Hosszú Béla: Vendéglátás

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Vendéglátás

Nagyanyám háza Zilahon, a Fürdő utcában nagyon furcsa módon volt elhelyezve. Az utca egyik oldalán a Zilah pataka csordogált, a másikon meg apró, düledező házak sorakoztak nagy összevisszaságban. Namármost nagyanyám piciny házikója magányosan állt pontosan az utca közepén. A nagykapu ugyan zárva volt, de mindenki, aki az utcában tőlünk feljebb lakott, a mi kiskapunkat használta és a mi telkünkön járt át, amíg újra az utcán folytathatta útját. Sosem  tudtam eldönteni, hogy az utca ment át a mi udvarunkon, vagy a mi udvarunk volt az utcán…

A patak túloldalán pedig az alispán úr portája volt. A háború idején, miután Apu Zilahra menekített minket nagymamához, egyik napon szájtátva néztem, hogy napszámosok cölöpöket vernek le a patak alispánék felőli oldalán, hogy a partot erősítsék. Nem sok időbe telt, amíg a híd is elkészült, egyszerű gerendahíd volt, de a célnak remekül megfelelt. Attól fogva az alkalmazottak, az állatok és a szénahordó szekerek is mind a mi utcánkon jártak ki és be az alispán úr gazdasági udvarába. Maga a ház egy körfolyósós, szolid épület volt, annak kapuja egy másik, miénkkel párhuzamos utcára nyílott. Nem volt egy hivalkodó ház, mai eszemmel inkább ésszerűnek mondanám: volt benne nagy konyha, éléskamrák, a konyhából cselédlépcső az emeletre és a lapos háztetőre. A konyha előtt kis terasz, a ház hátánál hűvös borospince. Az alispán úr egy fiatal intézőt is felvett akkor,  tulajdonképpen ő volt az, aki az elhanyagolt hátsó udvart rendbe szedette. Az intéző szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy az alispán úr gazdasága virágzásnak induljon. Így kerültem én is először kisgyerekként az alispán úr gazdasági udvarába: a környékbeli szomszédok apraja-nagyja mind átjárt napszámba dolgozni, mikor mire volt szükség: én például többször voltam odaát kukoricát fosztani. Nem lehetett túl hosszú élete ennek a mintagazdaságnak, hiszen mi már eleve a bombázások miatt kerültünk Kolozsvárról nagyanyámhoz, s bizony a front langsam aber sicher jött tovább utánunk Zilahra is, és nemsokára meg is érkezett.

Amíg Zilah senkiföldje volt, vagyis a magyarok és a németek kivonultak, de az oroszok és a románok még nem jöttek be, én bizony sokat jártam át az alispán úr hirtelen kiürített házába felderítősdit játszani. A kamrában még katonás sorban álltak a befőttek és a lekvárok, a borospince ajtaja érintetlenül állt beriglizve, a csűrben pedig iratcsomók sorakoztak gondosan összekötve és iktatószámokkal ellátva. Valahányszor átjártam, egy befőttesüveg ízet vagy egy palack bort is el-elhoztam magammal hadizsákmányként, iratokra semmi szükségünk nem volt, más pedig nem maradt az alispán úr házában. Nem csoda, hogy nekem elég hosszú időnek tűnt, amíg “felszabadítottak” bennünket: remekül szórakoztam abban az időben.

A szomszédok, nagyrészt nagyanyámmal egyidős asszonyok a várakozásban egymásra licitálva terjesztették a Kommunista Kiáltványt. Meg is beszélték az utcán, piacra menet vagy jövet, hogy ki mit értett a kommunizmusból, és - vigasztalni próbálva saját magukat - arra a következtetésre jutottak, hogy az sem lehet rosszabb, mint ami eddig volt, és az oroszok sem lehetnek rosszabbak, mint az osztrákok, németek vagy akár a mieink. Leginkább így biztatták egymást: próbáljuk meg jó fogadásban részesíteni az oroszokat, hátha ezáltal jobb sorsunk lesz nekünk is.

Nos, az én nagyanyám nem is sokat teketóriázott, a városban még senki nem látott orosz katonákat, de ő már összeszedett egy csoport felderítő katonát és tisztet ebédre… Irigyeltek is a szomszédok minket nagyon... Lehettek az oroszok vagy tízen, de hogy milyen ebéddel sikerült őket megkínálni a nagy nyomorúságban, azt nem tudom. Utólag rájöttem, hogy nem is az ebéd volt a lényeg. A lényeg az alispán úr pincéjéből általam szerzett bor volt, amelyből nagyanyám kamrájában elég sok összegyűlt felderítő akcióim során. A megvendégelt orosz tisztek társasága a szó szoros értelmében véve is sokszínű volt. Voltak szőkék, barnák, vörösek, sőt mongolszemű sárgák is. Az ebéd kezdetén mindannyian feszélyezetten és nagyon illedelmesen viselkedtek, de ahogy fogyott a bor, úgy fogyott az orosz vendégurak visszafogottsága is. Szegény nagyanyám vagy elszámolta magát, vagy ezek többen jöttek, mint ahányat odahívott, de sajnos mire a hangulat tetőfokára hágott, elfogyott az innivaló.

Szégyen ide, szégyen oda, nagyanyám megkért, hogy menjek át az alispán  pincéjébe egy kis utánpótlásért. Suttogva elmondtam neki, hogy azt nem lehet, mert azt a kevés bort ami palackozva ottmaradt, már rég elhoztam, a pincében már csak hordók vannak. Nem baj, mondta ő, próbáljak egy kancsóba csapolni valamelyik hordóból. Az egyik dülöngélő katona, amikor meglátta, hogy kancsóval indulok borért, megállított, elvette a kancsót és a földhöz vágta: ruszki szoldat vino nyet csajka, vedro! Felkapta a tornácról azt a bűzös vedret, amit mi éjjeliedénynek használtunk és azt mondta nekem: no pájigyiom!  Nagyanyám elkezdett tiltakozni: nyet, nyet, szpurkát! Mármint hogy a veder nem arra való, hiszen koszos. A részeg orosz erre rávigyorgott: nyet szpurkát, bábuska, hárásó. És elkezdett engem tologatni kifelé az ajtón, hogy menjünk már, majd ő jön segíteni, ha nem bírok egy egész vederrel elhozni. Na gondoltam, ha nyet szpurkát, akkor igyatok a biliből amennyi csak belétek fér.  Elkísértem az alispán úr borospincéjéhez, megtöltötte a vedret valahogy, majd lődörögve, lötyögtetve visszamentünk nagyanyám házához. Reggelig mulattak, majdhogynem négykézláb mentek el tőlünk, mi pedig megnyugodva feküdtünk le, hogy mi aztán igazán jószívvel fogadtuk a hős felszabadító szovjet katonákat Zilahon.

Jónéhány nap beletelt, amíg újra az alispán úr udvarán felderítősködtem. Inkább csak kiváncsiságból benéztem a borospincébe, és meglepődve láttam, hogy az ajtón bejövő fény visszatükröződik az elárasztott pince felszínén. Hirtelen azt gondoltam, hogy valahogy víz került a pincébe, de az erős borszagból arra következtettem, hogy valahogy mégiscsak borral telhetett meg a pince. Ám az igazán megdöbbentő látvány csak ezután következett: amikor a szemem megszokta a félhomályt, azt láttam, hogy a felszínen egy orosz katona holtteste lebeg. Nem tudom mikor és hogyan értem haza, azt sem tudom hány napig feküdtem lázasan és reszketve, csak annyit tudok, hogy én senkinek sem tudtam elmondani, amit akkor láttam.

Utólag mesélte nagyanyám, hogy amíg én betegeskedtem, visszajöttek néhányan a vendéglátott tisztek közül, és megkérdezték, merre van a borospincénk… Mert azt a katonát akit én éjjel átvittem az alispán úrhoz ők másnap megint elküldték, hogy hozzon még bort a hadiszállásukra. És az többé nem jött vissza. Nagyanyám kezét tördelve átkísérte őket az alispán pincéjéhez, erre ott találták meg a szerencsétlent a borba fulladva…

Az ügyet gondolom valahogy eltussolták, mert minket többet ezzel nem is zaklattak, de ez mindenképpen nagy trauma volt mindannyiunk számára. Azontúl viszont nemhogy vendégül nem hívtunk oroszokat, de kerültük őket, amennyire csak lehetett. Nagyanyám még sokáig emlegette felháborodva: bizony rossz emberek ezek az oroszok, nem volt elég nekik, hogy biliből vederték az alispán úr borát, de még fürödni is akartak benne...