Hosszú Béla: Vallásoktatás

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Vallásoktatás

Még zsenge kisgyerek voltam, amikor megmutatkozott bennem a majdani kiránduló: imádtam a természet csodáit megfigyelni, minden egyes apróságon igen sokáig elmélázni és mindezekre számomra érthető magyarázatot keresni. Ha egy színes kő vagy egy tarka virág került a kezembe, órákig tudtam forgatni, nézegetni és tanulmányozni. Talán emiatt tűnhetett  úgy szüleimnek, hogy nem vagyok az a kimondott zseniális típus, és ötévesen, rögtön a második bécsi döntés után beírattak óvodába: hátha ragad rám valami a nagymagyar pedagógiai módszereknek köszönhetően.

Attól a naptól kezdve, hogy Anyu kézenfogva elvitt a Szenczi Molnár utcai villába beíratni, én teljesen egyedül jártam minden nap óvodába. Akkoriban a Szondy utcában laktunk és két utcán és egy parkon kellett mindennap átmenjek ahhoz, hogy az óvódába eljussak. Hihetetlenül messze volt, ha beleszámítom a sok kertet, ahová be kellett lesni, a sok kutyát, amit kénytelen voltam megsimogatni, a sok madarat, amin el lehetett csodálkozni és még annyi mindent, amibe útközben belebotlottam... Amikor az októberi nap besütött az ablakon és az őszi esőcseppek szikráztak a fák elsárgult levelein, én úgy éreztem magam az óvodában, mint egy sólyomfióka a kalitkában. Nem is volt olyan reggel egész óvodás pályafutásom alatt, amikor idejében odaértem. Margit néni, a csúnyácska óvónő, aki másodállásban vénkisasszony volt, ahogy beléptem, az összes gyerekkel kórusban énekelte:

Késő kása,  elaludtál,

Mert rizskásával álmodtál. 

Nahát nekem énekelhették, másnapra úgyis elfelejtettem. Mindennap új kalandok vártak az utamon: fürge szöcskék után szökdécselő éhes verebek, az út porától gömbölyűre csiszolódott üvegdarabok vagy a kerítés lécei között kibújdosó csivitelő kiscsirkék, mind fontosabbak voltak számomra mint Margit néni vagy az óvoda.

Mindezek ellenére, nem léhaságom  volt az oka annak, hogy alig két hónap után kimaradtam az óvódából. Azért nem mentem többet óvodába, mert 1940 végén TBC-vel diagnisztizáltak és attól kezdve a Szenczi Molnár  utcai óvoda helyett a Kossuth Lajos utcai tüdőgondozóba jártam mindennapos légmellkezelésre. Kezeltek naponta bejáró betegként, majd be is voltam utalva. Kiengedtek, de nem gyógyultam meg, így amikor egykori óvodatársaim a Méhes utcai iskolába jelentkeztek első osztályba, én a szegedi tüdőgondozó intézetben kezdtem a rettegett iskolát. Ott aztán, amikor becsomagoltak mint valami múmiát és kivittek a kertbe délutáni alvásra, álmomban gyakran visszatértem a Szondy utcába.

Láttam magam, amint jobbra fordulok a Ferencz József püspök utca sarkán, bekukucskálok az özvegy ügyvédné udvarára és megszámolom, hogy megvan-e mind a hét Debrecenből hozatott gyöngytyúkja. Utána továbbmegyek a Hárompüspök térig, amin úgy vágok át keresztben hogy közben megnézem, hogy a hangyák még mindig Kukumájék udvara felé hordják azt a rengeteg szerzeményt, amellyel simára taposták ösvényüket. Onnan a Majláth utcán úgy megyek fel, hogy hol Ferenczi néni macskáját ölelem magamhoz, hol a Kiss bácsiék majdnem velem egymagasságú németjuhászát simogatom, hol pedig a nemrég  elmenekült román közjegyző csengőzsinórját huzogatom. Persze mindezt álmomban.

Valóságban a tüdőgondozó szanatórium parkja talán még szebb is volt, mint az otthoni, amiről álmodtam: volt egy kis halastó hófehér, narancssárga és vérpiros halakkal, volt egy sövénnyel szegélyezett hosszú sétány, sőt volt egy úgynevezett kálvária is, ugyanis a szanatórium iskolája a katolikus egyház fennhatósága alá tartozott. A kálvária sztációit amikor jobban lettem, jómagam is többször végigjártam, ám a katolikus hitoktatásra minket, reformátusokat sosem fogadtak be. Két kislánnyal együtt úgy töltöttük az ajtón kívül a hitoktatási órákat, hogy még a parkba sem mertünk kimenni játszani. Csak álltunk és és néha félhangosan mormoltuk az Üdvözlégyet egy olyan terem ajtaja előtt, ahonnan minket akaratunk ellenére kirekesztettek. Olykor, a huzatos folyósón állingálva, arra gondoltam: miért nem születhettem én katolikusnak: most ott lehetnék bent a többiekkel, játszanánk, énekelnénk, hej, az lenne a jó élet.

Így telt el egy fél év Szegeden, amíg egyszer a kezelő főorvos egy röntgenvizsgálat után azt mondta nekem, írjak haza Kolozsvárra, hogy jöjjenek utánam és vigyenek haza. A lábamból minden erő kiment. Itt a vég. Nem én lettem volna az első gyerek, akit kezelhetetlennek nyilvánítanak és hazaküldenek. A szűkszavú doktor, amikor meglátta, hogy elsápadva az ágynak támaszkodom, azt mondja: igen, öcskös, hogy magyarázzam el, a folt a tüdődön elmeszesedett... Hát én azt hittem rögtön beesek a kivizsgálóágy alá. Azt, hogy folt van a tüdőmön, többször hallottam, de mi az, hogy most már el is meszesedtem?

-       Doktor bácsi, s mikor fogok meghalni?  - kérdeztem síri hangon.

-       A nagy büdös francot fogsz meghalni, - ripakodott rám dühösen - ez azt jelenti, hogy meggyógyultál, te majomparádé!

Levelet írni akkor még nem tudtam, de nagy örömmel megkértem Jozefa kedvesnővért, aki rögtön meg is írta haza a jó hírt: jöjjenek utánam, mert meggyógyultam. Három nap után meg is jött Anyu, és miután összepakolta a kevés batyumat egy ütött-kopott bőröndbe, azt mondta, jaj, de örülök, hogy végre hazajöhetsz. Képzeld Béluskám, Árpád-motorkocsival megyünk haza. Na az én hónapokig szegedi béklyókba szorított fantáziámnak nem is kellett több: már láttam magam előtt a hatalmas, kardokkal-pajzsokkal kirakott vasparipát, ami előtt tizenkét fekete ló ágaskodik, és Árpád apánk nagy méltósággal ül a tetején, miközben karikás ostorával csak úgy rittyentget a levegőben.

Persze csalódásom ugyanakkora volt, mint az elvárásaim: a belga modellre épült, kizárólag elsőosztályú helyekkel ellátott Árpád-sínautóbuszok ugyan  nagyon különböztek a megszokott, gőzmozdony vontatta fapados vasúti kocsiktól, de mégsem azok a táltos paripák és szittya vitézek által repített szerelvények voltak, amiket gyerekfejjel elképzeltem. Végülis hazaértünk a nagy havazások ellenére, ithon pedig nagy volt az öröm mert hazajöttem, de féleg azért, mert meggyógyultam.

Elég sokáig nem mentem iskolába, miután hazajöttünk. Talán az orvosi papírokat, talán a szegedi iskola papírjait kellett bevárni, de én az első osztályt nem is folytattam itthon, csak ősszel indultam a Méhes utcai iskolában immár másodikosként. Nyilván ez nagy kiesést jelentett számomra, mert az első hetekben többszörösen leszerepeltem. Senki nem kérdezte tőlem miért nem tudom az ábécét, vagy az egyszeregyet: a tanító bácsi is, osztálytársaim is úgy kezeltek, mint egy ügyefogyottat. Nem is tagadom, sok idő kellett ahhoz, hogy az akkori osztálytársaimat utolérjem olvasásban és számtanban.

Mindezek ellenére vallásból nagyon felkészülten vártam az első órát. Annyit ácsorogtam a szegedi intézet folyósóján kitaszítva, hogy hazaérkezve talán ez volt az egyetlen tantárgy, amit igazán vártam. Két hét várakozás után megérkezett egy ifjú, hitbuzgó anyaországi hitoktató, akinek első dolga az volt, hogy mindannyiunk szüleivel énekes könyvet vásároltasson. Akkor még azt hittem, hogy amit a tiszteletes úr mond, az itt ezen a földön is törvényszámba megy, így hazamentem és kijelentettem, hogy hétfőre az iskolába kell zsoltáros könyv. Szegény Anyu éppen az egyéves Sanyi öcsémmel volt elfoglalva, bólintott, és ezzel a dolog el volt intézve. Következő héten kaptam egy intőt az ellenőrzőmbe és megint elmondtam Anyunak, hogy kéne énekeskönyv.

-         Kisfiam, - mondta édesanyám - aki téged énekelni akar tanítani, az könyv nélkül is megtanítahat.  Húsz évvel ezelőtt, amikor mi azt énekeltük a zilahi templomban, hogy mint a szép híves patakra, még a tiszteletes úrnak se volt könyve. S ha az iskolában nem tudnak könyv nélkül megtanítani, majd én eléneklem neked, s megtanulod... S ezzel már énekelte is nekem a szarvast, amint a patakra kívánkozik.

Következő hétfőn én olyan nyugodtan vártam a vallásórát, mint akinek ez az egyetlen és legnagyobb vágya. Bejött a tiszteletes úr és sorba vette a padokat a zsoltáros könyveket ellenőrizve. Akkoriban hosszabbak voltak a padok, ötön-haton is ültünk egy-egy pad mögött. Én valahol középen ültem, amikor a kisportolt, pirospozsgás hitoktató megkérdezte tőlem, mi van, magának továbbra sincs énekes könyve? Nincs - mondtam - és édesanyám azt üzeni, hogyha a tanár úr nem tudja a szöveget könyv nélkül, majd ő bejön és megtanítja. Ott helyben akkora pofont kaptam, hogy a mellettem ülő két gyerekkel együtt úgy repültünk ki a padból, mint az egymást kiütő kuglibábuk.

Hiába jött fel Anyu az iskolába magyarázkodni és reklamálni, írásban és számtanban még valahogy utolértem osztálytársaimat, de az eltiltott és kipofozott vallásórákat már sosem tudtam bepótolni...