Hosszú Béla: Pató Misi

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Pató Misi

Közelebbi és távolabbi rokonaim háború előtt (és azután is) jórészt kétkezi munkások voltak, ezért anyagi helyzetük sosem volt a legjobb, sőt rengeteg jóindulattal esetleg tűrhetőek nevezhetném mindenkori szegénységüket. Mert szegények voltak, mindannak ellenére, hogy dolgos, szorgalmas emberek hírében álltak s a férfiak közül mindegyiknek volt valamilyen szakmája. A nők pedig a családjukat rendezték: gyereket neveltek, főztek-mostak-vasaltak és el-eljártak napszámba vagy órabérbe ugyanazt csinálni másoknak. Édesanyám legnagyobb testvére például samottozó szakmunkás volt. Az összes zilahi és környékbeli pékség sütőkemencéit ő és társai bélelték samottagyaggal és utólag persze karbantartották őket. Ez a mesterség akkoriban azzal is járt, hogy olykor a még forró kemence belsejében kellett hosszabb-rövidebb időt eltölteni. Lehet, hogy ez is hozzájárult nagybátyánk korai halálához: harminckét évesen súlyos tüdőbeteg lett, a gyenge táplálkozás és a gyerekcipőben járó orvostudomány nem segített rajta. Egy kislány maradt utána, két évvel nagyobb volt nálam, és úgy tudom, nem volt könnyű az ő élete sem.

Rólam sokáig azt mondták, hogy tüdőfertőzésemet valószínűleg tőle kaptam el. Ugyanis 1940-ben, amikor mi már Kolozsváron laktunk és szomszédaink, rokonaink a második bécsi döntést ünnepelték, szüleimre nagy nyomorúság szakadt:  engem alig ötévesen gümőkórral diagnosztizáltak. Ezt most így elmesélni nagyon különlegesnek és érdekesnek tűnik (főleg túlélőként), de akkoriban a tuberkulózist olyan magyar népbetegségnek tartottak, amit a nyomorból és szegénységből eredő egészségtelen életmód terjesztett el és szép latin nevet is találtak neki: Morbus Hungaricus. Na nesze nekem bécsi döntés... Éppenhogy ötödik életévemet betöltöttem, amikor elkezdtem járni légmellkezelésre.  Akkoriban a tuberkulózis elleni legbeváltabb módszer a beteg tüdőrésznek teljes nyugalomba hozása volt. Ezt tüdőtöltéssel érték el, és a kezelést a fertőzésnek minél korábbi szakaszán kellett elkezdeni, ugyanis a betegek köhögéskor elárasztották Koch-bacillussal az őket környező levegőt. A légmellkezelés megszüntette a köhögést, és véget vetett a köpetképzésnek. Ezzel leállította a folyamat terjedését, ami nemcsak a környezetre volt veszélyes, hanem a betegre is: általában az egyik tüdő bacillusa a köhögés majd belélegzés során megfertőzte a másik tüdőt is. Ezért fújtak nekem ötévesen hetente levegőt a mellkasom és a mellhártyám közé … Jártam kezelésre Anyuval, de néha mentem egyedül is, bármennyire nehéz ezt a mai viszonyok között elképzelni.

Gondolom, nem sokat javított állapotomon a lábonjáró kezelés, ezért beutaltak a Tüdőgondozóba. 1941-ben a TBC-kórház a Kossuth Lajos úton volt, ma ott van a Hematológiai Intézet: akkor is, most is ugyanaz a nyomasztó, szomorúságot árasztó épületegyüttes. Anyunak valamilyen nőismerőse volt oda beutalva és engem - nem tudom, hogyan, kivel intézték el szüleim - egy jó ideig a női szalonban gondoztak, azért, hogy az ismerős néni vigyázhasson rám. Egyik nagyvizit alkalmával Ohanovits doktor, az intézet akkori vezetőorvosa észrevette, hogy nekem nem ott a helyem és azonnali hatállyal átpakoltak a (felnőtt) férfiosztályra. Itt már külön ágyat kaptam és nem kellett többé bujkálnom. Szegény anyámnak akkoriban sok tüdőbajos ismerőse lehetett, ugyanis amikor szüleim először meglátogattak, kiderült, hogy a mellettem fekvő beteg is zilahi származású és Anyu gyerekkori játszótársa, Pató Misi. Sovány volt az istenadta, s halványszürkés bőre még vékonyabbnak mutatta. Édesanyám megkérte, ha már így hozta a sors, vigyázzon rám, szegény beteg gyerekre. Jó humorú ember volt a szerencsétlen, mert ott helyben megígérte, hogy nagyon szívesen vigyáz rám ezentúl, amíg csak él... Teltek a napok, a hetek és én egyre erősebben vágytam haza. Nagyon hiányoztak a barátaim és Sanyi, a kistestvérem. Már azon gondolkoztam, hogyan lehetne megszökni onnan, és hogy merrefelé tudnék hazamenni a Szondi utcába.

Egyik napon aztán pártfogóm, a Pató Misi új barátot szerzett nekem, egy másik kórteremből. Áthozta és bemutatott minket egymásnak. Új barátom, András egy-két évvel nagyobb lehetett mint én. Ettől kezdve a napok valahogy könnyebben teltek és én egyre felnőttesebb lettem, a kórház valósággal koravén kisembert faragott belőlem. Olyan dolgokról beszélgettünk Andrással, mint élet és a halál, meg hogy mi minden történhet velünk életünk során és mi lesz velünk halálunk után. Szegény sorstársam túl korán megkomolyodott gyerek volt: nemrég vesztette el az édesanyját, apja pedig valahol a fronton harcolt rég elfelejtett ideálokért meg persze a családja szebb jövőjéért. Sok időt töltöttünk együtt Andrással, de az árgusszemű Pató Misi, ígéretéhez híven - amennyire csak állapota engedte - sosem vesztett minket szem elől. Baráti társaságunknak rövidesen új tagja lett egy ugyancsak szomorú sorsú kislány személyében, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem. Szülei rég nem éltek, azok pedig akik addig nevelték, amikor megbetegedett, behozták a kórházba és ottfelejtették. A kislány meggyógyult, de ott maradt mindenes cselédnek a kórházban. A szállásért és a kosztért keményen meg kellett dolgoznia, pedig alig lehetett tíz-tizenegy éves. A hajnali órákban, amikor az ég alja derengeni kezdett, neki be kellett gyújtani a cserépkályhákba. Amikor a mi szobánkban már égett a tűz, nagyon szelíden, finoman, halk bocsánatkéréssel felköltött engem is, hogy kísérjem át az udvaron a többi épületbe tüzet gyújtani. Pató Misi haragudott is emiatt nagyon, amikor olykor véletlenül felébredt, mielőtt én visszatértem. Azt mondta, hogy egy magamfajta gyereknek hajnalban ágyban van a helye, nem az udvaron. Így teltek el gyerekkorom legnehezebb napjai, lassan és betegesen, de ugyanakkor reményteljesen, hiszen akkor találtam barátokra, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk.

Sajnos nem tölthettem minden időt barátaimmal, orvosi vizitek során és este vacsora után mindenkinek a kórteremben kellett maradni. Az én felnőtt-kórtermemben esténként a kedvenc téma a politika vagy a háború volt, de a betegek leginkább különféle történeteket meséltek egymásnak. Pató Misi sajnos már nem nagyon vett részt ezekben a beszélgetésekben, egészségi állapota egyre rosszabb lett. A többi szobatársunknak pedig a szórakozást leggyakrabban valamilyen ijesztő történet elmesélését jelentette, úgyhogy azt mondhatom, hogy horror-történetekkel traktálva aludtunk el majdnem minden este...

Egyszer éppen temetői rémtörténetek voltak terítéken, valaki azt mesélte el, hogy egykor szülőfalujában fiatalok azon versenyeztek, hogy melyiküknek van bátorsága éjszaka a temetőn átmenni? A történet szerint a legények lepedőbe burkolózva akarták megtréfálni az átmenésre vállalkozó társukat, az pedig kísértetnek vélte őket s menekülni próbált, de kabátja valamibe beakadt és az újabb ijedségtől megrepedt a szíve... Lámpaoltás után valahogy én is elaludtam, de hajnal felé arra riadtam fel, hogy az ágyam valamitől nagyon remeg. Első kábulatomban csak annyit láttam, hogy szobatársaim eszeveszetten menekülnek: ki az ablakon, ki az ajtón ugrott ki a földszinti kórteremből, a káosz maximális volt. A mellettem lévő ágy pedig úgy remegett és csikorgott, mintha darabokra akarna szétesni. A berohanó nővérek egyike felkapott és kiszaladt velem a folyósóra.

Később tudtam meg, hogy miután én jó későre mély álomba zuhantam, a mellettem lévő ágyban fekvő Pató Misi rosszul lett. A szolgálatos orvos nővérekkel együtt bejött, és néhány percnyi agónia után megállapították, hogy meghalt. A kivilágított kórteremben rajtam kívül mindenki megdöbbenve nézte végig, ahogy Pató Misit lepedővel letakarva kiviszik a hullaházba és még az ágyneműjét is lehúzzák. Igenám de hajnalban Pató Misi magához tért tetszhalott állapotából és visszajött a kórterembe, a saját megszokott ágyába úgy, mintha csak a vécéről jött volna vissza. Elaludt, agynemű az ágyán már nem volt, így annyira elkezdett vacogni és reszketni a hidegtől, hogy a horrorkedvelő, szájhős szobatársak felébredtek és kísértetet láttak benne, ezért hanyatt-homlok menekülni próbáltak. Néhány nap után Pató Misi állapota enyhült annyira, hogy beszélni tudjon. Egy este rámnézett, kezemre tette a kezét és azt mondta halvány mosollyal, viccesen: visszajöttem, mert megígértem Mancikának, hogy vigyázok rád... Hát annyira vigyázott rám, hogy nemsokára ezután kikerültem onnan és Szegedre mentem iskolába, Pató Misi pedig a következő alkalommal már nem tért vissza halottaiból.

Én valahogy kilábaltam a tüdőbajból és túléltem a háborút is. A hullaházas-temetős történeket pedig azóta sem állhatom, engem még egy nagyon gyenge horrorfilmmel is ki lehetne kergetni a világból. És nem azért, mert félős vagyok. Hanem azért mert már gyerekkoromban megtanultam: az élet olykor ijesztőbb a legborzasztóbb horrorfilmnél is.