2007. december 26., szerda

Fuji Finepix 2300, a megbízható





Életem első digitálisa. A Fuji Finepix 2300-assal 2002 karácsonyán leptem meg magam, de leginkább Melinda lepődött meg, ráadásul az árán, mai napig is emlegeti, milyen sok pénzbe került. Nem üzletből vettem, valamivel olcsóbban kaptam meg U.G.-tól, a minden hájjal megkent telefonkereskedőtől. Nem lehetett tudni, honnan származik, a jótállás pedig így szólt: ne vicceljé' má', nem lesz annak semmi baja. Nem is lett. Nem mernék megesküdni, hogy 150 vagy 200 eurót fizettem érte, inkább 200-at, csak Melinda tudott 150-ről. Mostanáig :). Mindenesetre, erre mondják az angolok, hogy worthed every penny. Megszolgálta az árát és hat év, illetve kb. 10.000 fénykép után is kifogástalanul működik. Még azt sem mondhatom, hogy morálisan elévült, hiszen az aktuális képernyőfelbontásommal a Finepix-el készített 1600x1200-as képek még nagyok is.






Meglepően jó színei vannak. Nagyon sok jólsikerült képet készítettem vele, kirándulásaink, nyaralásaink azóta mindig meg vannak örökítve. Amit ezzel a géppel megtanultam: nem kell sajnálni a kockákat, ugyanazokat a helyzeteket többször is le kell fényképezni, majd itthon, letöltéskor kiválogatni a jobbakat, a többit meg letörölni. Amellett pedig, hogy jobb képeket produkált, a hagyományos fényképezés, sőt a kompakt Polaroid után rendkívül jól jött a makró opció, ami azt jelenti, hogy közgyűrűk nélkül, egy kapcsolással egész közelről lehet vele fényképezni:



Amikor megvettem, kissé megijedtem attól hogy 4 db. normál ceruzaelem el sem indította, majd 4 jobb elemmel 2-3 képet lehetett fotózni. Így bármennyire leégtem anyagilag azzal, hogy megvettem, még 30 eurót rá kellett áldozni az akkor legerősebb (2100 mA) akkumulátorszettre. Azután nem volt gondom a fogyasztással, amennyi kép a 32 MB-os kártyára fért (75-80) annyit elvittek az akkuk egy töltéssel. A memóriakártyát is külön vettem hozzá, azt már viszont nagyon olcsón (szajré volt, mint majd' minden amit U.G.-tól vettem). A gyári memóriakártyája 8 MB-os volt, akkor annyi is soknak tűnt, hisz azelőtt egy 36 kockás film egy nyaralást és még egy-két születésnapot is kibírt. Mindent összevetve, az egyik leghálásabb jószág volt a háznál, gondolkoztam rajtam hogy eladjam (több mint egy éve nem használjuk mert már a telefonom is ugyanolyan képeket készít, ráadásul mindig kéznél van), de sajnálom 20-30 euróért elprédálni. Hátha pár év múlva megjelenik a digitális lomográfia :).

2007. december 22., szombat

Autóim...



Egy ehhez hasonló (szürkés-) világoskék autót vett Péter '93 környékén, ha jól emlékszem kettőezerháromszáz német márkáért. Akkoriban éppen együtt jártunk Törökországba mindenféle csencselő utakra, azért emlékszem arra, hogy nagyon sok pénznek tűnt ez az összeg. Összehasonlításként kb. ugyanakkor feleannyit fizettünk a lakásért amiben most is lakunk. (Persze ez csupán azért, mert éppen akkor prédálták a posztkommunisták az állami lakásokat szavazatok fejében, de 2.3oo MÁRKA (!) mégis sok pénz volt magunkfajta becsületes polgárnak). Egyszóval a Péter 1987-es évjáratú, 131o köbcentis, gri-petrol színű, CJ-??-WUB rendszámú Dácsiája volt az az autó amit életemben először vezettem a Pányiki-szoros előtti letérőnél balra fordulva a Ritka-erdőnél. Gondolom jól eshetett, mert következő évben jogosítványért vizsgáztam és megvettük első autónkat is:



Hát igen, következő évre sem gyűlt annyi pénzünk mint Péteréknek, így csupán ezernyolcszáz márkás autót engedhettünk meg magunknak, ez volt a keletnémet kommunista tehnológia csúspontja, egy gyönyörű Wartburg 353 DeLuxe Limousine (amint pedigrés nevét az utólag Pesten méregdrágán vásárolt karbantartási könyve is mutatta.) Még azt sem mondhatom, hogy szerelem volt első látásra. Annyit értettem az autókhoz, hogy kéne valami amit megengedhetek magamnak, de ne is legyen túl "banger" (magyarul budi). Na ez a Wartburg akkor lett 4 éves és állítólag egy szőke (tele volt a kocsi hajjal) keletnémet (wow) nőé volt, aki alig 25.ooo kilométert járt vele.


El kell még mondjam a CJ-o3-DFF Wartburgról, hogy unokatestvérem, Kóci erőltetései nélkül nekem nemhogy autóm, de autóval kapcsolatos álmaim sem lettek volna soha, hiszen engem otthon úgy neveltek, (persze ezt itt kimondottan autóra értem) mint az Amish-okat: az én apám mai napig is legnagyobb ellensége a személygépkocsiknak (főleg azoknak amit kollégái annakidején "zsíroskenyéren vettek"), s én most már (főleg egészségi okokból) egyre inkább igazat adok neki. Tehát Kóci volt az, aki harmincévesen azt mondta nekem, hogy mai világban nem lehet autó illetve jogosítvány nélkül érvényesülni, s én az évek során meggyőződtem, hogy ha nem is 1oo%-osan értek ezzel egyet, de bizony sokszor jól fogott az autó is meg a jogosítvány is a háznál.



A Wartburg még megvolt, de '97 környékén nagyon felvitte Isten dolgomat. Valahogy összegyűjtöttem (keserűséggel húzom el most is a számat, amikor ezt leírom: összegyűjtöttem) négyezer német márkát. Na itt jön most a MEA CULPA: Melinda nem szerette volna, ha az összes félretett pénzünket autóra költöm (vagy bármi másra, hiszen az összesről beszélünk), de én akkor azt mondtam neki, hogy az az ÉN pénzem, s azt csinálok vele, amit akarok. Hm. Az autó három évig volt nálam de soha nagy örömem nem volt benne: rengeteget fogyasztott, és a javítása is átlagban "egy vagyonba" került ...

Amúgy egy jóképű autó volt (mai napig is az, szoktam látni a görögkatolikus templom előtt a Deák Ferenc utcában), de nekem nem volt szerencsém hozzá. Amiatt, hogy rengeteg benzint fogyasztott (kb. 18-2o l.) kicseréltettem Janival (azóta sem járok hozzá) a karburátort egy Daciáéval. Ugyanabban az évben, 2ooo-ben lementünk a tengerre az új karburátorral: az pesze nem bírta táplálni az 1.9-es motort, így az autó 5o kilométerenként leállt. Olyankor (ha mezőn voltunk éppen) vártunk, amíg a plutitor feltelik, máskor pedig (ha városközelben voltunk) begurultunk egy szervízbe. A sok szervízelés során mindegyik szerelő azt kérdezte, benzin van? Volt, de ők lehúzták a benzinvezetéket és a motorházat telespriccelték benzinnel, hogy saját szemükkel is lássák. Na mindegy, hazaértünk azt hittük vége a rémálomnak. Másnap piacra vagy valahova kellett menni és az első kulcsnál a motorház lángragyúlt mint egy benzinnel teleitatott rongy. Ha nem éppen akkor festik a szomszédos iskolát, s ha a festők le nem szaladnak az állványról két veder vízzel, a híres Ford Escort GL 1.9 CJ-o2-YJP leég, mint a gyertya ... Másnap eladtam egy bicikli áráért ... A keserűséget amikor ez az autó eszembe jut csak amiatt érzem, mert megbántottam érte a feleségemet annakidején.

A CJ-o2-CPX rendszámú Oltcitet közösen vettük Kócival 1998-99-ben. Az akkor létesített asztalosműhelyünkbe kellett volna szolgálati autónak a leendő műhelyvezetőnek. Hamarosan kiderült, hogy a dolgok nem is állnak olyan rózsásan, lassan én lettem a műhelyvezető, majd az asztalos, végül a takarítónő is, így az Oltcitot is átörököltem. Előszöris arra emlékszem, hogy nagyon drágán vettük. Ezer márka sok pénz volt már ahhoz képest is, hogy az asztalosműhely többi ingósága szerszámokkal együtt sem tette ki ezt az összeget. Még arra emlékszem, hogy Wartburgos fülemnek nagyon csendesnek tűnt, amikor első nap beültem, nyomtam a gázt, mint a süket mert nem hallottam a motort. Nahát nem sokáig kellett bőgessem, néhány hónap után elszakadt a disztribúciós szíj és (nem értettem hozzá) tolva-vontatva próbáltuk elindítani. Az erőltetéstől elgörbült a főtengely és a "szelepek fejbe verték egymást". A javítás árából vehettem volna egy másikat. (Meg is tettem egy évre rá: egy íróasztal fejében kaptam egy pirosat Fenesről alkatrésznek, de olyat, hogy a kerekein hoztuk be Kolozsvárra.) Végül lemondtam a javíttatásáról, mindig olyasmi romlott el benne, ami a másodikban is hibás volt, úgyhogy 2oo2 környékén a pirosat odaadtam a postásnak ajándékba, a kéket pedig kb. 1oo márkáért eladtam egy szomszédnak [alkatrésznek :) ...]. Nem hiába mondják, hogy az ember kétszer örvend az autójának: egyszer amikor megveszi, másodszor, amikor eladja.


A CJ-o8-EKB Daciát akkor vettem a krasznai Kiss Lajostól (a kolozsvári piacon harminchárom millió lejért), amiután a Ford beadta a kulcsot, kimondottan műhely-meggondolásból. Azért választottam Daciát, mert karbantartása-javítása nem kerül sokba, nem fogyaszt sokkal többet, mint más autók és sokat lehet bele pakolni. Nahát pakoltunk is főleg, hogy ez kombi volt. Hogy ez az autó mi anyagot elhozott a Woodenből és mi bútort kihordott a műhelyből azt elmondani nem lehet. Meg is voltam elégedve vele amennyire lehetett, volt baj ezzel is de semmi olyan, amit nem lehetett megoldani. Nemrég szerzett nekem egy nagy örömet: november végén eladtam Popa Mariának húsz millió lejért. Ahhoz képest, hogy öt-hat évig hurboltam, még elég jól adtam el. Amióta a josítványomat megkaptam ez most az első alkalom, hogy nincs autóm. Mindig úgy adtam el az autóimat, hogy a másik már megvolt. Ezért mindig elprédáltam a régit, mert már terhemre volt két autó költségeit fizetni. Most megfogadtam, hogy addig nem veszek másikat, amíg a Daciát el nem adom. Hát eladtam. Az új gazdája használja egészséggel. Isten segedelmével veszek majd másikat. Ámen.

2007. december 20., csütörtök

Üvegtigris 2

'Ízi rájder, öcsém, ízi rájder...'
Színes magyar vígjáték, Rendező: Rudolf Péter
Szereplők:
Rudolf Péter (Lali), Csuja Imre (Csoki), Reviczky Gábor (Gaben), Gáspár Sándor (Róka), Szarvas József (Cingár), Horváth Lajos Ottó (Sanyi), Bodrogi Gyula (Lali apja), Básti Juli (Joli), Gesztesi Károly (Feri), Kecskés Karina (Betti), Szilágyi Tibor (Oszi), Sváby András, (Riporter), Parti Nóra (Gitta), Besenczi Árpád (Rezső), Selmeczi Roland (Bajusz).


Ha minden jól megy, a dolgok gyakran rosszra fordulnak. Az Üvegtigrisnél akkor is rosszra fordulnak, ha előtte se ment jól. Lalit a büfést és félbűnöző vagy csak félkegyelmű barátait komoly veszély fenyegeti: érzik hogy itt az idő, cselekedni kell... De nem teszik mert mindig közbejön valami: egy esküvő, egy temetés, egy meteor, egy térkép, egy gazdáját beköpő Trabant, egy (ny)aligátor vagy egy körhinta. Lali ebben a részben is igyekszik megszelídíteni az Üvegtigrist és a világot - de a Tigrist nem lehet ...

Az elmúlt öt év sikereit követően minden jel arra mutatott, hogy a Tigris történetét folytatni kell. A tinnyei tóparton 2005 nyarán újra felépült az Üvegtigris és újra megjelentek a sokak által szeretett figurák. Jött Gaben a terveivel, Csoki a még jobban felturbózott Babettájával, Róka a seftes kacatjaival, Cingi az új hangszerével. Természetesen várta őket Lali, aki még jobban berendezkedett Tigrisével a tájban és Sanyi, aki... Nos nem lett sokkal eszesebb és nem lett sokkal tisztább sem, ám aki továbbra is száz százalékosan Sanyi... Aki nem látta, nézze meg, aki látta nézze meg még egyszer. SZÁVUSZ.



2007. december 12., szerda

Mall, Shopping, Pláza ...


Tegnap elmentünk megnézni Kolozsvár legújabb látványosságát és befektetését, a Iulius Mall bevásárlóközpontot. Hát ... szép. Főleg abból a szempontból, hogy a funari Kolozsvár legnagyobb befektetése a ronda Avram-Iancu szobor volt a színház előtti téren. Az első benyomásom mégis az volt, hogy a Iulius Mall nincs befejezve. És valóban nincs, két okból is. Az egyik, legfontosabb a Pólus Centerrel való versenyfutás: kinek sikerül hamarabb nyitni. A Pólus hamarabb nyitott egy hónappal, erre a Iulius Mall is rátaposott, hogy legalább a karácsonyi versenyben legyen benne. Benne lett, de a belsőépitészet messziről nincs befejezve. A másik kellemetlen élményünk az volt, hogy (a Györgyfalvi-negyedben lévén) Melinda rengeteg tanítványával találkoztunk. Hello teacher! Na szóval sok volt a gyerek és sok a szájtátó "szegény" ember. Ezért gondolom én azt, hogy a Pólus jobban választott helyet: kinn van a városból, s általában olyanok mennek ki odáig, akinek autójuk van :) Az autóvezetésnek pedig három fontos velejárója van: az illető felnőtt, tud írni-olvasni és van pénze benzinre. Ez már valamennyire megszűri a ceausescu által CUG-gal felhígított kolozsvári lakosságot. Ezért én a Pólus Center híve maradok, habár a Mall is egy modhatni szép, ha nem más impozáns épület és Kolozsvárnak, mint befektetés igazán jól jön.


2oo7 November 12-én megnyitotta kapuit a kolozsvári Iulius Mall bevásárló és szórakoztató központ. A beruházás az egykori Szopori utca 53–55 szám alatt, az régi "Ifjúsági" szálloda tőszomszédságában rekord idő alatt épült fel, a munkálatokat 2006 első felében kezdték el. A nyitási sajtótájékoztatón elhangzott: ez a város legnagyobb méretű ilyen létesítménye. Összfelülete 155.031 négyzetméter (ebből 40.548 négyzetméter bérelt). Az ötszintes, mozgólépcsőkkel, szökőkutakkal ékesített bevásárló- és szórakoztatóközpont 3 vendéglőt, több kávézót, uszodát, gyermekjátszóteret, fitnesztermet, 10 mozit (ezek március 1-jétől nyílnak meg), rengeteg üzlethelyiséget fogad be. A látogatók számára 2.230 parkolóhelyet biztosítanak. A bevásárlóközpont két legjelentősebb üzlete az Auchan hipermarket és az Altex elektronikai-háztartási bolt. (Szabadság, 2oo7.11.12).

Na és itt van az Auchan. Én Pesten jártam már Auchanban és tetszett. Nem estem hasra, de tetszett. Ez nem tetszett. Itt a berendezés, a polcok, a padlócsempe, még az áru elhelyezése is: OCSMÁNY. A legolcsóbb 39.ooo lejes üzletben is szebben van az áru a polcon elrendezve. Nagyon nagy volt a kontraszt a Mall impozáns, költséges berendezése és az Auchan szegényessége között. Nem is sokat tébláboltunk ott, hamar kijöttünk. Gondolom a karácsonyi hajsza miatt siették el, majd jövőre megoldják az apró részleteket is, amelyeken (véleményem szerint) áll vagy bukik ma egy biznisz. Na majd még meglátjuk...


2007. december 10., hétfő

Polaroid, a 35 mm-es Autoflash


Mi sem jellemzőbb egy olyan vállalatra amely a maga szegmensét ötven éven át uralta, hogy változó szeleknél is mindig a jó irányba forduljon. Ha már a Polaroid instantkép technológia nem kellett többé a széles tömegeknek, a Polaroid Company volt annyira rugalmas, hogy megtalálta azt a terméket, ami igenis kellett mindenkinek. A 80-as évek nagy vívmánya, a 35 mm-es kompakt automata végre, bár késve, de megérkezett hozzánk is. Ha nem is újonnan, hanem zaciból protekciósan, de sikerült 1995 környékén ezt a gépet elfogadható áron megszereznem. El kell még mondanom, hogy a 90-es évek romániai zálogházai tulajdonképpen a külföldről lopott szajré elosztó-vállalatai voltak. Az áru soha vitrinbe, polcokra nem volt kitéve, úgy kellett szerezni, mint Csaszi idejében a húst. Én ezt a Polaroidot egy rendőr ismerősömön keresztül szereztem ... zaciból.



Ezekről a kompakt kisgépekről már sok műszaki adatot nem kell és nem is illik tudni. Két ceruzaelemmel működik ez a Polaroid Autofocus, a film továbbtekerése ezen elemek által hajtott motorral történik. Azonkívül minden automata rajta: a blende- és időállítás, illetve a vaku szükségességének érzékelése. (Hát persze, hogy beépített vaku is van rajta). Ami nagyon pozitívnak tűnt akkor, és azóta sok drágább kompakt gépen hiányoltam: a lencsék tolózárral való védése. Egy kis gomb eltolásával egy fekete műanyag védő rátolódik a lencsére, megakadályozva annak szállításkor, tároláskor való karcolódását. A 2002-ben 200 euróért vásárolt Fuji 2300-asnak ezért varrtam frottírból huzatot, és a 250 eurós SonyEricsson W810 2MP-s telefonomat pedig ezért hordom fájó szívvel zsebemben. Mindkettő megérdemelt volna egy tolózáras objektívet.


2007. december 4., kedd

Gabriel García Marquez: Baljós óra



Ritkán fordult elő velem, hogy nem a könyv címét, hanem a könyvet magát olvastam el előbb. Viszont annyira nagy Gabriel García Marquez rajongó lettem az utóbbi időben (kb. az eltelt 2o évben), hogy egyetlen gondolattal vásárolom a könyveit: megvan otthon a könyvespolcon vagy nincs meg: ha nincs meg akkor meg kell venni, merthogy olyan Marquez könyv nem íródott, amire kár lenne a pénzt költeni.


Marquezt már akkor megszerettem amikor még nem olvastam tőle semmit és nem is gondoltam hogy valaha is fogok. A kolumbiai származású író 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért, akkor "tűzhette műsorra" a Kriterion Könyvkiadó a Száz év magány című regényét. Szeretett és időközben megboldogult ott-szerkesztő nagybátyám, Hatházi Feri bácsi (Isten nyugtassa békében) annyira hatása alá került, hogy a nyomdai első levonatot hazavitte, és az szamizdatként terjedt a családban. Remélem nem ártok emlékének a szerzői jog megsértésének elárulásával, de mindenki tudja hogy akkor Romániában kéziratot terjeszteni inkább hőstett volt, mint szerzőjogsértés.




Nálunk a fürdőszobában is hetekig ott volt a sok kötetlen ív. - Apámnak volt egy áldott-átkozott szokása: reggel negyed ötkor kelt, félórát reggelizett és még minimum félórát vécézett mielőtt hatra bement volna a Herbákba, majd később az Unireába dolgozni. Este ugyanezt megismételte: vacsorázott, vécézett, ilyenkor mindvégig olvasott. A könyv amit éppen olvasott hol a fürdőszobában, hol a konyhában maradt. Nahát mindenkit szeretnék biztosítani afelől, hogy egy mai maszteres bölcsészhallgató nem olvas annyi könyvet átlagban, amennyit az én villanyszerelő Édesapám vécézés közben annakidején. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a Nobel-díjas Macondo-történetet hamarabb láttam a vécén mint a könyvespolcon.



Azóta valósággal vadászom Marquez-t. Nagyjából mindent olvastam időközben ami tőle nyomtatásban megjelent. Ezért ért meglepetésként, amikor 1962-es regényét, a Baljós órá-t a Baross téri Libri könyvesboltban megláttam, persze rögtön meg is vettem, annak ellenére, hogy alig volt már forint nálam. (Másnap jöttem volna haza Kolozsvárra).





Na. Megvettem. Elolvastam. Nem estem hasra tőle. (Illetve nem estem le a vécéről, hiszen mondanom sem kell, hogy az alma nem esik messze a fájától). Több mint egy hete befejeztem, vártam a revelációt: semmi. Az utolsó fejezetet újraolvastam: semmi. Ma megláttam a könyvet a polcon, ránéztem, elolvasom a címét és rádöbbentem, hogy ez az a várva-várt szokásos-unalmas Marquez-könyv ami arról szól ami már a címében is le van írva! Tehát:
  • Ez az a különleges regény, ami két szokásos regény között történik.
  • Ez az a szokásos regény, ami két különleges regény között történik.
Mielőtt ez a történet elkezdődik, valami történt, miután ennek a történetnek vége van, valami történni fog. Amíg ez a történet tart, nem történik semmi. Csak tudjuk, érezzük, hogy majd történni fog. Valami szörnyű.




Hát erre kell néha Marquez. Feleleveníteni azokat a napokat, amikor nem történik semmi. Hiszen mégis minden megtörténik előbb-utóbb. Ha száz év múlva is, de megtörténik. Csak ott kell lenni. S addig is élni kell a poros macondói hétköznapokat a „García Márquez világegyetemben” az immár szokásos Aurelianókkal, José Arcadiókkal vagy Segundo Buendiákkal.


2007. november 25., vasárnap

Tordai-hasadék - a kulcsok áramköre



A képen látható nyíl szövege: CIRCUITUL CHEILOR 6 KM 4 H. Hát igen!!! Elmentünk a Tordai-hasadékba, persze Péterékkel, mert nekünk per pillanat még autónk sincs. Utoljára olyan 35 éve voltam itt osztálykiránduláson, de egyrészt az nagyon rég volt, másrészt kiszálltunk a buszból és estig fociztunk, úgyhogy semmire sem emlékeztem azon kívül, hogy - tisztesség ne essék - útközben a busz ablakán át a huzat kivitte a tanítónéni fogsorát, miután egy jóízűet nevetett valamelyik apuka disznó viccén. (Bezzeg ezekre milyen jól emlékszem.) Mindenesetre kár lett volna ezt kihagyni, és sajnálom, hogy eddig nem mentünk oda többször.



Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon sokáig autóval megközelíthetetlen volt az utak rossz minősége és egy híd teljes hiánya miatt. Pesze ez mentségünkre nem szolgálhat, hiszen kolleganőm, Pötyi néni mindig gyalog ment Tordáról a Hasadékhoz, akkor is, amikor volt út, akkor is, amikor nem. Mindenesetre autóval való megközelítése Mészkő (Cheia) településen keresztül újra lehetséges. Megkérdeztünk Tordán egy forgalmista rendőrt, aki azt mondta, hogy Mészkő előtt térjünk jobbra, és onnan végig arra menjünk, amerre a behajtani tilos táblák mutatnak. Mindez mulatságosnak tűnik, de elméletileg valóban tilos behajtani, hiszen magánútról van szó: valamilyen cementkitermelési magánvállalat ipari útja ez. Az út utosó csúcspontjáról tárulkozik elénk a fenti képen látható fenséges látvány.


fotó: wikipédia


A menedékház alapító okiratát és építésének történetét ércdobozba téve befalazták, a fal egyik Peterd felé eső szögletébe. Az alapító okirat gyönyörű keretét Tóth István egykori rajztanár készítette. A szöveg, gyöngybetűkkel írva a következő: “Ezt a turista menedékházat az Erdélyi Kárpát Egyesület építette az Úr 1934. esztendejében a régi elpusztult menedékház helyén tagjai áldozatos anyagi hozzájárulásával, Bors Mihály szindi földbirtokos példát mutató támogatásával és az EKE tordai osztályának megértő segítségével, hogy otthont nyújtson a vándornak, kit a természet szeretete csal erre a vidékre, pihenőhelyet a turistának, kit a Tordai-hasadék szépségei hoztak ide, hogy példát mutasson a jövőben is, hogy okos elhatározással, erős akarattal, áldozatra kész lélekkel minden időkben lehet alkotni és a köz javát szolgálni. Az idő kikezdheti ezt az emberi alkotást, romba is dőlhet az, de a benne kifejezésre jutó gondolat azonban örök életű lesz a maga nevelő hatásában is. Sânduleşti - Szind, 1934. június hó 3-án.” (http://www.torda.ro/)



A menedékház nem működik, viszont nincs annyira elhanyagolva, mintha évek óta nem működne. Nem tudom, mi lehet vele. Lehet azért volt zárva, mert vasárnap volt. (Utólag olvasom az EKE honlapján: A II. Bécsi döntés után a tordai polgármesteri hivatal lefoglalta az épületet, amely a háború után a kolozsvári OJT -Megyei Turisztikai Hivatal- tulajdonába került. Az EKE visszaigénylési kérését már 15 éve rendszeresen visszautasítják. A helyzet tisztázódásáig a jelenlegi bérlők – a Turda Arieşul vállalat és az Onix szálloda – bezárták a házat.) Itt leparkoltuk az autót és elindultunk a piros kör jelzésén a szoros jobb oldalán felfelé, a Kövesbérc-Szindi mészkőgerincre. Erre megy az úgynevezett "Circuitul Cheilor", vagyis a Hasadék Körútja. Mintegy 5oo méternyi meredek erdei ösvény után a fák eltűnnek, előttünk még mindig kaptató, de már a látókörünk kitágul és a látvány valóban lélegzetállító:




A természettudományos magyarázat szerint a hasadék egy víz által kivájt mészkőbarlang tetejének beomlása következtében jött létre. A mintegy három kilométer hosszúságú szurdokvölgy alján, a 250-3oo méteres magasságot meghaladó sziklafalak között folyik végig az Aranyosba ömlő Hesdát-patak. A hasadékban 32 feltárt barlang van, melyek közül a legnagyobb a 75 méter hosszú, 19 méter széles és 11 méter magas Porlik-barlang, ahol cseppkövek is találhatók. Híresek még a II. Rákóczi Ferencet támogató betyárról elnevezett Kis- és Nagybalika-barlangok is. A barlangok többségének megközelítése azonban kifejezetten nehéz és veszélyes. Gazdag növényvilágára jellemző, hogy az országban élő 3.500 növényfajból itt 997 féle megtalálható. Védett növény a turkesztáni hagyma, amely ezen kívül csak Ázsiában lelhető fel. Itt lakozó védett madárfajok a kövirigó, hantmadár, hajnalmadár. Megemlíteném még a fülesbaglyot és a szirti sast. 2005-ben a német Geo szaklap által szervezett biodiverzitás napján 320 lepkefajt azonosítottak. A Tordai-hasadék 1939 óta természetvédelmi terület, ma 125 hektár felületet képez. (Internet, több forrás).




Körülbelül egy kilométernyi kaptató után jutalmunk a fáradságunkhoz és fáradtságunkhoz méltó: 8o-1oo emelet magasságából lehet innen lenézni a világot, persze ezt mi a legnagyobb óvatossággal tesszük, hiszen több kereszt és emléktábla is figyelmeztet: a természettel itt sem lehet játszani. A lenti képen a Kövesbérc-Szindi gerinc túlsó végére értünk (szemben a Peterdi-gerinc), itt nagyon kell figyelni a jelzéseket, amelyek fák hiányában a földbeágyazott sziklákra vannak festve. Azért hangsúlyozom, hogy figyelni kell őket, mert lefele az út sokkal veszélyesebb, mint felfele. Meredek lejtők, szakadékok és kőcsuszamlások fenyegetik a járható útról letévedt turistákat.


"A tordai hasadék a vulkáni alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegylánc tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak imitt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bércfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építészet pillérei állnak el a falaktól, amiknek ormozata ma is a münsterek cifra, fantasztikus párkányzatát mímeli." (Jókai Mór: Egy az Isten).


2-2,5 órányi hegymászás után a "földre" érve a járásunk bizonytalan és a lábunk reszket, de váltig biztatjuk egymást és magunkat azzal, hogy mennyire érdemes volt ezt a túrát megtenni. Persze akkor még nem tudjuk, hogy a völgyben visszavezető út sem sétatéri kiruccanás lesz. Itt még megemlíteném azt is, hogy a szurdokban végigvonuló úton jól látható azoknak a lelkes embereknek a nehéz munkája, akik szabadidejüket arra áldozzák, hogy nemcsak ők, hanem mások is meglátogathassanak egy ilyen helyet.


"Egyetlenegyszer kényszerült megfutamodni a világhíres vitéz László király az ellenség elől, mert egymagára maradt, s amint körülnézett, látta, hogy hiábavaló nagy ereje, vitézsége: nem verhet le százakat egyedül. Érezte, hogy szüksége van rá még a magyarnak (a fűszál is feltámadt ellene), megsarkantyúzta hát kedves Szög paripáját, s nekivágott a tordai hegyeknek.- Utána! Utána! - ordították a kunok, hogy ég-föld zúgott az ordításuktól. Ha Lászlót kézre keríthetik, övék lesz a magyar föld: mind László után vetették hát magukat. Véres hab vert ki a paripáján, már-már utolérték a kunok. Még egy pillanat, s a magyarok aztán sirathatják Szent László királyt.- Ó, Uram segélj! - fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén. S ím, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentő nagy hasadék tátongott. A kunok döbbenten állottak meg a hasadék partján, tehetetlenül néztek erre-arra, hol kerülhetnének ismét László nyomába, de amerre néztek, nagy hosszúságban húzódott a hasadék, László meg csöndes, lassú léptekben mendegélt tovább, vissza az ő népéhez." (Benedek Elek: Szent László)


A kijáratnál egy háromnyelvű tábla "díszeleg". Ha csúfságból írták így, szégyelljék magukat. Ha tudatlanságból, akkor vegyék le és javítsák ki!!! Megengedhetetlen, hogy egy olyan helyen, ahol történelmünk, legendáink és menedékházaink állnak (lásd fennebb), ilyen magyar nyelvű szöveg legyen kitéve: Tordai hasadék - természetvedelmi terület. A rezervacióban találhatók növényi állati, archeologikus és geologicus értékek. Találhato több mint 9oo féle növény, egyesek nagyon ritkák. Allatok madarak ezek közül a szirti sas amely védett. Meg van jelölve 1oo km turisztikai ösvények. A hegymászók gyakorolják a hegymaszást több mint 2oo m magaságon. Találhatók barlangok amelyekben arheologikus felfedezéseket végeztek. Tisztelyek és védjék ezt a csodálatos helyet. Kolozsmegyei Tanács Tordai Hasadék Természetvédelmi Területének Felügyelője. (Nem emlékezetből idézek, lefényképeztem.) Tehát: nem a felügyelő úr a hibás, aki nyilván nem tud magyarul, sem az, aki írta, nyilván az sem tud magyarul, sem az a sok magyarországi turista, aki mosolyogva olvassa és nem tudja mit gondoljon, hanem MI, arrajáró erdélyi magyarajkú turisták, egyfajta házigazdák, akik elmegyünk mellette anélkül, hogy tiltakoznánk.

Azért sem engedem, hogy egy fránya tábla elrontsa ezt a nagyszerű élményt, ezért következtetésképpen azt mondom: köszönjük Péter, hogy elhoztál ide. Szívből remélem még lesz alkalmunk ezt a túrát többször is együtt, négyesben megtenni.


2007. november 24., szombat

Gianni Schicchi



Amióta az új évad megkezdődött, minden hétvégén készülünk színházba. Ha nem másért, hát azért mert egyre többet hallani a Kolozsvári Magyar Állami Színházról, és olyankor mindig eszünkbe jut: jó lenne elmenni. S ez egy jó dolog. Főleg, hogy jó dolgokat lehet hallani róla. Most, amikor magyarnak lenni nem nagy kunszt Kolozsváron (9o éve nem az), most, amikor azon néhányan, akik itt maradtunk, saját szülővárosunkban lehajtott fejjel hallgatjuk a magyarellenes kommentárokat, ha néha színházról hallunk vagy beszélünk, felcsillan a szemünk: na ebben mi is ott vagyunk, ebben mi is jók vagyunk! Lám-lám, a romániai (kolozsvári) magyarok is jók valamiben.



Hát igen, - mondtam erre én - a kolozsvári magyarok jók a színház-szakmában. (Köszönhetjük ezt Tompa Gábornak, aki ráadásul nem is kolozsvári. Marosvásárhelyen született 1957. augusztus 8-án. 1981-ben végzett Bukarestben a Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán, Liviu Ciulei, Mihai Dimiu és Cătălina Buzoianu tanítványaként. 1981-óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője. 1982-ben, amikor érettségiztem, itt már mindenki róla beszélt. 1990-óta igazgató és főrendező Kolozsváron. Azóta a kolozsvári színház nemzetközi hírnévre tett szert, több hazai és nemzetközi fesztiválon vett részt és számos díjat nyert. A kolozsvári társulatot a szaksajtó a “legjobb magyar színtársulat”-ként tartja számon.) DEHÁT OPERA A SZÍNHÁZBAN??? Ezt kissé túlzásnak láttam.



Végül elmentünk: ha akkor érünk rá, amikor éppen operaelőadás megy a színházban, hát egye fene, elmegyünk. Nasztán. Maradtam volna itthon. Mert most mindegyre színházba szeretnék menni. Meg operába. Hát olyan egy élmény volt. Szuper. A világhírű rendező, Silviu Purcărete 2003-ban már dolgozott együtt a kolozsvári társulattal, ebből az együttműködésből született az azóta világot járt Pantagruel sógornője című előadás. Purcărete Európaszerte rendezett operaelőadásokat, köztük a Bohéméletet Essenben, Wagner Parsifalját Angliában, Donizetti Roberto Devereux-ját Bécsben, Rameau Castor és Polluxát Bonnban. Idén Giacomo Puccini operáját, a Gianni Shicchi-t hozta a kolozsvári Magyar Színház műsorába olyan sikerrel, hogy a közönség minden előadás után vörösre tapsolja a tenyerét. (Mi is.)



Giacomo Puccini operájának mesterien megírt zenei anyaga mögött vígjátéki helyzet rajzolódik ki. Az elhunyt Buoso Donati a pletyka szerint teljes vagyonát egy kolostorra hagyományozta. A gyászoló rokonság-karaván a halott helyett az elveszettnek hitt vagyont siratja. Az unokaöccs azt reméli, hogy az örökség segítségével feleségül veheti szerelmét, a szélhámos hírében álló Gianni Schicchi lányát. A pletyka igaznak bizonyul, Donati valóban a kolostorra hagyta a vagyonát. A pénzéhes rokonság dühkitörések közepette darabokra tépi a végrendeletet és az ifjú szerelmesek álmai is szertefoszlanak. Közben a halottas házhoz érkezik a lányának jó partit remelő Schicchi. Gyorsan felméri a helyzetet és eldönti, hogy segít a bajba jutott családon. Ennek azonban ára van, az árat pedig ő szabja meg… (a Színház honlapjáról).



Az előadás sikerének titka (számomra) az, hogy színházi módszerekkel elevenít meg egy olyan operát, amelyet eddig kilencven éven át főleg zenei módszerekkel helyeztek színpadra. (Először 1918-ban a New York-i Metropolitan Operában). Namármost, ha valakinek az az elsődleges feladata a színpadon, hogy gyönyörűen énekeljen, akkor az nem igazán fog fel-alá rohangálni a színpadon. Ha valakinek fel-alá kell rohangálni a színpadon, attól még énekelhet (a mi fülünknek) gyönyörűen. Ezt tette a 2oo5-ben az Északi Színháztól átigazolt Kató Emőke (Lauretta). Jól játszott és még jól is énekelte Lauretta áriáját, az O, mio bambino caro-t. A kolozsvári Operától két énekes adta meg a hallgatható zenei formáját az előadásnak: Sándor Árpád (Gianni Schicchi) és Pataki Adorján (Rinuccio). Bravó.

2007. november 22., csütörtök

Polaroid SE 635, a másé


Persze hogy ez a Polaroid SE 635-ös sem az enyém volt annakidején. Mindig amikor valamivel hazajövök az ócskapiacról, szeszes vattával nekiesek és nagyon alaposan letakarítom, illetve fertőtlenítem. Mindezt azért, mert meg vagyok győződve, hogy gyűjteményem nyolcvan százaléka már volt szemeteskukában. Pedig milyen jól fogott volna nekem a nyolcvanas évek elején egy ilyen gép. Persze, ha nem lett volna rokonom nyugaton, aki filmet-papírt is küldjön hozzá, dobhattam volna már akkor a szemétre. Jobb is, hogy nem volt. Most hálálkodhatnék neki egy szemét gép miatt :).


A Polaroid filmek-papírok többféle eljárással készülnek más-más anyaggal, de ezeknek túlnyomó része, vagy teljes egésze gyártási titok. A fotók méretei igen változatosak, ma leggyakrabban igazolványkép készítésére használják, de sok más méretben is megjelent. Az eddig ismert legnagyobb polaroidkép 50x60 cm-es, ilyen kamerából jelenleg csak négy működik a világon. A Polaroid Corporation első gépeit kizárólag amatőröknek gyártotta, de idővel megkedvelték a hivatásos fotográfusok és a fotóművészek is, az 1980-as években naponta 4 milliót (!) készítettek belőle világszerte. Leghíresebb művelője André Kertész volt, aki élete utolsó éveiben lakásában, ablakából fényképezett Polaroid géppel, mely képekből később From my Window című albuma született.