Autóim...

Egy ehhez hasonló (szürkés-) világoskék autót vett Péter '93 környékén, ha jól emlékszem kettőezerháromszáz német márkáért. Akkoriban éppen együtt jártunk Törökországba mindenféle csencselő utakra, azért emlékszem arra, hogy nagyon sok pénznek tűnt ez az összeg. Összehasonlításként kb. ugyanakkor feleannyit fizettünk a lakásért amiben most is lakunk. (Persze ez csupán azért, mert éppen akkor prédálták a posztkommunisták az állami lakásokat szavazatok fejében, de 2.3oo MÁRKA (!) mégis sok pénz volt magunkfajta becsületes polgárnak). Egyszóval a Péter 1987-es évjáratú, 131o köbcentis, gri-petrol színű, CJ-??-WUB rendszámú Dácsiája volt az az autó amit életemben először vezettem a Pányiki-szoros előtti letérőnél balra fordulva a Ritka-erdőnél. Gondolom jól eshetett, mert következő évben jogosítványért vizsgáztam és megvettük első autónkat is:

Hát igen, következő évre sem gyűlt annyi pénzünk mint Péteréknek, így csupán ezernyolcszáz márkás autót engedhettünk meg magunknak, ez volt a keletnémet kommunista tehnológia csúspontja, egy gyönyörű Wartburg 353 DeLuxe Limousine (amint pedigrés nevét az utólag Pesten méregdrágán vásárolt karbantartási könyve is mutatta.) Még azt sem mondhatom, hogy szerelem volt első látásra. Annyit értettem az autókhoz, hogy kéne valami amit megengedhetek magamnak, de ne is legyen túl "banger" (magyarul budi). Na ez a Wartburg akkor lett 4 éves és állítólag egy szőke (tele volt a kocsi hajjal) keletnémet (wow) nőé volt, aki alig 25.ooo kilométert járt vele.

El kell még mondjam a CJ-o3-DFF Wartburgról, hogy unokatestvérem, Kóci erőltetései nélkül nekem nemhogy autóm, de autóval kapcsolatos álmaim sem lettek volna soha, hiszen engem otthon úgy neveltek, (persze ezt itt kimondottan autóra értem) mint az Amish-okat: az én apám mai napig is legnagyobb ellensége a személygépkocsiknak (főleg azoknak amit kollégái annakidején "zsíroskenyéren vettek"), s én most már (főleg egészségi okokból) egyre inkább igazat adok neki. Tehát Kóci volt az, aki harmincévesen azt mondta nekem, hogy mai világban nem lehet autó illetve jogosítvány nélkül érvényesülni, s én az évek során meggyőződtem, hogy ha nem is 1oo%-osan értek ezzel egyet, de bizony sokszor jól fogott az autó is meg a jogosítvány is a háznál.

A Wartburg még megvolt, de '97 környékén nagyon felvitte Isten dolgomat. Valahogy összegyűjtöttem (keserűséggel húzom el most is a számat, amikor ezt leírom: összegyűjtöttem) négyezer német márkát. Na itt jön most a MEA CULPA: Melinda nem szerette volna, ha az összes félretett pénzünket autóra költöm (vagy bármi másra, hiszen az összesről beszélünk), de én akkor azt mondtam neki, hogy az az ÉN pénzem, s azt csinálok vele, amit akarok. Hm. Az autó három évig volt nálam de soha nagy örömem nem volt benne: rengeteget fogyasztott, és a javítása is átlagban "egy vagyonba" került ...

Amúgy egy jóképű autó volt (mai napig is az, szoktam látni a görögkatolikus templom előtt a Deák Ferenc utcában), de nekem nem volt szerencsém hozzá. Amiatt, hogy rengeteg benzint fogyasztott (kb. 18-2o l.) kicseréltettem Janival (azóta sem járok hozzá) a karburátort egy Daciáéval. Ugyanabban az évben, 2ooo-ben lementünk a tengerre az új karburátorral: az pesze nem bírta táplálni az 1.9-es motort, így az autó 5o kilométerenként leállt. Olyankor (ha mezőn voltunk éppen) vártunk, amíg a plutitor feltelik, máskor pedig (ha városközelben voltunk) begurultunk egy szervízbe. A sok szervízelés során mindegyik szerelő azt kérdezte, benzin van? Volt, de ők lehúzták a benzinvezetéket és a motorházat telespriccelték benzinnel, hogy saját szemükkel is lássák. Na mindegy, hazaértünk azt hittük vége a rémálomnak. Másnap piacra vagy valahova kellett menni és az első kulcsnál a motorház lángragyúlt mint egy benzinnel teleitatott rongy. Ha nem éppen akkor festik a szomszédos iskolát, s ha a festők le nem szaladnak az állványról két veder vízzel, a híres Ford Escort GL 1.9 CJ-o2-YJP leég, mint a gyertya ... Másnap eladtam egy bicikli áráért ... A keserűséget amikor ez az autó eszembe jut csak amiatt érzem, mert megbántottam érte a feleségemet annakidején.

A CJ-o2-CPX rendszámú Oltcitet közösen vettük Kócival 1998-99-ben. Az akkor létesített asztalosműhelyünkbe kellett volna szolgálati autónak a leendő műhelyvezetőnek. Hamarosan kiderült, hogy a dolgok nem is állnak olyan rózsásan, lassan én lettem a műhelyvezető, majd az asztalos, végül a takarítónő is, így az Oltcitot is átörököltem. Előszöris arra emlékszem, hogy nagyon drágán vettük. Ezer márka sok pénz volt már ahhoz képest is, hogy az asztalosműhely többi ingósága szerszámokkal együtt sem tette ki ezt az összeget. Még arra emlékszem, hogy Wartburgos fülemnek nagyon csendesnek tűnt, amikor első nap beültem, nyomtam a gázt, mint a süket mert nem hallottam a motort. Nahát nem sokáig kellett bőgessem, néhány hónap után elszakadt a disztribúciós szíj és (nem értettem hozzá) tolva-vontatva próbáltuk elindítani. Az erőltetéstől elgörbült a főtengely és a "szelepek fejbe verték egymást". A javítás árából vehettem volna egy másikat. (Meg is tettem egy évre rá: egy íróasztal fejében kaptam egy pirosat Fenesről alkatrésznek, de olyat, hogy a kerekein hoztuk be Kolozsvárra.) Végül lemondtam a javíttatásáról, mindig olyasmi romlott el benne, ami a másodikban is hibás volt, úgyhogy 2oo2 környékén a pirosat odaadtam a postásnak ajándékba, a kéket pedig kb. 1oo márkáért eladtam egy szomszédnak [alkatrésznek :) ...]. Nem hiába mondják, hogy az ember kétszer örvend az autójának: egyszer amikor megveszi, másodszor, amikor eladja.

A CJ-o8-EKB Daciát akkor vettem a krasznai Kiss Lajostól (a kolozsvári piacon harminchárom millió lejért), amiután a Ford beadta a kulcsot, kimondottan műhely-meggondolásból. Azért választottam Daciát, mert karbantartása-javítása nem kerül sokba, nem fogyaszt sokkal többet, mint más autók és sokat lehet bele pakolni. Nahát pakoltunk is főleg, hogy ez kombi volt. Hogy ez az autó mi anyagot elhozott a Woodenből és mi bútort kihordott a műhelyből azt elmondani nem lehet. Meg is voltam elégedve vele amennyire lehetett, volt baj ezzel is de semmi olyan, amit nem lehetett megoldani. Nemrég szerzett nekem egy nagy örömet: november végén eladtam Popa Mariának húsz millió lejért. Ahhoz képest, hogy öt-hat évig hurboltam, még elég jól adtam el. Amióta a josítványomat megkaptam ez most az első alkalom, hogy nincs autóm. Mindig úgy adtam el az autóimat, hogy a másik már megvolt. Ezért mindig elprédáltam a régit, mert már terhemre volt két autó költségeit fizetni. Most megfogadtam, hogy addig nem veszek másikat, amíg a Daciát el nem adom. Hát eladtam. Az új gazdája használja egészséggel. Isten segedelmével veszek majd másikat. Ámen.