Hosszú Béla: Fogolycsere

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Fogolycsere

Nem emlékszem pontosan, milyen évet írhattunk, negyvennégyet, vagy negyvenötöt – olyan tízévesforma lehettem akkoriban – de arra emlékszem, hogy az oroszok már erősen megvetették lábukat Zilahon, sőt az élet is kezdett valamelyest “normalizálódni”. Ez a normalizáció azért maradt így meg bennem, mert Anyu újra elkezdett nagyban főzni.  Ez volt ugyanis mindig az ő nagy gondja: a főzés.  A legnehezebb időkben szegény Anyu leginkább attól szenvedett, hogy nem volt miből főzni nekünk tyúkhúslevest vagy kolozsvári káposztát.  

A nőszövetségek akkoriban kezdtek talpraállni, hiszen a bombázások, majd a dávájcsász-dávájbárisnya idején senkinek nem volt kedve szövetkezni… Az éppen újraszerveződött református, katolikus nőszövetségek ebben az időben az oroszok által összefogdosott hadifoglyokat próbálták segíteni: szűkös családi élelmiszeradagjukból igyekeztek enyhíteni a szerencsétlen, keletről és délről idegyűjtött foglyok nyomoráságán. Anyu mindennap ott volt a református nőszövetség konyháján, kavargatta nekik hatalmas fazakakban a híg krumplilevest. Nagymama és Nényuka pedig otthon kötötték a kesztyűket, zoknikat, fülvédőket a szerencsétleneknek. Mert mindenki, aki ezeket a szakadt ruhás, lyukas cipős foglyokat meglátta, akarva-akaratlanul elhurcolt rokonaira, ismerőseire gondolt és segíteni akart.

Nekem akkor már nagyon hiányzott Apu. Hallottuk, hogy az a hadtest, ahol ő szolgált, valahol Ausztriában letette a fegyvert, de semmi közelebbit nem tudtunk róla már hónapok óta. Egyik nap egy újabb hadifogolyszállítmány érkezett a városba: mondanom sem kell, hogy végig követtem őket abban a reményben (vagy inkább attól rettegve), hogy Apuval találkozhatom. Szállítmányt említek, pedig a szerencsétleneket nem szállították, hanem gyalog, menetoszlopban terelték őket, ki tudja honnan Zilahra... Utólag tudtam meg, hogy egy részük Szibériában kötött ki, másik részük pedig már útközben elpusztult. A foglyok összegyűjtése és szortírozása a Börtön udvarán történt. Itt az árnyékos börtönudvar még talán némi pihenést és felüdülést is jelenthetett a szerencsétleneknek.

Aznap reggel öt perc alatt leértem a törvényszéki palota elé. Minden pillantásommal félve-reménykedve Aput kerestem... A foglyokat éppenhogy kihozták az udvarról az utcára, és az oroszul ordítozó katonák próbálták őket a fal mellett valamilyen sorba terelni. Legalább félórába telt, amíg indulásra készen, hatos sorba állították őket. Én egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy abban a hullámzó sorban, amellyel épp egyvonalban  álltam, egy köpcös barna férfi kis batyuval a kezében a sor széle felé oldalog. A bámészkodó sokaság már-már összefolyt a foglyok nehezen fegyelmezhető tömegével. Sokan (akárcsak jómagam) hozzátartozójukat keresték a szerencsétlenek közt, vagy legalábbis egy ismerőst, akitől valamit megtudhassanak a keresett hozzátartozójukról. Vasárnap lehetett Zilahon, mert nagy bámészkodó tömeg gyűlt össze. Amikor a kis köpcös a sor szélére ért, kihasználva azt, hogy az orosz katona mással volt elfoglalva, sutty, átugrott a bámészkodók tömegébe. A ruszki szoldát mégiscsak észrevett valamit: egyet fordult és amikor meglátta, hogy abban a sorban eggyel kevesebb fogoly ácsorog, nyakon ragadta a legközelebbi nagydarab, szájtáti parasztot, és belökte a sorba miközben üvöltve  tvájá mátyát szidta.

A hirtelen szerencsétlenné vált román paraszt eleinte szóhoz sem tudott jutni, majd amikor rájött arra, hogy ennek fele sem tréfa, elkezdett magas hangon jajveszékelni: Tulai Mama, Tulai Mama... Akkor én nem is igazán tudtam, mit jelenthet ez a kifejezés, de mindenesetre szörnyen hangzott számomra amint egy felnőtt, életerős férfi ijedten, gyerekhangon anyja után sír: Tulai Mama, Tulai Mama...

Az orosz katona a siránkozó parasztot hamar elhallgattatta puskatusával, a szerencsétlenek menete elindult, Zilah is idővel lecsitult. A nőegylet megtette, ami tőle tellett, Apu pedig majdnem ugyanígy kiugrott egy halálmenetből Berlin környékén... Gyalog jött utánunk Németországból Zilahra és hazahozott minket, Anyut és a három gyereket Kolozsvárra.

A háborúnak rég vége volt, de öcséimmel még a következő évben is kijártunk Kolozsváron a Katona József utcából a Tordai útra lopott almát dobálni a szerencsétleneknek.