Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".
Hosszú Béla: Körmös
Ki látott már olyant, hogy valaki pulykavörös ábrázattal
és korbáccsal felfegyverkezve akarja megkedveltetni a tudományt ezekkel a
zsenge, halálra félemlített lelkekkel?! Méltatlan és veszedelmes eljárás.
(Michel de Montaigne, 1580)
Valahányszor ceruzával a kezemben leülök
régmúlt történetekre visszaemlékezni, mindig elhatározom, hogy valami vidám
esetet fogok feleleveníteni. Optimista természetemnél fogva általában ezek
maradtak meg bennem, csakhogy az én gyerekkorom egy olyan korszakkal esett
egybe, amikor nem sok vidám dolog történt úgy általában a világon. Így nem
csoda, hogy néha keserű tapasztalataim is felszínre törnek emlékeimben.
Gyermekkorom megalázó és főleg igazságtalan büntetései pedig, ahogy távolodom
tőlük, úgy kerülnek egyre közelebb hozzám. Ilyenkor eszembe jut Anyu esete a
reformpedagógiával, elmosolyodom és megnyugszom: talán most is ugyanúgy vigyáz
rám odafentről.
Kisiskolás koromban a háború miatt is, de
más okokból is, többször költözni kényszerültünk, olyankor általában iskolát is
váltottam. Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor a Méhes utcai állami iskolába, azon belül pedig a Szidónia
kisasszony osztályába kerültem jóval a szeptemberi iskolakezdés után. Hamar
megtanultam, hogy a kisasszony osztálya más, mint ahová azelőtt jártam. A
gyerekek mereven és hátratett kézzel ültek a kényelmetlen padokban, Szidónia
kisasszony pedig pápaszeme fölül szigorúan figyelte állandóan a légy
zümmögését. Ha megszólalt, szavai kellemetlenül érces hangon pattantak vissza a
fehérre meszelt falakról, a tekintete pedig úgy cikázott rajtunk, mint a huszonkétszeres
világbajnok Barna Viktor pingponglabdája a '39-es kairói döntőn. A kisasszony körül a levegő fagyos
volt, akár az északi sarkon, az idő pedig minden fizikai magyarázat nélkül
lelassult. Meg vagyok róla győződve, hogy apácazárdában nevelkedett, és szívből
remélem, hogy ott is végezte dicstelen karrierjét...
Nahát, ilyen légköri viszonyok közt
kezdődött Méhes utcai pályafutásom. Azzal kezdődött a nap, hogy a kisasszony
felszólított, mutatkozzam be, mondjam el honnan jöttem, hol lakom, majd azonnal
következett a kioktatás: mi az amit NEM szabad tennem az iskolában és főképp az osztályban. Megszeppenve rakosgattam ki
az Apu által készített táskából az olvasókönyvet, füzetet, ceruzát és radírt.
Bár ne tettem volna. A tanítás még el sem kezdődött, a légyzümmögést vártuk
éppen, amikor az előttem ülő fiú is felvette feszület-pozícióját és hátratéve a
kezét, leverte a pad szélére (rosszul) helyezett
radíromat. Paff. A síri csendben a radír koppanása a padlón úgy hangzott mint
egy puskalövés. A kisasszony
szempillantás alatt ott termett mellettem és úgy rámförmedt, hogy én
istenbizony azt hittem tűzokádó sárkány tornyosodik fölöttem. Akkor láttam meg
a kezében a léniát, de még mindig nem tudtam, mit akar vele csinálni.
Felszólított, nyújtsam ki a kezem, és a következő pillanatban már püfölni
kezdte a fából készült vonalzóval a tenyeremet, de úgy, hogy közben fogta a
kezem, ne tudjam elhúzni. Amikor
elfáradt, kényszerített rá, hogy az öt ujjamat szorítsam egymáshoz és úgy
tartsam őket felfelé, aztán elkezdte az ujjhegyeimet is csépelni a léniával. A
másik kezem következett, addig amíg kipirosodott arccal, fáradtságtól lihegve
abba nem hagyta. Szereztem neki egy jó napot. Az órák végére úgy eldagadtak az
ujjaim, hogy az osztálytársaim kellett becsomagolják a táskámba a dolgaimat.
Hazaérve
nem szóltam senkinek az új iskolában szerzett tapasztalataimról: nehéz idők
voltak, mi gyerekek megszoktuk, hogy magunk intézzük kisebb-nagyobb
problémáinkat. Titkolózásom sikerrel is járt volna, ha nem kellett volna mindig
iskola után átöltözni. Hát én akkorra a nadrágomat sem tudtam kigombolni. Anyu,
látva, hogy valami nincs rendben, elkedett faggatni, és nekem részletesen be
kellett számolnom mindenről, még az osztálytársaim neveit is kikérdezte.
Könnyes szemmel borogatta ijesztően eldagadt kezeimet, s közben vigasztalt: ne
búsulj, kisfiam, majd Anyu elrendez mindent. Egész éjjel hánykolódtam, azt
álmodtam, hogy gonosz manók tűz fölött égetik kezemet, miközben néma csend van,
sírok, de nem hallom sem a saját sírásomat, sem a tűz pattogását. Nehéz éjszaka
volt...
Reggel
Anyu felöltözve várta, hogy felébredjek. Az órára nézve megijedtem, hogy
elkéstem az iskolából, és hogy mi lesz ebből, de Anyu megnyugtatott: ma nem
kell iskolába mennem, illetve elmegyünk az iskolába, de nem órákra. Valahogy
felöltöztetett és zsibbadt kezeimet magam mellett lógatva elballagtunk az
iskolába. Tanítás volt, amikor odaértünk, és nekem nagyon furcsának tűnt, hogy
milyen üresek a folyósók és az udvar ilyenkor. Sosem voltam még iskolában úgy,
hogy ne órán legyek. Anyám az igazgató úr ajtaja előtt leültetett egy székre,
kopogott, majd válaszra sem várva berobogott az irodába. Néhány perc múlva az
altiszt kíséretében lejött Szidónia kisasszony is, ő is bement az igazgató
úrhoz. Aztán kicsengettek, és mivel akkor még nem voltak kárpitozott ajtói az
igazgatói szobáknak, az összes tanári-szobába igyekvő pedagógus megállt a folyosón
és hallgatta, ahogy anyám szidja, mint a bokrot a tanítókisasszonyt. Azt is beszélik,
hogy az igazgató úrnak kellett lefogni Anyut, nehogy kikaparja a szemét. Amikor
kijött az irodából, még egyszer megfenyegette az igazgatót, a tanárokat, a
portást, a takarítónőt, hogy ha nem rúgják ki azonnali hatállyal "ezt a
förtelmes nőszemélyt", akkor ő Horthy Miklóshoz is felmegy panaszra, de
ezt nem hagyja annyiban.
Következő
hétfő reggel, amikor újra iskolába mentem, Szidónia kisasszonynak már nyoma sem
volt a Méhes utcai iskolában. Nem tudom mi lett a sorsa, viszonylag hamar
túltettem magam a történteken. A kezem meggyógyult, a verés nyoma csak valahol
az agyam mélyén maradt meg: akkor jut eszembe ha valami forrót fogok a kezembe.
Anyu pedig, aki sosem hallott Rousseau-ék reformpedagógiájáról, úgy nevelt fel
minket, három fiút, ahogy az anyai ösztöne súgta: ha valamit rosszul
csináltunk, igencsak hamar eljárt a keze, azonban másokkal szemben egy életen
át megvédett bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése