Hosszú Béla: Remény

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Remény

A háború befejeztével a megmaradt kolozsváriak újabb gondoknak nézhettek elébe. A politikai változások, az infláció és a nincstelenség mellett például például ott volt a lakáskrízis. Amellett, hogy több bérházat a szövetségesek porig bombáztak, a háború, majd a várva-várt béke idesodort vidékről is még egy jó adag szegény embert.

Mi egy Katona József utcai házba költöztünk albérletbe, rögtön ahogy Apu a kommunista pártnál suszter-állást kapott. A Katona József utca a Tordai út baloldalán nyílik felfelé, keresztezi a Vulkán utcát és a Házsongárdi temető a legközelebbi látványossága. Sok minden történt velem, amíg ott laktunk. A ház elég nagy volt, annak ellenére, hogy csak egy szobája volt, az udvar végében pedig volt egy másik, sokkal kisebb, de újabb házikó is. A kert viszonylag nagy volt, tele szépen termő gyümölcsfákkal és zabbal. Igen, zabbal. Senki nem vetette, csak minden évben előbújt emlékeztetőül az orosz katonákra, akik a háború végén oda voltak beszállásolva és a kertben tartották, abrakolták lovaikat. A kert nekünk, gyerekeknek állandó játszóhely, bújócskázó-terület, és futballpálya lett. Az udvar felőli kerítésen belül egy dombszerű, gazzal sűrűn benőtt kupac volt. Egyszer, bújocskázás közben a domb mögött feküdtem, és valami csillogó ötlött a szemembe. Kaparni kezdtem és egy csonka porcelánvázát ástam elő, nagyon megtetszett, mert valamilyen kidomborodó figurák is voltak rajta. Nos, nem is kellett nekem több: ami másnak szemétdomb volt, nekem kincsesbánya lett. Napokig kapirgáltam-bontogattam a földkupacot, már minden lehetséges forgatókönyv megfordult élénk képzeletemben: kalózok elásott kincsei után kutattam, olykor Anonymus további gestáit kerestem, sőt, azt is hallottam valamikor, hogy Attila sírja ismeretlen helyen van. 

Végülis előkerült a kincs... Csak szegény Apu örült neki a legkevésbé. Találtam ugyanis egy jól bebugyolált, bezsírozott, feltőlezhetően működőképes lefűrészelt csövű vadászpuskát. Na most el lehet képzelni Aput, aki nem is olyan rég lépett le a Szibériába tartó menetoszlopból Berlin mellett, aki alig egy pár hónapja lett a román munkáspárt bizalmi cipésze, akinek a harmadik szomszédja egy rendőrkomisszár volt, hogy szegény milyen képet vágott, amikor én nagy boldogan beállítottam a kiásott puskával.  Csak annyit tudok a folytatásról, amit utólag meséltek: Apu napokig törte a fejét, mit lehetne csinálni a puskával, aztán valahol a kertek alatt, éjnek idején elment vele és egyedül jött vissza... Fegyvertől megszabadulni abban az időben különösen nehéz volt: Kolozsváron sorozatos rablások, fosztogatások voltak napirenden. Bár mindezt a napi pletyka a csapatuktól leszakadt kóbor orosz katonákra próbálta hárítani, sokan úgy tudták, hogy a rablók nagyon jól beszélték a magyar és a román nyelvet is. Akkoriban történt, hogy kirabolták a rendkívül népszerű román szívgyógyászt, dr. Telia Liviut a Petőfi utcában, aki a betörést követően agyvérzésben meg is halt. A sorozatos rablások arra kényszerítették a kolozsváriakat, hogy polgárőrségeket szervezzenek, ám a garázdálkodások még így sem szűntek meg.

Egy nap lent voltam a városban, és - szemfüles gyerek lévén - rögtön rájöttem, hogy valami különleges dolog történik Kolozsváron. Addig érdeklődtem, kutakodtam, amíg megtudtam, hogy a rendőrők a Kossuth Lajos utcán táblákkal a nyakukban felvonultatják az elfogott rablókat. Persze, hogy én is odasiettem, láttam is őket, de nem tudtam elovasni románul, mit írt a nyakukba alasztott feliratokon. Az emberek olvasták fennhangon körülöttem, hogy így jár, aki másoktól rabol. A város izgatottan tárgyalta az esetet, én is elújságoltam otthon, hogy láttam az elfogott gazembereket és milyen jó is lesz ezután, mert nem lesznek többé rablók és tolvajok. A rendőrség és egyben a fogda épülete akkoriban az Eötvös utca elején volt, ami a Kétágú-templom mellől indul lefelé, a Vágóhíd irányába. Hát másnap a város újabb meglepetésre ébredt: a "gazemberek" kibontották a fogda Malom-árok felőli öles falát és kereket oldottak. Tátongott is sokáig a lyuk a rendőrség falán, bárki láthatta, akinek a Betegsegélyző környékén dolga akadt. A kolozsváriak azt rebesgették akkoriban, hogy az egész egy megjátszás volt, a rendőrségnek nem lett volna szabad egy zárkába helyezni egy ilyen nagystílű banda összes tagját, meg különben sem lehet kibontani egy méteres falat egyetlen éjszaka alatt. Leginkább az a feltevés terjedt el, hogy a rendőrség eltussolta az ügyet felsőbb utasításra, ugyanis a rablók régi, illegalista kommunisták voltak... Szóval kitört a béke, de az idők ugyanolyan zavarosak voltak, mint a háború alatt. Senkiben nem lehetett bízni akkoriban: Anyunak egy ismerőse belehalt abba, hogy három kiló keserűsót vásárolt a feketepiacon cukor helyett. Nem a hasmenésbe halt bele, hanem infarktust kapott akkor, amikor rájött hogy átverték.

Két évig laktunk a Katona József utcában, és én az alatt a két év alatt leginkább a temetőn keresztül jöttem le a városba, illetve ugyanarra mentem vissza. Szemtanúja voltam annak, amikor a Hősök-temetőjét megalapozták, és láttam, amint a katonák kiásták a tordai ütközetben elesett román és magyar háborús áldozatokat és fent, a Tordai-út melletti új sírkertben hantolták el őket. Olyan jövés-menés volt ott, mint egy építőtelepen, csak a látvány volt borzasztó.

Kenyérhez jutni majdnem lehetetlen volt, és ha mégis sikerült, az mindennek kinézett csak kenyérnek nem. Emlékszem, egyszer hírét vettük, hogy a Pasteur utcában, az ideggyógyászattal szemben kenyeret sütöttek. Lóhalálában rohantam át a temetőn, majd onnan fel a hegyre. Amikor odaértem, döbbenten bámultam a hatalmas tömeget, ami a pékség előtt rendezetlen sorokban tolongott. "Kenyeret a népnek, kötelet a péknek" hangulat uralkodott az utcán. Egy másik gyerek példáját követve átmásztam a kerítésen, és a benti tolongást kihasználva végül egy darab kenyérrel tértem haza. Otthon aztán következett a nagy kiábrándulás: amit nekem kenyérnek adtak el, az fekete volt, ragadós, és majdnem ehetetlen.

Az infláció is szörnyű méreteket öltött. Egyik nap egy mozijegy kétszázötvenezer lejbe került, másnap már ötszázezer lett. Az emberek cserekereskedelemmel próbálták átvészelni a nehéz időket, már akinek volt mivel csreberélnie. Gazdát cserélt minden, amit nélkülözni lehetett, ezüstkanáltól cipőkanálig, prémsapkától ágyneműig. Egy kiló máléliszt, egy darabka szalonna, zsír, liszt, bármi ami ehető: aranyat ért. A negyvenhatos aszály sújtotta vidékekről az emberek a vonatok tetején, életüket kockáztatva érkeztek a "szerencsésebb" helyzetben lévő Kolozsvárra. A távolsági buszok akkoriban kezdtek újra közlekedni, de azokkal sem volt kellemesebb az utazás. A tetőn lévő csomagtartót megtöltötték a korán érkezők batyui, aki később érkezett a buszhoz, az felülhetett csomagostól-állatostól amíg a busz meg nem telt. Egyszer Zilahra utaztunk és egy kakas elszabadult a buszon, s pont az én arcomat karmolta véresre.

Ma már mindez olyan távolinak tűnik még nekem is, mintha egy indiai filmből lennének képkockák kivágva. Hát még milyen lehet annak, aki utólag jött a világra. A béke első éveiből azonban, ha mégis visszasírok valamit, akkor az a lelkesedés. Örültem a mának és reménykedve vártam a holnapot. Zúgtak a hamis indulók szólamai, és én elhittem, hogy ennél már csak jobb idők következhetnek. Nem tartott sokáig, amíg ráébredtem arra, hogy az új világ sok mindenben rosszabb még a réginél is, azonban addig is volt egy rövid szakasz az életemben, ami nem sok generációnak adatott meg: a szebb, boldogabb jövőbe vetett hit időszaka.