Az Ulcinj felé tartó út második éjszakáját a Zlatibor-hegység hasonnevű, "divatos" üdülőtelepén töltöttük. Délután két órakor értünk oda, a Bohemia villa apartmanja igazán szép és minden-új berendezésével üdítő hatással volt rank, így a vasárnap délutánt a helység és a környék felfedezésével tölthettük. Hogy miért Zlatibor? Elsősorban mert kb. ide esett utunk kétharmada, másodsorban pedig azért, mert egész Szerbiában itt van a legtöbb kiadó szoba, lakás, apartman. A mi gusztusunkhoz egy kicsit zsúfolt hely volt, rengeteg promenádozó, gyerekkel-anyóssal sétálgató álturistával, dehát mi egy éjszakára jöttünk ide, arra pedig ideális volt.
És akkor jöjjön a "hivatalos" változat: Zlatibor, a Szerbia nyugati részén fekvő népszerű téli/nyári üdülőhely a tengerszint felett 1000 méteren fekszik, Belgrádtól 220 km-re. Megközelíthető Uzice felől közúton vagy vasúton. Zlatibor egyben klimatikus gyógyhely szanatóriumokkal, hegyi üdülőkkel. Télen jelentős hómennyiség esik le Zlatibor hegységben, ami a téli sportokat kedvelők úti célja is egyben. A síelőket az 1495 méter magas Tornik hegy oldalán több sífelvonó, a közelben számos szállás- és szórakozóhely várja. 2007. július végén fejlesztési munkák kezdődtek el a Tornik csúcs közelében. Itt épült ugyanis fel az ország első hatüléses felvonója, amit a francia Pomagalski cég épített. Az új ülőfelvonó rendkívüli módon felértékeli a szerb sítelepet, a helyiek a turizmus fellendülését várják tőle, és ezzel egyetemben új munkahelyek létrejöttét is.
Na és másnap reggel következett utazásunk fénypontja: a Dinári-hegység. Ez a hegyvonulat északnyugat–délkeleti irányban, Szlovéniától Albániáig nyúlik. Legmagasabb pontja a Maja Jezerce, 2694 m. A hegység kőzete mészkő, ezért a domborzatát karsztos felszíni formák uralják. Átlagosan 1000–1500 m magasságig nyúló hegyvonulat, melynek legnyugatibb láncai a tengerpartot szegélyezik. Vonulatai két részre tagolhatók: egyfelől a parti láncokra, másfelől a Dinári-platóra. Ez utóbbi kb. 700 km hosszú, 250 km széles kiterjedésű, változatos sziklavilág, melynek magassága 1250 – 1800 m. Földrajzórán három részre osztják a Dinári-hegységet: délnyugati (vagy tengerparti), középső és északnyugati rész. A Dinári-hegységben jelentős mennyiségű az érc, ezért érchegységnek is nevezik.
Nem tudom megállni, hogy ne említsem itt meg gyerekkorom nagy jugoszláv hősét, Gojko Mitić-t. Valahányszor a Dinári-Alpok szikláira néztem, eszembe jutottak a hatvanas évek NDK-ban gyártott indián-filmjei. Azt mindenki tudja, hogy a Winnetou (1963), Old Shatterhand (1964), Keselyűk karmaiban (1964) és még nagyon sok más indiánfilmet itt forgattak, a Dinári-hegységben, azt azonban kevesen, hogy amíg apjapartizán ként harcolt, Gojko Mitić, a későbbi "indiánfőnök" a nagyszüleinél, egy dél-szerbiai faluban nőtt fel, ahol német nevelést kapott. Húsz évesen alkalmi dublőr szerepeket vállalt a Belgrádban forgatott brit és olasz filmekben. 1965-ben fedezte fel és választotta A Nagymedve fiai főszerepére a Jugoszláviában forgató kelet-német DEFA filmgyár. Berlinbe költözött, és 1983-ig tucatnyi filmben alakított pozitív indián hőst. Jelenleg is Berlinben él.
És ez itt egy szomorú fénykép a Moraca-kanyon egyik hídjáról, ahol podgoricai jelentések szerint Montenegró történetében a legsúlyosabb közúti baleset történt: egy bukaresti turistabusz a hídról a szakadékba zuhant alig egy hónappal azelőtt, hogy mi ott jártunk. A baleset úgy történt, hogy a busz kijutott egy alagútból, megcsúszott az úttesten, és átszakítva az út bal oldalán levő korlátot, bezuhant a 30–40 méteres szakadékba. A balesetben tizenkilenc ember életét vesztette. Hivatalos álláspont nincs, de az egyik túlélő szerint a sofőr túl gyorsan hajtott, a megengedett 50 km/órás sebesség helyett 90 km/órával száguldott. A mentési munkálatokban a montenegrói tűzoltókon és mentősökön kívül egy közeli falu lakói, sőt a közeli Moraca kolostor alkalmazottai is részt vettek.
De beszéljünk inkább vidámabb dolgokról. A határon túl, a hegyekből leereszkedve, a Podgoricai-fennsík kezdeténél megálltunk pihenni, enni. Egy olyan fantasztikus tücsökciripelésre hasonlító, ám annál tízszer hangosabb zenebonára szálltunk ki az autóból, hogy nagyon elképedtünk. Onnan a tengerpartig, a szállodáig elkísért ez a különleges koncert. Mondtuk is egymásnak, jól nézünk ki, ha ilyen különleges tücskök vannak errefelé, ki tudja mi vár még ránk? Estére aztán internet segítségével kiderült, hogy nem tücskök azok, hanem énekes kabócák, csakhogy mi még addig nem voltunk annyira délen, ahol ők élnek, ők meg nem jönnek fel hozzánk, mert a forró égövi vidékeket kedvelik, a mérsékelt övben pedig a szőlőtermesztés határán túl nem mennek. A Pallas szerint "déli napfényben hangadó hártyáikat rezegtetve igen élénken, éles, cirregő hangon ciripelnek", szerencsére napnyugtával abbahagyják, így aztán éjszaka nyugodtan aludhattunk felőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése