2010. június 20., vasárnap

Budapest With Friends

.
.
Salzburgból hazafelé jövet megálltunk Budapesten, ugyanis ritka és kedves vendégeink voltak: a Richardson házaspár, Barbara és Peter a Manchester melletti Rochdale-ből már januárban jelezte, hogy szeretne találkozni velünk Budapesten. Ők egy Bécs-Pozsony-Budapest hajókiránduláson vettek részt amíg mi Salzburgban voltunk, s éppen akkor értek Pestre, amikor mi. Hát ezt most már nem lehetett kihagyni. Én személyesen csak most ismertem meg őket, M. viszont két alkalommal is több hétig vendégeskedett náluk Rochdale-ban valamikor a kilencvenes évek közepén. Ezzel gondolom mindent elmondtam róluk, azonkívül hogy bennem személyesen egy békebeli, csendes, nyugodt, modoros, humoros, hozzánk képest jómódú és jóindulatú házaspár képzeletbeli alakját idézték fel.
.
.
.
Vasárnap reggel tízórai partraszállásuk után M. úgy gondolta, hogy angolok lévén el kéne vinni őket teázni valahova. Hát ne mondjam, hogy azelőtt való egész nap mást nem csináltunk mint térképeztük Budapest cukrászdáit, vendéglőit és egyéb turisztikai attrakcióit, hogy vajon hová hívhatnánk meg őket. Szombat este hullafáradtan értünk haza felderítőutunkról és végül mégis interneten kellett kikeresni a vasárnapi programot. Így lett első megállónk a Szent István körúton található Európa Kávéház és Cukrászda. Előre el kell mondanom, hogy az internet most sem csapott be. Az Európa az egykori Sziget Cukrászda helyén nyílt 5 évvel ezelőtt, a Margit-sziget, illetve a Vígszínház közelében. Az impozáns, elegáns külső ellenére barátságosnak tűnt a benti, vasárnap délelőtti hangulat. A széles sütemény- és tortaválasztékot még számunkra, szerény erdélyi turisták számára is aránylag hozzáférhető áron kínálta az étlap, valamint a Dallmayr Ház teaválasztéka persze angol vendégeinknek biztosította a színvonalas kínálatot.
.
.
.
.
Reggeli tea- és süteménypótlásunk után úgy gondoltuk, hogy illene megmutatni vendégeinknek Budapest néhány nevezetességét. Gondolom nekik sem lett volna könnyű például Londont bemutatni nekünk, pedig ők csak 280 kilométerre laknak a brit fővárostól, ráadásul ugyanabban az országban, nekünk viszont eléggé bonyolult volt Kolozsvárról érkezve Budapesten megjátszani a házigazdát. Valahogy mégis összejött a dolog, délelőtt előbb a Citadellához mentünk fel autóval, ugyanis Barbara valamilyen szívelégtelenség miatt nem bír sokat gyalogolni. Innen nézegettük a budai Várhegyet és a Duna két partjának panorámáját, mármint az Unesco Világörökség részét. Azután visszamentünk Lipótvárosba és megmutattuk nekik a Szent István-bazilikát és környékét. Úgy gondolom, hogy tetszett nekik, persze ezt nehéz megállapítani jólnevelt, és ugyanakkor hidegvérű emberek esetében. Ha a buszmegállóról meséltem volna nekik, szerintem akkor is az lett volna a reakciójuk, hogy hm, tényleg?
.
.
.
.
M. napokkal azelőtt már arra is megtanított, hogy az angolok nem ebédelnek. Viszont idős emberekről lévén szó, nem is hurcolhattuk őket végig a városon megállás nélkül. Így két óra körül "véletlenül" betévedtünk a Ráday utcába. A magát Ráday Sohoként meghatározó csökkentett forgalmú utcában, az egymást érő teraszok között kis kávézók, bárok, üzletek és galériák fogadják az idelátogatókat. Az általunk kiválasztott étterem Krúdy regényéről kapta a nevét: ez volt a Vörös Postakocsi. Állítólag az 1876-ban neoreneszánsz stílusban épült házban először a „Nemzeti Kávéház” működött. 1970-ben nyitotta meg kapuit a Vörös Postakocsi, persze Krúdy tiszteletére. Hát mit mindjak: az étterem minőségi kiszolgálást nyújt a belváros központjában relatív elfogadható árakon. Négy Cézár-saláta sörrel-üditővel-borravalóval olyan harminc euró volt. Utólag tudtuk meg, hogy a Postakocsi 2005-ben megnyerte a „Védnöki Táblás Ház” címét, amit a Magyarország 50 ezer vendéglátó egységéből csak 228-an birtokolnak. 2009 januárjától az étterem jogosult lett a Fehér Liliom díj használatára, amit az ország 50 leghigiénikusabb étterme birtokol.


.
.
A délutánt a Városligetben töltöttük, sétáltunk, beszélgettünk, a Vajdahunyad Várát viszont csak kívülről néztük meg, mert vendégeink már eléggé fáradtak voltak. Ezután visszavittük őket a hajóhoz, amellyel hétfő délig még itt lesznek Budapesten. Mielőtt elváltunk volna, meghívtak egy italra a MS River Navigator fedélzetére. A Navigator egy négycsillagos szállodának megfelelő, máltai lobogó alatt utazó 110 méteres luxushajó, panorámás bárral, vendéglővel, 72 szobával és 36 főnyi személyzettel. Amíg fenn voltunk és a bárban ittuk a teánkat, nem tudtam hosszabb ideig az ablakon kinézni anélkül, hogy beleszédüljek, pedig a hajó ki volt kötve. Nem is sokat maradtunk, elbúcsúztunk angol barátainktól azzal, hogy még másnap délelőtt rövid időre találkozunk. Így telt el az első olyan napunk, amikor otthonunktól négyszáz kilométerre, ráadásul külföldön voltunk házigazdák. Még annyit kell hozzáfűznöm, hogy a másnapi, hétfői délelőttöt is együtt töltöttük, átsétáltunk az Erzsébet hídon Budára majd a Lánchídon visszajöttünk, megnéztük kívülről a Parlamentet és megebédeltünk a Duna korzón. Köszönjük Barbara és Peter, hogy teljes budapesti kirándulásotokat velünk töltöttétek.
.
.

2010. június 16., szerda

Salzburg 5: Hellbrunn


Markus Sittikus von Hohenems salzburgi hercegérsek hivatalba lépése után néhány hónappal, 1612-ben adott megbízást új tartományi székhely kialakítására a vizekben igen gazdag hellbrunni hegyek lábánál. Az itáliai művészet és kultúra nagy rajongójaként számon tartott Markus Sittikus a híres dómépítő mestert, Santino Solari-t kérte fel az áhított "Villa suburbana", azaz egyfajta nyári rezidencia megépítésére. Feltételként szabta, hogy az új palota sem eleganciájában sem méreteiben nem maradhat el gyönyörű itáliai társaitól. Salzburg városának déli peremén viszonylag rövid idő alatt elkészült a nagyszerű építészeti remekmű, a hatalmas parkkal és világszerte páratlan vízi játékkal díszített Hellbrunni Kastély, mely ma is a legpompásabb reneszánsz építmények közé tartozik az Alpok vonulatától északra.




Egy dolog biztos: sem a hercegérsek egykori vendégei, sem a kastély mai látogatói nem ússzák meg szárazon a vicces uralkodó nyári palotájának körútját. Mi tulajdonképpen a kastély parkját szerettük volna meglátogatni, ám látván, hogy a kert kétméteres kőfallal van körülvéve, kifizettük a kastély bejáratánál a fejenkénti 10 eurót, majd csak miután a vízijátékokat ötödikes gyerekekkel végigszórakoztuk, azután engedtek ki (be) a parkba. A víz mindig is a kastély meghatározó eleme volt. A közeli hegyekből érkező számtalan forrás vize pezsgő élettel töltötte meg az óriási parkot. A Hellbrunni Kastély világhírű látványosságai immár közel 400 esztendeje a különleges Vízi Játékok – a bokrok és fák lombjai alatt rejtőzködő, vagy éppen a legváratlanabb pontokról előspriccelő vízsugarak.
.
.


Hihetetlen, de szinte változatlan formában, majdnem ugyanazt élvezhetjük, amit a rezidenciát lakó érsekek egykor: titokzatos, misztikus barlangok, víz mozgatta figurák és fura szökőkutak szórakoztatják a látogatókat a kastély és a park minden szegletében. Fény és árnyék játéka, ijesztő és mulatságos jelenségek – az építő és tervező művészek fantáziája egyszerűen nem ismert határokat. Hellbrunn kastélyát végül is csak igen ritkán használták érseki székhelyként. A díszes termek és a különleges vízi játékokkal tarkított, varázslatos kert a kezdetektől fogva ünnepségek, előadások, kulturális rendezvények helyszínéül szolgáltak.


Az impozáns méretű parkot 1730 körül átalakították, Franz Anton Danreiter udvari kertfelügyelő tervei alapján a „kor ízléséhez” igazították. A parkban található isten- és hősi alakokat ábrázoló szobrok a 17. század elejéről származnak. Zárójelben még el kell mondani, hogy A Muzsika Hangja című film egyik jelenetét (amikor Liesl és Franz első alkalommal randevúzik) a hellbrunni kastélypark pavilonjában vették föl. Ha már ott járunk, érdemes megnézni a pavilont is. Egyébként utazási irodák is szakosodtak Sound Of Musicra, elviszik vendégeiket a forgatás összes helyszínére.


Az egykori hellbrunni kőfejtőt Markus Sittikus színházzá alakíttatta, így jött létre a "Steintheater" (Kőszínház), Európa első szabadtéri színpada. És ha már a muzsika hangját említettem, ne feledjük: az Itáliában nevelkedett Markus Sittikus idejében, 1617-ben mutatták be az első operát Itália határain kívül, éppen itt: a hellbrunni kastély parkjában álló kőszínházban. Az opera Claudio Monteverdi "L'Orfeo" című műve volt. A korai barokk korszak egyik fő jellemzője a természethez való vonzódás volt, így a szabadtéri opera ötlete teljesen érthető, ugyanakkor gondolom az egykori kőfejtés akusztikája sem volt megvetendő. A Steintheater-t mai napig is használják nyári szabadtéri előadások bemutatására, sőt állítólag éjszakánként nem éppen hivatalos dance-partyk színhelye.

2010. június 15., kedd

Salzburg 4: Anif



Bár a csodálatos természeti környezet még Salzburg központjában is jelen van, zöldellő rétekkel, fasorokkal és tavacskákkal, az igazi alpesi környezet a város határain kívül érvényesül leginkább. A Gaisberg és az Untersberg hegyek szirtjei között, erdők-mezők ölelésében, a várost körülvevő települések kellemes kikapcsolódást ígérnek úgy a salzburgiaknak, mint az odalátogató magunkfajta turistáknak. Salzburgnak tíz bűbájos szomszédja van: Anthering, Anif, Bergheim, Elixhausen, Elsbethen, Eugendorf, Großgmain, Grödig, Hallwang és Wals-Siezenheim. Valamennyi tökéletes helyszín egy remekbeszabott téli vagy nyári üdüléshez. Néhányukat, geoládázásaink során jómagunk is meglátogattuk. Nagyszerű vendéglátóhelyek (a legelegánsabb éttermektől a hangulatos borkimérésekig), kiváló szállodák és mindenféle kategóriájú szálláshelyek várják a vendégeket.


A mi főhadiszállásunk Anifban, Herbert von Karajan városában volt, a Gartenauer szállóban. Azért nevezem városnak, mert falunak azért nem mondanám Anif-ot. Anif semmiképpen nem az, amit én falunak neveznék. Maradjunk annyiban, hogy itt élt és itt van eltemetve minden idők egyik legnagyobb karmestere, Herbert von Karajan, sőt első éjszaka a róla elnevezett utcában aludtunk a Friesachersben. Második napon átköltöztünk a Hellbrunnerstrasse 7 szám alatti Gartenauerbe, azért mert a 40 tagú csoportot állandóan szervező vendéglátóink ragaszkodtak hozzá, hogy mindnyájan ugyanabban a szállodában lakjunk. Az egykori farmerházból kialakult szállodának, bármilyen nagyra is nőtt az évek során, sikerült megőriznie családias hangulatát. A szálloda mai tulajdonosa, Gerda Wieser is mindent megtesz azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat itt. A reggeli belefoglaltatott a szoba árába, bőséges és változatos svédasztalos reggeli volt. Egyszer vacsoráztunk itt, nagyon finom volt, de már nem emlékszem csak arra, hogy Gerda is velünk evett.





Anif tehát egy Salzburgtól délre fekvő, alig 4300 lakosú bűbájos kis osztrák település. Első írásos említése már 788-ban történt, egy "Anif melletti templom"-mal kapcsolatosan. 1782-ben a Grimm testvérek is megemlítik a Brixener Volksbuch-ban, ebben egy helyi mesét közölnek amely egy parasztról és egy vad asszonyról szól. (Wilde Frau). Mint önálló község, Anif 1894-ben alakult meg, amikor Niederalm kettévált Anif-ra és Grödig-re. Később egy harmadik település is megalakult, Neu Anif néven. Itt, az egykori Swoboda-villában él (ma Casa Austria) Habsburg Károly herceg, az utolsó magyar király (és osztrák császár) unokája. 1961-ben született Bajorországban Habsburg Ottó és Regina szász–meiningeni hercegnő fiaként. És itt található még (persze a kiváncsiskodók szeme elől jól elrejtve) az Anif palota, más néven Vízipalota, valahol Anif és Salzburg között, egy mesterséges tó mögött. A palota inkább filmekből ismert, itt forgattak részleteket a Sound of Music-ból illetve a The Odessa File-ból. Nem látogatható, ugyanis magánkézben, a gróf von Moy család tulajdonában van.


A Paul születésnapjára szervezett ünnepi vacsorát nem a Gartenauerben, hanem a Freisacher-ben tartották. Ha a Gartenauer így is elég drága volt (nekünk), nahát a Freisacher az még drágább, de persze ugyanakkor luxusosabb, sőt híresebb. 1515-ben (!) jegyezték fel először ezen a helyen szálloda és vendéglő létezését, ez került 1846-ban a Freisacher család kezébe. Az 1989 óta a szállodát vezető Sabine és Michael Friesacher a hatodik generációja a családnak, aki ezzel foglalkozik. A vállalkozás a szálloda-vendéglő mellett egy állítólag óriási farmot is magába foglal, innen látják el persze a vendéglő hírneves konyháját is. Hogy azt a guineafowl-t vagyis gyöngytyúkot is ott tenyésztették-e, amit az ünnepi vacsorán ettem, azt nem tudom, csak azt hogy minden nagyon finom és exkluzív volt. Fröhliche Geburtstag, Paulie, und Danke Schön!



2010. június 14., hétfő

Salzburg 3: Salzburg


Annak ellenére, hogy meghívásunk Salzburgba szólt, végülis nem a városban, hanem attól 4-5 kilométerre, egy nagyon elegáns kis Anif nevű faluban voltunk megszállva. Hétfőn, ottlétünk harmadik napján pedig busszal beutaztunk Salzburgba, szétnézni és "shoppingolni". Hát mi nem sokat shoppingoltunk, viszont bejártuk az egész Altstadtot egy nap alatt. Egyedül Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai építményébe, a Festung Hohensalzburgba nem mentünk fel, ugyanis én két évvel ezelőtt egy szolgálati út során végigjártam az egész várat, M.-t pedig nem érdekelte, azt mondta annyi kastélyt és múzeumot látott a két Angliai útja során, hogy nem igazán kiváncsi az osztrák papok várára.



Salzburg a Salzburgi-medencében fekszik. A város képét a Salzach folyó és a körülötte lévő beépítetlen hegyek alakítják, így a belváros Európa egyik legzöldebb városközpontja. A belső hegyek közé tartoznak a Várhegy (a várral), a Mönchsberg, a Rainberg és a Kapuzinerberg. A várostól délre fekszik a Helbrunner Berg. A várostól délnyugatra magasodik az 1853 m magas Untersberg, délkeletre az 1288 méteres Gaisberg. Keleti irányban nem messze található Salzkammergut, észak felé pedig a Salzburgi-medence. A város területe északnyugaton Bajorországgal határos, itt a Saalach folyó képez természetes határt a szomszéd városkával, Freilassinggal. Amit itt érdekes megemlíteni: először voltunk GPS-szel külföldön, így mielőtt a szállodába érkeztünk volna, vásárolni akartunk egy ALDI-ban. A GPS a legközelebbi, Freilassingban lévő ALDI-ba vezérelt, ugyanis ezen a néven csak Németországban van bevásárlóközpont, az Aldit Ausztriában HOFER-nek hívják :). Amikor a Saalach folyó hídján átmentünk, M. észrevette, hogy egy arasznyi határátkelőtábla van a hídfőn, de én nem hittem el. Pedig valóban ott volt a "határátkelőhely". :D


A várost sokan Mozartstadt-nak nevezik, ugyanis itt született és rövid életének több mint a felét itt is töltötte Wolfgang Amadeus Mozart. A fenti képen M. és unokatestvére, Peter látható, háttérben a zseniális osztrák zeneszerző, Mozart szülőházával. Wolfgang Amadeus Mozart 1756. január 27-én született ebben a házban. Édesapja Leopold Mozart, muzsikus, zeneszerző, édesanyja Anna Maria Pertl volt. A város abban az időben a Német-római Birodalom érsekségének büszke titulusát viselte. A kis géniuszt születése másnapján keresztelték meg a Salzburgi Szent Rupert tiszteletére szentelt katedrálisban, Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart névre. Tulajdonképpen Mozart szülővárosa tekinthető a mai Ausztria legrégibb városának. Salzburgban mindenekelőtt a legkorábban benépesült Óváros és a Hellbrunni kastély rendelkezik különösen nagy múltra visszatekintő kulturális hagyományokkal. Itt találhatók többek között Ausztria legöregebb alagútja (Sigmundstor), Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai építménye (Festung Hohensalzburg), a világ legrégebbi fennmaradt kötélvasútja (Reißbahn).



Reggelente a salzburgi lakosok és a látogatók a színes "Schranne" piacon találkoznak a Szent András templom előtt. A piacon mindig nagy a nyüzsgés, még rossz idő esetén is. A piacon vásárolhatunk friss gyümölcsöt, zöldséget, virágot és hagyományos módon készített, meleg süteményeket, pékárut. A városban minden év júliusában-augusztusában megrendezik a Salzburgi Fesztivált. Az esemény általában 5 hetes, és július második felében kezdődik. A sok viszontagságot megélt fesztivál gyökerei egészen 1877-ig nyúlnak vissza, de a történelem és a politika sokszor beleszólt a rendezésbe és a tartalomba. Manapság a fesztivál nagyon népszerű, rengeteg látogatót vonzanak a színvonalas zenei és dráma előadások. 1921 május 29-én például népszavazást tartottak arról, hogy a város csatlakozzon-e Németországhoz. 1997-ben az UNESCO világörökséggé nyilvánította az óvárost.

Egyre csökkenő létszámú társaságunk állandó találkahelye a Herbert von Karajan-téri Triangel lett, gondolom leginkább azért, mert itt az Altstadt-garázs parkolójegyét leszázalékolták, olyannyira hogy a többórás garázsdíj árengedményéből esetleg meg is ebédelhettél náluk. [A százalékoláson azt értem, hogy a garázsból kijövetelkor kapsz egy kártyát, amikor a kocsi után mész, a kártya alapján kifizeted az eltöltött órákat (3 euró/óra). Azoknál a vendéglőknél, ahol ez lehetséges, elektronikusan kezelik a parkolójegyet, így 4 óra csak 3 euróba illetve 8 óra 5 euróba kerül. Tehát egy hosszabb délután során akár 20 eurót is megtakaríthatsz.] A Triangelben M.-nak a parmezános-rukkolasaláta ízlett leginkább, illetve az arabosan elkészített penne és a karottensuppe, ha jól emlékszem. Az utóbbi murokleves nekem is ízlett, de nagyon finom volt még a knédlis gulyás is, a bécsi szeletet azonban szívből nem ajánlom. A hús kemény volt és kevés (nekem). A Triangel nem egy olcsó szórakozás, egy tányér étel 7 és 15 euró között van, dehát Salzburg belvárosában mindennek megvan az ára.

2010. június 13., vasárnap

Salzburg 2: Hallstadt


Salzburgi tartózkodásunk második napján vendéglátóink egy igazán különleges helyre hívtak meg bennünket és a többi negyvenegynéhány vendégüket(!) : buszoskirándulást szerveztek Hallstadtba. A fényképen látható busszal utaztunk egy jó órányit Hallstadtig, a be- és kijárat a városból csak egy alagúton keresztül lehetséges egy speciális parkolóig, ugyanis bent a városban semmilyen jármű nem közlekedhet. Mindez azért, mert Hallstadt városnak csupán egyetlen utcája van, viszon annál több lépcsőzött gyalogútja, amelyek a nagyon meredek sziklafalra épült házakhoz vezetnek. Igazán egyedi és különleges élmény volt meglátogatni ezt a helyet.


Hallstatt egy parányi ausztriai kisváros, melynek neve a kelta hagyományok szerint a só helye, lakosainak száma 1.000 fő, s ez a hely szűke miatt lényegében évek óta nem is változik. A városka érdekessége, hogy egyetlen főutcából (Seestrasse) áll. Különleges ékszere a festői természeti környezetén kívül az a kis gótikus templom, melynek három különösen szép szárnyasoltára van. A helyszűkével küzdő kisváros különös és egyben bizarr nevezetessége a templom kertjében található teraszos temető, melyben a halottak maradványait 10 évente kiássák, majd koponyájukat kifehérítik. A koponyákat festett virág- és babérkoszorúkkal ékesítik, majd a fehér „homlokra” gót betűkkel vésik fel a elhunyt nevét. De nem akarok a dolgok elejébe vágni, a koponyamúzeum ugyanis a város másik végében található.
.


Végülis nem a koponyák miatt jöttünk ide, hanem a mesebeli látvány miatt amit csak egy olyan település nyújthat, melynek lakói beszorultak a hegy és a víz közé. A látvány amúgy is gyönyörű lenne, mármint emberek nélkül, de ami igazán lenyűgöző az az, hogy mit képes az ember maga körül megteremteni, ha természetes (vagy esetleg más) okok miatt rá van erre szorulva. Olyan városban járunk, ahol a világ legrégebbi sóbányája működik (7.000 éve hordják innen a sót) és ahol 12.000 éve élnek olyan emberek, akiknek élete folyamatos küzdelem volt a ténylegesen talpalatnyi helyért. Azok a szerencsések, akik nem sziklára, hanem földre építhették házukat, a gyümölcsfáikat a házaik körül található körülbelül félméteres gruppba ültetik, onnan pedig a házuk falán futtatják tovább kétdimenzióban, akárcsak az ősrégi Pacman számítógépes játékban. Végülis az egész város kissé Pacman-esnek tűnt nekem. Mi történik például, ha a legfelső szomszéd az "udvaron" potyolja a flekkenhúst, és kiesik a "klopfoló" kezéből?


Hallstatt Salzkammergut tartomány déli részén fekszik és 500 méterrel a tengerszint felett épült a Salzberg-hegy meredek oldala és a Hallstadt-tó partja között. A sziklafal lábánál egymásra épült házak virágcsokorszerűen veszik körbe a picike, de annál hangulatosabb főteret. Az alapzajt a város saját vízesése szolgáltatja, a lezúdul víz, ha jól láttam még valamilyen malmot is meghajt, mielőtt a tóba ömlene. A távolságok a városban igazán nem nagyok, gyalogszerrel félóra alatt kényelmesen eljuthatunk Hallstatt egyik végéből a másikba. A főtér széle egyben a város vége és a kristálytiszta tó partja, amelyet fából épült csónakházak és csendben ringatózó csónakok öveznek. Az egészhez hozzájárulnak a két–háromezer méter magas hegyek, a mindent körülölelő csend és máris egy olyan mesebeli világban érezzük magunkat, amelyet csak azért kell fájó szívvel elhagynunk, mert indul a buszunk visszafele Salzburgba.


Mielőtt visszatérnénk, Elise szerint még egy helyet meg kell nézzünk. A koponyamúzeumot. A főtér fölötti templom mellett teraszosan kialakított sziklás temető ugyanis Hallstatt halottainak csupán átmeneti nyughelye. Mivel a kis temető lehetőségei igen hamar beteltek – és akkoriban tiltott dolog volt a hamvasztás is –, az itt élők nem tehettek mást, kinyitották a régi (10–15 éves) sírokat, és kiemelték belőlük a koponyákat, néha egyéb csontok kíséretében. A koponyákat megtisztították, és heteken keresztül napfényen és holdfényen süttették, míg azok kifehéredtek, akár az elefántcsont. A templom melletti sziklafalba vájt Csontházban (Beinhaus) több mint 1200 koponyát halmoztak így fel. A tradíció az 1720-as években kezdődött, míg az utolsó koponya 1995-ben került a Csontházba. Miután ezeket megtudtuk, nyugodt szívvel tértem vissza a buszhoz: az én koponyám megbámulásáért senki nem fog 4 eurót fizetni.


2010. június 12., szombat

Salzburg 1: Utazás



Június második hétvégéjén Peter születésnapra hívott meg bennünket Salzburgba. Nasztán. Ezt a baráti találkozót ők és barátaik már harmadik éve rendezik Ausztriában, idén meghívtak minket is. Itt csak annyit kell tudni, hogy Peter M. unokatestvére és minden jel szerint erősen ragaszkodik erdélyi gyökereihez, annak ellenére, hogy Németországban született, Angliában él és nem beszél magyarul, így erdélyi családjának csupán poliglott részével tarthatja a kapcsolatot. Szállást teljes ellátással ők biztosítottak nekünk majdnem egy hétre, mi csupán az utat fizettük, vagy talán még az sem. Mindenesetre egy nagyon szép meglepetés és egy rendkívül szép ajándék volt részükről ez a meghívás. De nem akarok a dolgok elejébe vágni, az én unszolásomra M. elfogadta a meghívást, és pénteken, június 11-én elindultunk Salzburg felé. Lévén, hogy az út több mint 1.000 kilométer, péntek este Pesten aludtunk Kingánál és szombat reggel pedig folytattuk az utunkat Ausztriába.




Pénteken olyan kánikulában vezettem Pestig, hogy már úgy éreztem, sosem érünk oda. Hűbele-Balázs módjára Debrecen felé mentem, (azzal érvelve, hogy az autópályán haladva hamarabb odaérünk), de meg is bántam, mint a kutya ami hatot kölykezett. Hűbeléből Hő-bele lett. A Debrecen-Budapest autópálya a leglaposabb és legunalmasabb út, amin valaha jártam, forgalom is alig volt, úgyhogy feleúttól arrafelé minden egyes pihenőhelyen meg kellett állnom hűsülni, illetve hőgutaütött állapotomból magamhoz térni. Döglesztő egy út volt, az biztos, leginkább a - júniushoz eddig teljesen szokatlan - hőségnek köszönhetően. Érdekességképpen itt még megemlíteném, hogy az M3-as utolsó, 35 kilométeres szakaszát 2006-ban adták át, abban az évben bővült a legnagyobb mértékben Magyarországon az autópálya-hálózat (177 kilométer). Nem tudom megállni, hogy ne vonjak párhuzamot Erdély egyetlen autósztrádájával: 40 kilométer 20 év alatt. Itt akkor még megköszönöm Trianonnak azt a lehetőséget, hogy Erdélyország girbegörbe hepehupás útjain én már sosem fogok elaludni.



Szóval egy kánikulában levezetett út és egy átalvatlan éjszaka után (nyitott ablakunk alatt egy aszfaltozógépet + úthengert költöztettek órákon át a leparkolt autók között valami holtmerev-részeg munkások) elindultunk Ausztria irányába. A levegő kezdett kicsit lehűlni, a táj is kissé változatosabb lett (főleg a szélmalmok miatt), így aránylag könnyen kijutottunk Magyarországról. A benzinárakkal volt egy kis meglepetésünk, ugyanis mindenki azt javasolta, hogy ne Magyarországon, hanem Ausztriában tankoljunk, mert ott olcsóbb, viszont azt nem mondta senki, hogy NE rögtön a határ után. Ugyanis Nickeldorfban például jóval drágább a benzin mint Magyarországon. Ahogy haladunk nyugatra, főleg benn a városokban, az üzemanyag ára valóban jóval alacsonyabb, mint Magyarországon. De nem Nickelsdorfban! Pedig ott nekünk már muszáj volt... Quidquid discis, tibi discis (bármit tanulsz, magadnak tanulod). Petronius szállóigéjét ma én így értelmeztem: bármit tanulsz, a saját pénzeden tanulod :) .


Hát az ausztriai útról sokat nem mondhatok azon kívül, hogy kellemes volt. A táj teljesen más mint Magyarországon, olyan mintha itthon autóznánk (csak gödrök nélkül), a pihenőhelyek is szép-kilátásúak (csak szemét nélkül). Bécs után, Sankt Pölten környékén már érezhető az Alpok dél felől jövő jótékony hatása, de Linztől arrafelé már tisztán észlelhető a vidék metamorfózisa: a fű zöldebb, a domb magasabb, a tehén tőgyesebb. Az autópálya pihenőhelyei is olyan neves üdülőhelyek mellett vannak, mint Seewalchen am Attersee, Mondsee vagy Thalgau. A fenti kép például a Mondsee tó melletti pihenőhelyen készült Salzkammergut régióban. Erről a vidékről deportálta Erdélybe az evangélikus vallásra áttért protestánsokat VI Károly német-római császár 1734-ben. Másik érdekes dolog: Mondsee Ausztria egyik utolsó magánkézben lévő tava. 2008 augusztusában tulajdonosa, Nicolette Waechter meghirdette eladási szándékát.




Útközben még csak egy említésre méltó dolog történt. Túl korán érkeztünk volna Salzburgba, vacsorára vártak vendéglátóink, így elhatároztuk hogy nem sietünk hanem bemegyünk szétnézni egy bevásárlóközpontba. Abból a feltételezésből, hogy nálunk a hipermarketek általában kombinálva vannak a mall jellegű bevásárlóközpontokkal, Salzburg határában bepötyögtettem a GPS-be a legközelebbi (POI) Aldit. Mert Aldi nálunk nincs, viszont Nyugaton van - alapon -, és ott ráadáasul nagyon jó csokoládét is árulnak. El is autózunk a legközelebbi Aldiba, egy Freilassig nevű faluba 2,3 km-re Salzburgtól, persze bevásárlóközpont nem volt, bevásárlás sem nagyon, viszont (számunkra) egy nagyon érdekes dolog történt. Arrafelé menet, Freilassig központjában átmentünk egy hídon, amelynek a túlsó oldalán M. szerint volt egy kis Bundesrepublik tábla. Én nem láttam, ezért visszafelé jobban odafigyeltem, és a híd innenső oldalán valóban én is láttam egy Österreich táblát. Nem szaporítom tovább a szót: átszaladtunk Németországba Aldizni anélkül hogy észrevettük volna. Nem egy nagy dolog, de magamfajtának, aki dupla vasfüggöny mögött nőtt fel, ez egy fantasztikus élmény volt. Hogy ÉN átmenjek egy olyan határon amit észre se vegyek, NASZTÁN.