2018. június 4., hétfő

TIFF 2018 Kolozsvár



Az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) május 25. és június 3. között került megrendezésre, idén 17-ik alkalommal. Mivel az ortodox pünkösd hétfője és a gyereknap péntekje is egybeesett a fesztivállal, a tízből hat szabadnap nyilván minden idők legsikeresebb évadjává tette a 2018-ast. De nemcsak a szabadnapok tették: a fesztivál hírneve rég túllépte Erdély határait. Május utolsó hetében Kolozsvár ideiglenesen olyan soknyelvű kozmopolita várossá vált, amilyet a multikulturalitást szajkózó polgármester programjai sosem lesznek képesek állandósítani. Mi sajnos időhiány miatt mindössze hét filmet láttunk:


Nothingwood - 2018 (Franciaország, Afganisztán)

Pénteken a Iulius Mallban még nem tudtuk, hogy ez a film lesz számunkra a fesztivál egyik fénypontja. Dokumentumfilmként nem sokat vártam egy francia rendezőnőtől aki Afganisztánban, a minden konfliktusok országában próbál szerencsét 52 évesen első önálló filmjével. Ám, csodák csodájára a film nem fanatikus terroristákról, fanatikus megszállókról vagy fanatikus tálibokról szól, hanem fanatikus filmesekről: Salim Shaheen afgán filmrendezőről és annak maroknyi lelkes csapatáról. Hogyan lehet filmet készíteni egy háborúk és vallási ellentétek sújtotta országban, ahol sokszor az alapvető élelmiszerek vagy az ivóvíz is hiánycikknek számítanak? A választ maga a több mint száz filmet aláíró rendező, forgatókönyvíró, színész-énekes és kaszkadőr, Salim Shaheen  adja meg: SEHOGY. A csillogó amerikai Hollywood és indiai Bollywood túloldalán ott van az afgán Nothingwood. A filmek színvonala, minősége és művészi értéke rendkívül alacsony, mégis fontos az afgán közönség számára. Pastu nyelven nyújtanak vigaszt, szórakozást és reményt olyan embereknek, akiknek talán ez az egyetlen menekvésük a háborús mindennapok elől. Sonia Kronlund dokumentumfilmje pedig nekünk, multiplexes, popcorn-kólás mozinézőknek nyújt reményt: amíg vannak ennyire naivan nyíltszívű, végletekig optimista emberek Afganisztánban, addig van remény békére és közös jövőre ebben a világban. Nothingwood: 5/5.


Las Herederas - 2018 (Paraguay)

Vasárnap este, a film első kolozsvári vetítésén sem tudtuk még, hogy ez a film nyeri majd el a zsűri nagydíját. Bár M. jó kritikát olvasott róla (ezért is mentünk el), első benyomásom nem volt valami pozitív: a mozi előtt nagyon sokan gyülekeztek már jóval kezdés előtt. Jut eszembe: a Győzelem moziban soha többé nem ülünk a hátsó sorokba az erkély alá, nyáron roppant klausztrofobikus tud lenni... Tömeg, levegőtlenség és ... leszbikus párkapcsolattal kezdődő film, amiről M. elfelejtett a teaserjében beszámolni. Tévedés ne essék, egyáltalán nem vagyok homofób, csak túlzottnak tartom az utóbbi 5-10 év mozifilmjeinek érdeklődését a téma iránt, néha úgy érzem már-már reklámozzák a filmekben a homoszexualitást. Ennek ellenére felismertük a filmben a mondanivalót: az üvegbúrából való kitörés elkerülhetetlenségét, bármilyen későn is történjen ez meg. Utólag tudtuk meg, hogy a változás, amin a kezdetben zárkózott, lelkileg és anyagilag kiszolgáltatott főszereplő megy keresztül egy diktatúrából felszabadult nép metaforája. Latin-Amerika poros-párás burzsoáziájának hitelesnek tűnő megjelenítése és a mondanivaló volt az, ami tetszett a filmben. Sajnos a moziterem és az előítéleteim megakadályoztak abban, hogy a zsűri elismerő szemével lássam a filmet. Jobb is, hogy díjazás előtt láttuk, legalább nem befolyásolta saját véleményemet. Las Herederas: 4/5. 



Zagros - 2017 (Belgium, Kurdistan)

Ezt a filmet hétfőn a Iulius Mallban láttuk, a kinti kánikula miatt bent dübörgött a légkondi, valósággal fáztunk a teltházas teremben. A Zagros Belgiumban, belga pénzből készült, de azért még százszázalékosan kurd film. Sőt, akár közelkeleti témává is lehetne általánosítani, bár az országnélküli kurd nemzet egymásrautaltsága és összetartása még inkább kihangsályozza a család, a falu, a törzs óriási befolyását az egyedek életére. Teljesen mindegy, hogy a kis hegyi faluban a házasságtörési vádak alaposak vagy alaptalanok, a föszereplőnek két lehetősége van: hinni feleségének, élete nagy szerelmének, gyermekei anyjának, vagy családja nyomásának engedve őt megtagadni, sőt megbüntetni. A szimpatikus, egyszerű hegyi pásztor vívódása váratlan és mégis előrelátható véget ér. Vagy mégsem. Sahim Omar Kalifa filmje olyan ancesztrálisan patriarchális világba vezeti a mozizót, amely ma már elképzelhetetlen a nyugati kultúrában. Vagy mégsem. Zagros: 5/5. 


Aurora Borealis - Északi fény - 2017 (Magyarország)

M. egy fél éve várja ezt a filmet Kolozsvárra. Ha nem a TIFF keretén belül, valahol mindenképp megnéztük volna. Mészáros Márta új filmje Törőcsik Marival szerda estére nagyon jó választásnak tűnt. Törőcsik Mariban nem is csalódtunk: fantasztikusan alakítja a többszörös tragédiákat átélt, szarkasztikus sztoizmusban megöregedett anya szerepét. Mészáros Mártában, a forgatókönyvíróban sem csalódtunk: a cselekmény különleges, fájdalmas és jól kidolgozott. A Kelet-Európában állomásozó szovjet katonák még tíz évvel a háború után is erőszakoltak meg kiszolgáltatott nőket, ezek pedig fájdalmukat titkolózással, hazudozással próbálták enyhíteni. Törőcsik Franciska állítólag csak névrokona a legtöbbet díjazott 82 éves magyar színésznőnek, de ez nem akadályozza meg abban, hogy nagyon ügyesen alakítsa annak a fiatalkori szerepét. A film gyenge láncszeme Tóth Ildikó furcsa szerepe: "egy Bécsben élő sikeres úgyvéd", aki rendszeresen tárgyal külföldi partnerekkel olyan pongyola angolsággal, amilyennel csak egy középkorú üzleti eladó tudna beszélni, aki tizenkét éven át oroszt tanult az iskolában. A német kiejtése sem volt sokkal jobb, pedig Bécsben nőtt fel. Csodálkozom, hogy senkinek nem tűnt ez fel a produkciós csapatból, nyugodtan szinkronizálhatták volna, kevésbé blamás lett volna. A másik blama viszont a TIFF szervezőit érinti: úgy láttam, a kolozsvári bemutató közönségének 80 százaléka román nemzetiségű volt (érdeklődésük a magyar film iránt igazán dicséretes), a filmet viszont angol felirattal játszották, több középkorú néző kénytelen volt első tíz perc után kimenni. Nem értettek semmit. Számomra Törőcsik Mari +1 pontjával együtt Aurora Borealis: 4/5.

Charleston - 2017 (Románia)

A csütörtöki Charleston minden tekintetben jó választásnak bizonyult. Az Egyetemiek Háza befogadóképessége és tágassága biztosította a komfortot, hogy kellőképpen élvezhessük ezt a keserédes román vígjátékot. A téma különleges, egy nemrég megözvegyült férfi negyvenkettedik születésnapjára különös látogató érkezik: balesetben elhunyt felesége szeretője. Két teljesen ellentétes férfi, ellentétes külalakkal és ellentétes belső tulajdonságokkal. Lehet, hogy a belső tulajdonságaik nem is annyira különbözőek? Lehet, hogy csak különböző módon élik meg tragédiájukat? Lehet, végülis ugyanazt a nőt szerették. A film címe félrevezető: tulajdonképpen Charlton Heston, "a férfiasság megtesítője" ugyanannyi említést kap a filmben, mint Ioana, az elhunyt feleség-szerető. Andrei Cretulescu filmkritikusból kinőtt filmrendező első nagyfilmje eddig nyolc fesztiválon kapott jelölést, Minszkben pedig elnyerte a zsüri különdíját. A kis piros Cinquecento a filmnek egy road-movie jelleget is kölcsönöz, ami nálam mindig nyerő. Serban Pavlu-t már ismert macsó stílusában láttuk újra (Umbre), viszont Radu Iacoban a nincstelen, romantikus szerető szerepében igazán nagyot alakított. Charleston: 5/5.

Foxtrot - 2017 (Izrael)

A Foxtrot a 2018-as TIFF megnyitófilmje volt a Főtéren. Később Kiss Olivér blogján olvastam, hogy szerinte nem megnyitóra való film volt ez. Teljesen egyetértek. Még (szabadnapos) péntek estére is nehéz film volt. Tévedés ne essék, nem rossz film, sőt. Egyszerűen nem az a fajta film, amit az emberek látni szeretnek a mozikban. Egyike azoknak a kevés (általam látott) izraeli filmeknek, amelyben a harctéren elesett zsidók nem arab terrorizmus áldozatai. Hanem a sorsé. Végig ott lóg a levegőben a sors kegyetlen ökle, a predesztináció már-már kézzelfogható. Hogyan lehet túlélni a sors legnagyobb csapását? Mennyire vagyunk bűnrészesei a sorsnak? Túllépve a Feldmann család drámáján, olyan Izraelt látunk ebben a filmben, ahol bármely percben történhet valami tragédia. Samuel Maoz filmjét Izrael részéről az Oscar-díj legjobb idegennyelvű filmjének jelölték. Csakis a nyomasztó hangulata miatt Foxtrot: 4/5.


The Man Who Killed Don Quixote - 2017 (Spanyolország, Franciaország)

A szombati filmet a rendező, Terry Gilliam miatt választottuk. Állítólag 25 évig készült, és M. azzal áltatott, hogy lehet olyan lesz, mint a Monty Python filmek. Hát köszönőviszonyban sem volt velük. Nem egy hollywoodi film, de megtévesztésig hasonlít rájuk. A mágikus realizmusban el-elvesztettem a cselekmény fonalát, sőt a végére már bele is aludtam a nagy vodka-maffiás karneválozásba. Cervantes művét sokan feldolgozták több-kevesebb sikerrel, sajnos Terry Gilliam tehetsége kevés volt az első kategóriához. Adam Driver sosem tartozott kedvenc színészeim közé, ugyanúgy játszotta ebben Tobyt, mint a Star Warsban Kylo Rent. Viszont a Don Quixotévá átváltozott spanyol susztert alakító Jonathan Pryce remekelt ebben a fimben. Jonathan Pryce +1 pontjával is The Man Who Killed Don Quixote: 3/5.


Mindent egybevetve, az idei TIFF számunkra is egy jólsikerült fesztivál volt. 5 különböző helyszínen 7 filmet láttunk, saját értékelésem alapján 4,3 pontos átlaggal, ami egyáltalán nem rossz. A város ünnepi hangulata, a gyönyörű idő is sokat segített a pozitív hozzáálláshoz. Köszönjük TIFF, várunk 2019-ben.