Gianni Schicchi

Amióta az új évad megkezdődött, minden hétvégén készülünk színházba. Ha nem másért, hát azért mert egyre többet hallani a Kolozsvári Magyar Állami Színházról, és olyankor mindig eszünkbe jut: jó lenne elmenni. S ez egy jó dolog. Főleg, hogy jó dolgokat lehet hallani róla. Most, amikor magyarnak lenni nem nagy kunszt Kolozsváron (9o éve nem az), most, amikor azon néhányan, akik itt maradtunk, saját szülővárosunkban lehajtott fejjel hallgatjuk a magyarellenes kommentárokat, ha néha színházról hallunk vagy beszélünk, felcsillan a szemünk: na ebben mi is ott vagyunk, ebben mi is jók vagyunk! Lám-lám, a romániai (kolozsvári) magyarok is jók valamiben.

Hát igen, - mondtam erre én - a kolozsvári magyarok jók a színház-szakmában. (Köszönhetjük ezt Tompa Gábornak, aki ráadásul nem is kolozsvári. Marosvásárhelyen született 1957. augusztus 8-án. 1981-ben végzett Bukarestben a Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán, Liviu Ciulei, Mihai Dimiu és Cătălina Buzoianu tanítványaként. 1981-óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője. 1982-ben, amikor érettségiztem, itt már mindenki róla beszélt. 1990-óta igazgató és főrendező Kolozsváron. Azóta a kolozsvári színház nemzetközi hírnévre tett szert, több hazai és nemzetközi fesztiválon vett részt és számos díjat nyert. A kolozsvári társulatot a szaksajtó a “legjobb magyar színtársulat”-ként tartja számon.) DEHÁT OPERA A SZÍNHÁZBAN??? Ezt kissé túlzásnak láttam.

Végül elmentünk: ha akkor érünk rá, amikor éppen operaelőadás megy a színházban, hát egye fene, elmegyünk. Nasztán. Maradtam volna itthon. Mert most mindegyre színházba szeretnék menni. Meg operába. Hát olyan egy élmény volt. Szuper. A világhírű rendező, Silviu Purcărete 2003-ban már dolgozott együtt a kolozsvári társulattal, ebből az együttműködésből született az azóta világot járt Pantagruel sógornője című előadás. Purcărete Európaszerte rendezett operaelőadásokat, köztük a Bohéméletet Essenben, Wagner Parsifalját Angliában, Donizetti Roberto Devereux-ját Bécsben, Rameau Castor és Polluxát Bonnban. Idén Giacomo Puccini operáját, a Gianni Shicchi-t hozta a kolozsvári Magyar Színház műsorába olyan sikerrel, hogy a közönség minden előadás után vörösre tapsolja a tenyerét. (Mi is.)

Giacomo Puccini operájának mesterien megírt zenei anyaga mögött vígjátéki helyzet rajzolódik ki. Az elhunyt Buoso Donati a pletyka szerint teljes vagyonát egy kolostorra hagyományozta. A gyászoló rokonság-karaván a halott helyett az elveszettnek hitt vagyont siratja. Az unokaöccs azt reméli, hogy az örökség segítségével feleségül veheti szerelmét, a szélhámos hírében álló Gianni Schicchi lányát. A pletyka igaznak bizonyul, Donati valóban a kolostorra hagyta a vagyonát. A pénzéhes rokonság dühkitörések közepette darabokra tépi a végrendeletet és az ifjú szerelmesek álmai is szertefoszlanak. Közben a halottas házhoz érkezik a lányának jó partit remelő Schicchi. Gyorsan felméri a helyzetet és eldönti, hogy segít a bajba jutott családon. Ennek azonban ára van, az árat pedig ő szabja meg… (a Színház honlapjáról).

Az előadás sikerének titka (számomra) az, hogy színházi módszerekkel elevenít meg egy olyan operát, amelyet eddig kilencven éven át főleg zenei módszerekkel helyeztek színpadra. (Először 1918-ban a New York-i Metropolitan Operában). Namármost, ha valakinek az az elsődleges feladata a színpadon, hogy gyönyörűen énekeljen, akkor az nem igazán fog fel-alá rohangálni a színpadon. Ha valakinek fel-alá kell rohangálni a színpadon, attól még énekelhet (a mi fülünknek) gyönyörűen. Ezt tette a 2oo5-ben az Északi Színháztól átigazolt Kató Emőke (Lauretta). Jól játszott és még jól is énekelte Lauretta áriáját, az O, mio bambino caro-t. A kolozsvári Operától két énekes adta meg a hallgatható zenei formáját az előadásnak: Sándor Árpád (Gianni Schicchi) és Pataki Adorján (Rinuccio). Bravó.