Gabriel García Marquez: Baljós óra

Ritkán fordult elő velem, hogy nem a könyv címét, hanem a könyvet magát olvastam el előbb. Viszont annyira nagy Gabriel García Marquez rajongó lettem az utóbbi időben (kb. az eltelt 2o évben), hogy egyetlen gondolattal vásárolom a könyveit: megvan otthon a könyvespolcon vagy nincs meg: ha nincs meg akkor meg kell venni, merthogy olyan Marquez könyv nem íródott, amire kár lenne a pénzt költeni.

Marquezt már akkor megszerettem amikor még nem olvastam tőle semmit és nem is gondoltam hogy valaha is fogok. A kolumbiai származású író 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért, akkor "tűzhette műsorra" a Kriterion Könyvkiadó a Száz év magány című regényét. Szeretett és időközben megboldogult ott-szerkesztő nagybátyám, Hatházi Feri bácsi (Isten nyugtassa békében) annyira hatása alá került, hogy a nyomdai első levonatot hazavitte, és az szamizdatként terjedt a családban. Remélem nem ártok emlékének a szerzői jog megsértésének elárulásával, de mindenki tudja hogy akkor Romániában kéziratot terjeszteni inkább hőstett volt, mint szerzőjogsértés.

Nálunk a fürdőszobában is hetekig ott volt a sok kötetlen ív. - Apámnak volt egy áldott-átkozott szokása: reggel negyed ötkor kelt, félórát reggelizett és még minimum félórát vécézett mielőtt hatra bement volna a Herbákba, majd később az Unireába dolgozni. Este ugyanezt megismételte: vacsorázott, vécézett, ilyenkor mindvégig olvasott. A könyv amit éppen olvasott hol a fürdőszobában, hol a konyhában maradt. Nahát mindenkit szeretnék biztosítani afelől, hogy egy mai maszteres bölcsészhallgató nem olvas annyi könyvet átlagban, amennyit az én villanyszerelő Édesapám vécézés közben annakidején. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a Nobel-díjas Macondo-történetet hamarabb láttam a vécén mint a könyvespolcon.

Azóta valósággal vadászom Marquez-t. Nagyjából mindent olvastam időközben ami tőle nyomtatásban megjelent. Ezért ért meglepetésként, amikor 1962-es regényét, a Baljós órá-t a Baross téri Libri könyvesboltban megláttam, persze rögtön meg is vettem, annak ellenére, hogy alig volt már forint nálam. (Másnap jöttem volna haza Kolozsvárra).

Na. Megvettem. Elolvastam. Nem estem hasra tőle. (Illetve nem estem le a vécéről, hiszen mondanom sem kell, hogy az alma nem esik messze a fájától). Több mint egy hete befejeztem, vártam a revelációt: semmi. Az utolsó fejezetet újraolvastam: semmi. Ma megláttam a könyvet a polcon, ránéztem, elolvasom a címét és rádöbbentem, hogy ez az a várva-várt szokásos-unalmas Marquez-könyv ami arról szól ami már a címében is le van írva! Tehát:

• Ez az a különleges regény, ami két szokásos regény között történik.
• Ez az a szokásos regény, ami két különleges regény között történik.

Mielőtt ez a történet elkezdődik, valami történt, miután ennek a történetnek vége van, valami történni fog. Amíg ez a történet tart, nem történik semmi. Csak tudjuk, érezzük, hogy majd történni fog. Valami szörnyű.

Hát erre kell néha Marquez. Feleleveníteni azokat a napokat, amikor nem történik semmi. Hiszen mégis minden megtörténik előbb-utóbb. Ha száz év múlva is, de megtörténik. Csak ott kell lenni. S addig is élni kell a poros macondói hétköznapokat a „García Márquez világegyetemben” az immár szokásos Aurelianókkal, José Arcadiókkal vagy Segundo Buendiákkal.