Hosszú Béla: A szekér

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: A szekér

A háború utolsó évében Zilah szinte minden kerítésére figyelmeztető plakátok voltak kiragasztva: Figyelem, az angolok robbanó töltőtollakat és babákat dobálnak le a repülőgépeikből! Óvakodjunk a talált tárgyaktól! Az akkori hivatalos magyarázat szerint a szövetségesek a gyerekekre mért csapásokkal próbálták aláásni a lakosság erkölcsi tűrőképességét. A hatást fokozandó, megrázó képekkel is illusztrálták a plakátokat ezzel sokkolva a bombázások által amúgy is meggyötört lakosságot.  Egy olyan is volt, amelyen egy megcsonkított, kéz nélküli kislány rettenetes rémületet kifejező arca tekintett le a plakátról. Persze akkor mindez nem volt más mint náci propaganda, senkiről sem hallottam sem akkor, sem azután, hogy töltőtoll vagy bármilyen más játék felrobbant volna a kezében. A békekötés utáni hetekben viszont a plakátok eltűntek és ugyanakkor megjelent a valódi veszély: a menekülő katonák által itthagyott lőszerek, a fel nem robbant lövedékek, a kézigránátok és a taposóaknák.  

Én akkoriban legtöbbet zilahi unokatestvéreimmel játszottam, mármint azokkal, akik velem nagyjából egyidősök voltak, és akik úgy fogadtak maguk közé engem, a Kolozsvárról hazamenekült rokont, mintha édestestvérük lettem volna. A plakátokat hamar elfelejtettük, így a magunkfajta gyerekeknek akkoriban a legnagyobb szórakozást a puskaporral való manőverezések jelentették. A futótüzek, a közös robbantások, a tűzijátékok olyan társasjátékok lettek, mint azelőtt a rongylabdázás vagy a méta. A marhapiac a város szélén volt, egy viszonylag nagy, pataktól elhatárolt területen, és mi abban az időben nagyon sokat játszottunk arrafelé. Ugyanis a piaci vámház épületében plafonig felhalmozott ládákban, hatalmas mennyiségű robbanóanyag  maradt. Az egyik teremben "ágyúgolyók", a másikban "puskagolyók", a harmadikban nyeles kézigránátok feküdtek a zárt vagy már felnyitott ládákban lapulva. Rémálmaimban visszatérő jelenet, ahogy én a vámházban bóklászom egyedül, az egymásra tornyozott, különböző méretű ágyúlövedékek között, "sárga makaróni"-hoz való puskaport keresve. Utólag hallottam, hogy ráadásul a pince is dugig tömve volt tányéraknákkal. (Ez olyan akna volt, amely egyetlen fegyverbe próbálta egyesíteni a taposóaknát és a tankcsapdát).

A másik igencsak veszélyes lőszerlerakat a városi parancsnok házában volt. Nem is tudom, hogy a parancsnok úrnak honnan volt bátorsága utolsó percig ott lakni, abban az időzített bombában. Ez az L alakú, átjáró szobás épület a Király utca és a Szőlő utca sarkán volt. Nyilvánvaló, hogy kilenc-tízévesen ezt a helyet is nagyon vonzónak tartottuk, miután a városkapitány úrék elmenekültek. Az utca felőli szobákban annyira zsúfoltan voltak felhalmozva a lőszeres ládák, hogy járni alig lehetett közöttük. Amíg ott kódorogtunk az épületben, nem is sejtettük, hogy a lőszereken kívül más robbanóanyag is van az házban, így aztán kissé meglepődtünk, amikor egy nap azt láttuk, hogy valakik, (sosem tudtam meg, hogy kik és miért), gránátokkal, aknákkal és dinamitrudakkal teli ládákat hordanak ki az udvarra. A ládák napokig ott hevertek az udvaron, azzal a különbséggel, hogy időnként a sok kiváncsiskodó kontárnak köszönhetően kikerült a földre egy-egy akna vagy gránát. Néhány nap után a parancsnokság udvara úgy nézett ki, mint egy morbid kirakodóvásár.

Unokatestvéreimmel, Tibivel, Gyuszival és Sanyikával többször jártunk akkoriban azon az udvaron, melynek hátsó részén volt még egy rozoga, düledező deszkabódé. Ebben a bódéban, a sok lom között kutatva, felfedeztünk egy darabjaira szétszerelt, aránylag jó állapotban lévő szekeret. El kell itt még mondanom, hogy a fiúk apja, vagyis Sanyi nagybátyám akkoriban éppen piacozásból, kupeckedésből tartotta el örmény származású feleségét, Etus nénit és a hét gyereket. Valahogy még egy deres málháslovat is sikerült beszereznie, azzal járta a piacokat, vásárokat.  Nem tudom, hogy, hogy nem, de szekere az nem volt. Nahát el lehet képzelni, milyen nagy öröm volt számunkra a sufniban talált szekér, nem is mondtunk róla senkinek semmit, majd meglepjük vele Sanyi bácsit. Csak egy baj volt: nem tudtuk, hogyan cipeljük át a nagyobb darabokat az aknákkal teli udvaron. Mivel a bejárat előtt is több gránát (s még ki tudja mi minden) hevert, végül a bódé oldalából bontottunk ki néhány deszkát s úgy lavíroztunk végig a szekéralkatrészekkel az udvar szélén. Most is borsódzik a hátam tőle, ahogy visszagondolok, hogyan gurigáztunk a szekérkerekekkel a bombák közt.

Hazavittük Sanyi bátyámhoz a darabokat és vártuk az estét, amikor majd megérkezik és, hej, de meg fog örülni szegény feje a szerzeményünknek. Mert nagyon jó ember volt az én nagybátyám, imádta a gyerekeket, azt hiszem azért is volt neki hét belőlük. Meg is érkezett nemsokára, de a mi örömünkből hamar üröm lett, amikor Sanyi bácsi röviden kijelentette, hogy:

1.    Neki ebül szerzett jószág nem kell.
2.    Mindenért az életben meg kell dolgozni.
3.    Azonnal fogjunk meg mindent és vigyük vissza oda, ahonnan elhoztuk.

A jó példával elöljárva meg is fogta a legnagyobb darabot, a nyújtót, a vállára kapta és indított minket szép sorban, gurigázva, visszafelé a parancsnok házához. Igenám, csakhogy mi "elfelejtettük" elmondani, hogy a ház meg az udvar azóta, amióta ő utoljára arra járt, milyen veszélyes átalakulásokon ment át...

Hát csak annyit mondok, hogy Sanyi bácsi percekig nem tudott szóhoz jutni, amikor odaértünk. Elsápadt, sokáig hallgatott, majd egy idő után nyelt egyet, és csak annyit mondott: menjünk haza. Én már akkor nem mentem velük vissza, így nem tudom mi várt otthon a fiúkra, de annyit tudok, hogy soha többé nem mentünk a városparancsnok házához sem játszani, de még bámészkodni sem.

A történethez még csak annyi tartozik, hogy a szekér darabjait  hónapokig kerülgették az udvaron, amíg aztán Sanyi bátyám odahívta az egyik ismerősét, és együtt összerakták. Próbából be is fogta elé a kis deres lovát, persze csak óvatosan, mivel tudta, hogy az hátasló volt egész életében és szekeret sosem húzott maga után.  A ló nagyon jól viselte a kölcsönkért hámot, a szekeret is szerette mindvégig, amíg nagybátyám az udvarról kantárszáron kivezette. A baj akkor kezdődött, amikor ő megnyugodva felült a szekérre és a ló teljes sebességgel elkezdett vágtatni az lefelé utcán, minden erejét arra összpontosítva, hogy a háta mögötti szekértől megszabaduljon. Mielőtt az aljba értek volna, ahol az út jobbra fordul, Sanyi bácsi leugrott, a ló bekanyarodott és a szekér berobogott majd darabokra tört az árokban. Sanyi bácsi szakadtan, horzsoltan, sántikálva jött fel a lovának a kantárjába fogózva, s amikor odaért a ház előtt bámuló gyerekhadhoz, csak ennyit mondott: ugye megmondtam én.