cingi az új hangszerével. Természetesen várta őket Lali, aki még jobban berendezkedett Tigrisével a tájban és Sanyi, aki... Nos nem lett sokkal eszesebb és nem lett sokkal tisztább sem, ám aki továbbra is száz százalékosan Sanyi... Aki nem látta, nézze meg, aki látta nézze meg még egyszer. SZÁVUSZ.

Lost - egy sziget az idő és a tér határán

Pontosan egy éve kezdtük el nézni a Lost című sorozatot, kb. három hónap alatt visszenéztük az első két évadot, azóta hetente várjuk a harmadik évad minden egyes részét csütörtökönként a StrongDC-n. Szerdán este megy Amerikában az ABC-n, másnap hála az internetnek nálunk van egész jó minőségben, felirattal együtt (Biotudor minden csütörtök reggel négykor kel és lefordítja románra, ezért külön köszönet neki).

A Lost, magyarul Eltűntek, avagy Pokoli éden (AXN), egy repülőgép-szerencsétlenség túlélőiről szól, akik egy dél-csendes-óceáni szigeten rekedtek. A történetben a tizennégy főszereplő életének korábbi eseményei is megjelennek, visszaemlékezések (flashback) formájában. A készülő sorozatot Lloyd Brown ötletéből J. J. Abrams és Damon Lindelof alkotta meg az ABC (Disney része) csatorna számára, a Bad Robot Production (J. J. Abrams produkciós irodája) és a Touchstone Television (a Disney része) koprodukciójában. Zenéjét Michael Giacchino szerezte. A Lost másfél órás nyitórésze volt a legköltségesebb pilot a televíziózás történetében: 11 millió dollárba került. Csak a díszletként használt Lockheed L-1011 repülőgép megvétele és szállítása egymillió dollárt emésztett fel. A filmsorozat rendkívül sikeres volt az Egyesült Államokban. Már első epizódját rekord létszámú, 18,7 millió néző nézte, és így az ABC legnézettebb filmdrámájának számít 1985. óta! A felvételek a Hawaii-hoz tartozó Oahu szigetén készülnek. Az első évad forgatása közben felmerült, hogy egy olcsóbb helyszínt keresnek, de végül nem történt változás. (Wikipédia).

Hát most azért írok itt erről, mert mi aztán jól átverődtünk a Losttal. Egy olyan fél évvel ezelőtt Árpi kollégám azzal jött dolgozni, hogy Jay Leno meghívott producereket meg szereplőket a Lostból, s azok at mondták, hogy a harmadik az utolsó évad, már be van fejezve a forgatás és megoldódik minden rejtély. Erre mi még nagyobb hévvel néztük az utolsó tíz részt, tegnapelőtt lett vége ÉS NEM OLDÓDOTT MEG SEMMI. Nem is tudom, hogy bánjam, vagy örvendjek. Mert a sorozat maga nagyon jó. Annyi rejtély van benne, hogy minden néző külön kis életelméleteket alakíthat ki magának belőle. De már nagyon vártuk a végét. Nagyjából erről szól:

Első évad

A repülőgép-szerencsétlenség következtében az Oceanic 815-ös járatának életben maradt utasai egy trópusi szigetre kerülnek. Egy mai katasztrófa túlélői csak néhány órát maradnak magukra, amíg megérkezik a mentőosztag kórházi színvonalú orvosi ellátással, meleg étellel, közvetlen összeköttetéssel a hozzátartozókhoz. Kivéve, ha valamilyen misztikus oknál fogva semmi sem működik. A Lost-ban nemcsak a lakatlan sziget van tele félelmetes dolgokkal, hanem az emberek is olyan titkokat hoztak múltjukból, amelyek nehezítik a túlélést. Az első évad a túlélők első negyven napját mutatja be a szigeten, állítólag a bibliai utalás nem véletlen. A szereplőkkel akkor találkozunk, amikor szétzúzva, lángba borulva áll szinte minden. A légi katasztrófa 48 túlélője összegyűjti a gép roncsából a menthető dolgokat. Néhányan pánikba esnek, mások a megmentésükben reménykednek. És megint néhányan magukban olyan belső erőre találnak, amelyről nem is tudtak. Kate (Evangeline Lilly) például orvosi képzettség nélkül rááll, hogy Jack, az orvos (Matthew Fox) sebét összevarrja. A túlélők között van Hurley (Jorge Garcia) egy kedves, jóhumorú férfi, aki a kétségbeejtő helyzet ellenére nyugalmat áraszt, ezzel segít a körülötte levőknek uralkodni félelmükön. Charlie (Dominic Monagham), ex-rock sztár, aki fájdalmas titkot rejteget magában. Sayid (Naveen Andrews) a forrongó közel-keletről érkezett és a túlélésért vívott harcon kívül előítéletekkel is meg kell birkóznia. Jin és Sun (Daniel Dae és Yunjin Kim) egy koreai pár, hagyományaik, értékeik és nyelvük eltérő a többi túlélőtől, ezért elkülönülnek, titokzatosak a többiek számára. Sawyer (Josh Holloway) körül a vibrál a levegő, veszélyes és bizalmatlan. Michael (Harold Perrineau) volt felesége halála után most kezdi megismerni, felfedezni kilencéves fiát, Waltot (Malcolm David Kelley). Locke (Terry O'Quinn) titokzatos férfi, a többiektől elkülönül és többet tud a szigetről, mint a bárki. Állandó az összetűzés a hiú Shannon (Maggie Grace) és az érzelmileg eltávolodott fiútestvére Boone (Ian Somerhalder) közt, mégis egymásra vannak utalva, ha túl akarják élni a szigetet. Claire (Emilie de Ravin) nyolchónapos terhes amikor a gép lezuhan. Minden epizód egy-egy kiemelt szereplő múltjából mutat be fontos részleteket. Ezeket összerakosgatva megérti a néző, miért is viselkedik a filmben úgy, ahogy. A sziget viszontagságai megkövetelik az együttműködést az életbenmaradás érdekében. A túlélést misztikus dolgok nehezítik meg, beleértve egy füstszerű lényt, ami ijesztő hang kíséretében bebarangolja a szigetet; jegesmedvéket; és a sziget rosszindulatú őslakosait, akiket a túlélők csak Others-ként (Többiek) emlegetnek. Az első évad tizennyolcadik részében ismerkedünk meg a számokkal, amelyek furcsa egybeesésekkel végigkísérik a sorozatot ( 4 8 15 16 23 42). Szembekerülnek egy francia nővel, Alexandra Rousseau-val (Tania Raymonde), aki már 16 éve a szigeten kényszerül élni. Felfedeznek egy földbe ásott fémajtót is, és kísérletet tesznek tutajjal elhagyni a szigetet.

Második évad

A történet a repülőgép-szerencsétlenség utáni 45. napon folytatódik. A túlélők és a „Többiek” konfliktusa egyre fokozódik, míg korábbi rejtélyek megválaszolódnak, újabbak kerülnek előtérbe. Kiderül, hogy a repülőgép farokrészének is vannak túlélői, bár nagyrészük a Többiek fogságába került. Így jelenik meg a farokrész túlélői közül néhány új szereplő: az autoritásproblémás rendőrnő Ana Lucia (Michelle Rodriguez), a kábítószercsempészből hívő pappá átvedlett Mr. Eko (Adewale Akinnuoye-Agbaje) és Libby (Cynthia Watros), aki annak idején egy vitorláshajót ajándékozott egy idegennek, Desmond-nak (Henry Ian Cusick), ez hajótörést szenved vele és egy bunkerben 108 percenként kódokat pötyögtet egy számítógépbe itt a szigeten (!). Új szereplő még a francia nő foglya, Henry Gale, akiről azt gyanítják, hogy a Többiek táborából jött kémkedni. A fémajtó felrobbantásával behatolnak a bunkerbe, amely sokáig izgatta Locke fantáziájat, ezután megismerkedünk a szigetet behálózó tudományos intézettel, a DHARMA Kezdeményezéssel. Desmond, aki saját akarata ellenére lett a bunker őrzője elmondja Locke-nak a nagy Titkot, ha pontos időközönként nem ütnek be egy bizonyos kódot (ami nem más, mint a Számok), akkor a világ elpusztul. Közben a Többiek elrabolják az egyetlen túlélő gyereket, Waltot, ezért apja, Michael elindul megkeresni. Visszatérése után Jack-et, Kate-et, Sawyer-t és Hurley-t megkéri, menjenek vele Waltot kimenekíteni, de csapdába csalja őket és a Többiek mindannyiukat elkapják. Ál-Henry Gale-ről kiderül, hogy a Többiek vezetője, Michaelt elengedi Walt-al együtt és Hurley-t is, hogy adjon át egy üzenetet a túlélőknek, hogy erre a helyre soha ne jöjjenek. Jack, Kate és Sawyer fejére ráhúznak egy zsákot és elviszik őket, míg a bunkerben Locke nem akarja tovább csinálni a kódos mesét, ezért összetöri a monitort, miközben Desmond rájön, hogy miatta zuhant le a Oceanic Airlines 815 járata, mert nem írta be időben a kódokat, így elővesz egy kulcsot és lemegy az alagsorba beledugja egy nyílásba és elfordítja, de a számláló már lejárt. A bunker mágnesfala közben minden fémtárgyat magához vonzott és utána belilult az ég és egy fülszaggató hang hallatszott majd miután vége lett, a bunker tetőajtója a partra zuhant. A záróepizód végén két férfi az Antarktisz közelében lát egy számítgép-monitoron egy feliratot azonnal felhív egy nőt aki Pennny, Desmond barátnője és azt mondja neki hogy megtaláltuk.

Harmadik évad

A lezuhanás utáni 67. naptól kezdődően folytatódik a történet. Egyre több mindent tudunk meg a Többiekről, és arról, hogy ki milyen ember is valójában. A történet színhelye jóformán átköltözött a Többiek táborába. Miközben felcsillan a megmenekülés reménye, végzetes összecsapás készül a túlélők és az őslakosok között. A három fogoly közül egyről biztosan tudjuk, miért van a Többieknél: Jack Shephard sebész vezetőjuket, Ben-t (alias Henry Gale-t) kell hátgerincdaganattal megoperálja. Ebben az évadban az is kiderül, mi történt a szigeten, mielőtt az Oceanic 815 lezuhant: Ben (színész: Michael Emerson) gyerekként került a szigetre mint Dharma-alkalmazott gyereke, de megismeri az őslakosokat, azoknál nő fel majd visszatérnek és megölik az összes Dharmást. Desmond-nak látomásai vannak, Charlie-t látja meghalni különböző módokon, ezért amikor eldöntik, hogy egy tengeralatti rádiózavaró-állomást kell elárasztani ahhoz, hogy rádión felvehessék a külvilággal a kapcsolatot, Charlie jelentkezik kamikaze-búvárnak. Locke felrobbantja a Többiek tengeralattjáróját, emiatt azok teljesen magukévá fogadják, sőt magasabbrendűnek tekintik. Ben elviszi meglátogatni Jacob-ot, egy láthatatlan valakit, aki állítólag Bennek a főnöke, de az nagyon dühös lesz és mindenféléket hozzájuk vág. Desmond-nak látogatója érkezik: ejtőernyővel egy pillanatra megjelent helikopterből kiugrott Naomi, akit állítása szerint Desmond barátnője, Penny küldött. Sawyer és Kate, majd Jack is visszakerülnek társaikhoz a fogságból és megtudják, hogy a Többiek az éjszaka leple alatt meg fogják támadni őket és az állapotos nőket el akarják rabolni. Elhatározzák, hogy nem hagyják magukat: Naomi-nál van egy rádió, azzal felmennek mindannyian egy magas hegy tetejére ahol van egy rádióadó, Charlie lemegy a víz alá, élete árán kikapcsolja a zavaróállomást, és ... láss csodát, a hegy tetején sikerül összeköttetésbe lépniük valakikkel, akik megígérik, hogy utánuk jönnek. A többi csak találgatás. A záróepizód végén egy részeges, lerobbant, kábítószerfüggő Jack találkozik Los Angelesben Kate-el, akinek ilyesmit mond: nem kellett vona eljönnünk, vissza kell oda jussunk. PAFF.

Taxidermia

Komoly meggyőződésem volt máig, hogy engem már filmmel nem lehet sokkolni. Ha egy év háromszázvalahány napból minden harmadikon láttam filmet, az minimum száz egy évben, tehát utóbbi kb. harminc év alatt háromezer fimet biztos láttam. Ebből a háromezerből talán harminc olyan, ami említésre méltó. Pálfi György filmje a harmincegyedik. Nem azért mert jó film. Nem jó, nem szép és nem rossz. Vagy talán mindez együtt. De mindenképpen egy olyan film ami sokkol.

Már ahogy peregni kezdenek a kockák, rögtön érzékelni lehet, hogy ez nem mindennapi film lesz. Második világháborús, vagy rögtön azutáni Isten háta mögötti helyszín, semmi különleges a harmadik percig és az első maszturbációig, amikoris a tettes pénisze tüzet okád. Hát ilyen egy film ez. Szerencsére egyedül néztem, kissé kellemetlen lett volna például hármasban megnézni a feleségemmel meg a fiammal a Glory Hole jelenetet, amikor ugyanaz az alak kidugja a farkát egy lyukon és a külvilággal szeretkezik amíg egy kakas meg nem csípi. Nem kimondottan hollywoodi látvány.

A Parti Nagy Lajos elbeszélései alapján készült film három generációhoz tartozó három férfi tragédiájának a története. A nagyapa, az apa és a fiú. Több kritikát elovastam miután láttam a filmet és egy dologgal nem értek egyet: szerintem a nyúlszájú tisztiszolga tényleg összebújt a gazdasszonnyal és ő az igazi nagyapa. Ugyanis van egy jelenet, amelyben nem igazán lehet rájönni hogy az állandó voyeur, a maszturbáns szolgáló-katona Morosgoványi Vendel álmodik, képzelődik vagy tényleg viszonya volt a hadnagy nagydarab feleségével. Szerintem igen, a hadnagy rögtön szétlövi az agyát, de akkor ő már egy levágott disznóval szeretkezik. Itt kezdődik az akkor még meg nem született leendő apa, Balathony Kálmán tragédiája. Mert ki másból lehet olimpiai versenyevő mint egy olyan fattyúból aki disznófarokkal született és anyjának a férje azt mondta, amikor megszületett: "Nem baj, majd felneveljük." Hát el lehet képzelni, hogyan.



Tehát ez Kálmán, a "kommunizmus igaz gyermeke", sportoló, aki az evésben versenyez, s szerelmével, Gizivel fej-fej mellett küzd egy szebb jövőért. Neki sikerül elérnie azt, amire apja csak vágyott, sikerül megtalálnia a szerelmet, ám nem sikerül beteljesítenie önmagát: a Szovjetunió iránti szolidaritásból nem vehet részt a Los Angeles-i olimpián. Az ő tragédiájáról szóló második rész már nem pornografikus realizmusával sokkol, az csak az első részben van. Itt hánynak. De úgy, mint a vízfolyás. A versenyzők minden szám után kihányják amit ettek. Hát ez sem valami nagy látvány.


Ez itt az anyuka, Aczél Gizi, akit az esküvőjük éjszakájan megszöktet (és nemcsak) a férje csapattársa, Miszlényi Béla, aztán visszajön. Az anyuka maga is remek teljesítményű sportevő. A történet fordulópontja az a jelenet amelyben egy magasrangú szovjet vendég meghívására evés-bemutatót tart a házaspár, és a nő rosszul lesz, kórházba kerül és időnap előtt lebabázik. Az újszülött másfél kiló: soha nem lesz belőle evő-sportoló, sem apja büszkeségének tárgya. "Nem baj, majd felneveljük."


Ez már a harmadik jelenet. Balathony Kálmánból egy többmázsás gnóm lett, a Star Wars Jabba the Hutt-jának és Austin Powers Fat Bastard-jának az ötvözete. Már a kinézése sokkol, gusztustalan, de viselkedése is ugyanolyan ronda. A főhős, - Kálmán fia, Balathony Lajoska - is felnőtt emberré vált, preparátor a becsületes szakmája, állatok kitömésével keresi meg kenyerét. Meg az apja napi 475 Balaton-szeletjét, és annak macskáinak 2 bax margarinját. Ezek szerint jól keres. Összeszólalkoznak, otthagyja a magatehetetlen, nagyszájú apját, a macskákat elfelejti bezárni, mire másnap jön a macskák már elkezdték enni az apját. Jó, mi? És ő erre mit csinál? Kipreparálja. Előbb az apját, aztán saját magát (!).




"Mesélj magadról valami fontosat" - ott, a halál pillanata előtt fogalmazódik meg főhősünkben, a szörnyű kés becsapódása előtt, hogy van mit mesélnie, hogy identitásához, és ahhoz, hogy mi az ember, hozzátartoznak a saját történetei is. Rájön, hogy teste, ez a tökéletes, Isten képmására teremtett, természetalkotta, ám a természetes rothadástól mesterségesen megóvott, önmagába forduló műalkotás, a saját történeteivel egész csak, ahogy a történelem is egyes emberek történetéből alakul rendszerré, elvont fogalommá, tudománnyá. És mialatt Lajos teste szoborrá merevedik, eltűnik mindaz, amit valaha névvel jelöltek - ebben az esetben Balathony Lajos -, marad utána egy archaikus torzó, különleges anyagból, név nélkül. Ez által ez az istenkísértő vállalkozás, a "tökéletes műalkotás" létrehozása nem csak mint művészt, hanem mint testet is halhatatlanná teszi az alkotóját. Hiszen a már eleve tökéleteset, a mindig és minden formájában csodálatra méltó, ám természeténél fogva eleve romlandó, pusztulásra ítélt emberi testet helyezi a kiállítótermek vitrinjébe. Odakerül Duchamps Szökőkútja és Michelangelo Dávidja közé. (Rendezői koncepció, taxidermia.hu)