Hosszú Béla: Sárga makaróni

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Sárga makaróni

Anyu bátyjának, Sanyi bácsinak volt hét szép szál fia: Tibi, Gyuszi, Sanyi, Laci, Jancsi, Géza, Pista és Lajika. Irigyelték is a zilahiak emiatt, hiszen hét gyermeke sokuknak volt akkoriban, de hét fia senkinek. Sanyi bátyám, Anyu testvérbátyja abban az időben valamelyik Jósika báró kúriáján volt  mindenes, miután 1944 nyarán (amikor az orosz front Zilahhoz közeledett) a báró úr és családja elutazott és rábízta a gazdaságát. Sanyi bácsi és felesége, Etus néni elfogadták a megbizatást, annak ellenére hogy a nagyház ajtói le lettek lakatolva és ők a cselédházban laktak kilencen egy szobában.

1944 nyarán mi is otthon nyaraltunk Anyuval, Apu akkor éppen a fronton volt. Nagyanyámnál laktunk, de én állandóan a kúrián lebzseltem a hétből két, korban hozzámillő unokatestvéremmel, Tibivel és Gyuszival. Ma már teljesen érthetetlen számomra, hogy miért, de akkor a legkedvesebb szórakozásunk az elhagyott fegyverraktárakból összelopkodott puskapor, robbanószer gyűjtése és felrobbantása volt. Úgy gyűjtöttük a puskaport azon a nyáron, mint méhek a virágport. A zsákmányt sokáig egy helyen rejtegettük: a báró úr angolkertjének sétányát két visszavágott bukszus-sor övezte,  egyiknek a végében ott lapult szupertitkos lőszerraktárunk. A bukszus annyira össze volt nőve és többszáz éven át olyan pontosan lett visszavágva, hogy unokatestvéreim rendszeresen a tetején közlekedtek az első udvartól a kert végében található rejtekhelyig. Én ezt sosem mertem kipróbálni, de ez is lett a vesztünk: Sanyi bátyámnak feltűnt, hogy a két "úrfi" igencsak gyakran sétál a bukszus tetején hátrafelé, a kert felé. Megleste őket, és mondanom sem kell, hogy a lebukás nagyon fájdalmas volt számukra.

A rajtaütés utáni készleteinket már külön-külön raktároztuk: én valahol az istálló külső repedésébe függetlenítettem magam, de lassan ez  a hely is kicsi lett, főleg a "sárga-makaróninak". Ez a makaróni valamilyen gyújtózsinór lehetett és két méretben szállította a német-hátországi utánpótlás. Volt egy hosszú-vékony és egy rövidebb-vastagabb változat. Mi leginkább szemkápráztató tűzijátéknak használtuk őket: összekötöttünk egy nyaláb rövid-vastag makarónit és a köteg közepébe becsúsztattunk egy vékony-hosszút, amit meggyújtottunk. Az eredmény rendszerint egy szerteszét sziporkázó csillagszóró volt, millió apró rakéta repült egyszerre a  borús-háborús zilahi ég felé.

Sanyi nagybátyám sosem volt katona, így amikor felfedezte az istálló falában a puskaporos rejtekhelyemet, el sem tudta képzelni, hogy milyen veszéllyel néz szembe. Fülemnél fogva hazahurcolt nagyanyám házához, és úgy adott át Anyunak, mint akit almalopáson ért a kert végében: Mancika, ez a gonosz kölyök az istálló falába lyukat ásott, hogy ezeket a micsodákat odarejtse. Maholnap összedől az istálló a haszontalan gyerekek miatt. Anyu pedig megkérdezte, hogy milyen micsodákat? - Hát ezeket a makarónikat - válaszolta Sanyi bácsi.  - Makarónikat !? - kiáltott fel Anyu. - Majd adok én nektek makarónit, bezzeg én egész álló nap tojás és liszt után rohangáltam, hogy laskát gyúrjak a levesetekbe, nektek meg makaróni kell?

Ezzel fogta a maroknyi gyújtózsinórt, felkapta a csikókályha karimáját és úgy vágta bele, hogy nekem esélyem sem volt közbelépni, hiába próbáltam üvöltve-rohanva közbelépni... Hangra nem is emlékszem, csak egy villanásra, utána pedig órákig tartó koromra és füstre. Mi a szoba másik végébe repültünk, a kemence vaslapja pedig befúródótt a plafonba. Szédelegve néztem anyámra és vártam a hatalmas pofont, amit minden ballépésemért be szoktam inkasszálni. Pofon helyett Anyu a vállam köré fonta karját és azt suttogta: jaj, drága fiam, hála Istennek semmi bajunk!

A füst elszállt, a kormot kitakarítottuk, még a szobát is kifestettük, de ami akkor bennem megmaradt, az Anyu aggódó és szerető tekintete volt, ami később végigkísért egy életen át. Ő sosem emlegette azután a robbanást, én pedig égre-földre esküdöztem hogy nem játszom többé puskaporral... De a sárga makaróni varázsától még egy ideig nem tudtam megszabadulni. Főleg hogyha szidolos flakonnal együtt csábított cselekvésre...

Szidolt mindenki használt akkoriban: rézből, ezüstből és bronzból készült tárgyak tisztítására és polírozására szolgált. Pléhből készült félliteres üvegben árulták, és mi, (én és a két jómadár unokatestvérem) rövid időn belül kitaláltuk, hogy abból fogunk rakétát készíteni. A szidolos dobozt megtöltöttük a vastagabb rövid makarónikkal, a közepébe pedig egy hosszút dugtunk, amit aztán meggyújtottunk. Szépen röpdöstek a szidolos üvegek két-három méter magasra is, valahányszor csak hozzájutottunk. Gyönyörűség volt nézni, ahogy felszállt a levegőbe és köpködni kezdte millió tarka sziporkáját. Nagyon szép volt nappal, de vajon milyen lehet este, sötétben? Hát még ha valami magasabb helyről lőnénk fel, hogy többen láthassák? Biztosan fantasztikus látvány lenne...

Nagyanyám háza a patak partján volt, annak túloldalán pedig az elmenekült alispán háza üresen búslakodott hónapok óta. Mi persze bejáratosak voltunk oda, sokat játszottunk az udvaron (sőt még a házban is, miután az alispán elment), így ennek a háznak a tetejére ütemeztük be éjszakai tűzijáték-műsorunkat: a ház hátsó részének padlás nélküli teteje, teraszos formája maga ajánlkozott erre a célra.

Azelőtt napközben láttunk az udvaron orosz meg román katonákat, de estére mindig elcsöndesült a környék, így biztosak voltunk benne, hogy rajtunk kívül senki nem lesz a házban. Szürkületkor, az előre kitömött szidolos flakonnal a hónunk alatt, az utca felőli kapun nagy bőszen besétáltunk az udvarra, majd onnan a konyhába és a cselédlépcsőn fel az első emeleti folyósóra. Innen a padlásra feljutni gyerekjáték volt, ott csak kiléptünk a lapos tetőre, és máris elkezdődött a műsor.

A szidol-rakéta felszállt az alispán háza fölé, és olyan szépen sistergett, pukkant és szikrázott, hogy gyönyörűség volt nézni. Sajnos nem sokáig élvezhettük a látványt, mert rögtön hangos kiabálás, sőt puskalövések szakították meg a meghitt hangulatot. Amikor bejöttünk, nem néztük meg a hátsó udvart is, ahová időközben az oroszokkal együtt megszálló románok valami lerakatot rögtönöztek és persze fegyveres katonákkal őrízték. Mi is megijedtünk, de ők is. Szerencsénkre nem oroszok voltak, mert azok géppisztolyaikkal biztosan szitává lőttek volna. A román katonáknak akkor tolózáras puskáik voltak, így minden lövés után újratöltöttek, a sötétség és a pánik pedig hál'istennek nekünk dolgozott. Lerohantunk a lépcsőkön, végigszáguldottunk a hátsó udvaron úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak cikázni amikor fogót játszanak, csakhogy mi akkor éppen a halállal fogócskáztunk.

A hátsó udvart még talán jobban ismertük, mint az elsőt, hiszen nagyanyámtól jófórmán át lehetett ide látni, így hamar elértük a patakra nyíló kaput. Amiről hamarosan kiderült, hogy zárva van. Közben a puskagolyók csak úgy süvítettek mellettünk. Ez a sötét, lezárt kapu lett utólag életem egyik legszörnyűbb emléke, rémálmaim örök visszatérő motívuma...

Valamilyen túlélési ösztöntől hajtva berohantunk az istállóba és az ijedt lovak mögött kerestünk menedéket. A puskalövések elálltak, az őrök immár szerveződve indultak az istálló felé. Nem tudom melyikünknek jutott eszébe, hogy az utolsó menekülési lehetőségünk az istálló trágyanyílása lesz. Ez egy kis faablak volt az istálló falán, ahol az egykori gondozók naponta hányták ki vasvillával a trágyát a patak partjára. Pillanatok alatt úgy bukfenceztünk ki a patakparti ganédombra, mint a Cékusz Cirkusz bohóca legsikeresebb előadásán.

Mire a katonák a kaput kinyitották, mi már a patakpart árkain-bokrain túl voltunk... Valahogy mindegyikünk hazaért és idővel sikerült is túltenni magunkat a nagy ijedségen. Bennem pedig két emlék örökké megmaradt: a bezárt kapu kilátástalan rémálom-illusztrációja és a ganédomb gyönyörű szabadság-illata... Később, valahányszor a természetben sétáltam és megcsapott a frissen trágyázott szántóföld illata, mélyen belélegeztem és elgondolkoztam: milyen szép is az élet, ha az embernek sikerül a sárga-makarónit  túlélni.