2010. június 12., szombat

Salzburg 1: Utazás



Június második hétvégéjén Peter születésnapra hívott meg bennünket Salzburgba. Nasztán. Ezt a baráti találkozót ők és barátaik már harmadik éve rendezik Ausztriában, idén meghívtak minket is. Itt csak annyit kell tudni, hogy Peter M. unokatestvére és minden jel szerint erősen ragaszkodik erdélyi gyökereihez, annak ellenére, hogy Németországban született, Angliában él és nem beszél magyarul, így erdélyi családjának csupán poliglott részével tarthatja a kapcsolatot. Szállást teljes ellátással ők biztosítottak nekünk majdnem egy hétre, mi csupán az utat fizettük, vagy talán még az sem. Mindenesetre egy nagyon szép meglepetés és egy rendkívül szép ajándék volt részükről ez a meghívás. De nem akarok a dolgok elejébe vágni, az én unszolásomra M. elfogadta a meghívást, és pénteken, június 11-én elindultunk Salzburg felé. Lévén, hogy az út több mint 1.000 kilométer, péntek este Pesten aludtunk Kingánál és szombat reggel pedig folytattuk az utunkat Ausztriába.




Pénteken olyan kánikulában vezettem Pestig, hogy már úgy éreztem, sosem érünk oda. Hűbele-Balázs módjára Debrecen felé mentem, (azzal érvelve, hogy az autópályán haladva hamarabb odaérünk), de meg is bántam, mint a kutya ami hatot kölykezett. Hűbeléből Hő-bele lett. A Debrecen-Budapest autópálya a leglaposabb és legunalmasabb út, amin valaha jártam, forgalom is alig volt, úgyhogy feleúttól arrafelé minden egyes pihenőhelyen meg kellett állnom hűsülni, illetve hőgutaütött állapotomból magamhoz térni. Döglesztő egy út volt, az biztos, leginkább a - júniushoz eddig teljesen szokatlan - hőségnek köszönhetően. Érdekességképpen itt még megemlíteném, hogy az M3-as utolsó, 35 kilométeres szakaszát 2006-ban adták át, abban az évben bővült a legnagyobb mértékben Magyarországon az autópálya-hálózat (177 kilométer). Nem tudom megállni, hogy ne vonjak párhuzamot Erdély egyetlen autósztrádájával: 40 kilométer 20 év alatt. Itt akkor még megköszönöm Trianonnak azt a lehetőséget, hogy Erdélyország girbegörbe hepehupás útjain én már sosem fogok elaludni.



Szóval egy kánikulában levezetett út és egy átalvatlan éjszaka után (nyitott ablakunk alatt egy aszfaltozógépet + úthengert költöztettek órákon át a leparkolt autók között valami holtmerev-részeg munkások) elindultunk Ausztria irányába. A levegő kezdett kicsit lehűlni, a táj is kissé változatosabb lett (főleg a szélmalmok miatt), így aránylag könnyen kijutottunk Magyarországról. A benzinárakkal volt egy kis meglepetésünk, ugyanis mindenki azt javasolta, hogy ne Magyarországon, hanem Ausztriában tankoljunk, mert ott olcsóbb, viszont azt nem mondta senki, hogy NE rögtön a határ után. Ugyanis Nickeldorfban például jóval drágább a benzin mint Magyarországon. Ahogy haladunk nyugatra, főleg benn a városokban, az üzemanyag ára valóban jóval alacsonyabb, mint Magyarországon. De nem Nickelsdorfban! Pedig ott nekünk már muszáj volt... Quidquid discis, tibi discis (bármit tanulsz, magadnak tanulod). Petronius szállóigéjét ma én így értelmeztem: bármit tanulsz, a saját pénzeden tanulod :) .


Hát az ausztriai útról sokat nem mondhatok azon kívül, hogy kellemes volt. A táj teljesen más mint Magyarországon, olyan mintha itthon autóznánk (csak gödrök nélkül), a pihenőhelyek is szép-kilátásúak (csak szemét nélkül). Bécs után, Sankt Pölten környékén már érezhető az Alpok dél felől jövő jótékony hatása, de Linztől arrafelé már tisztán észlelhető a vidék metamorfózisa: a fű zöldebb, a domb magasabb, a tehén tőgyesebb. Az autópálya pihenőhelyei is olyan neves üdülőhelyek mellett vannak, mint Seewalchen am Attersee, Mondsee vagy Thalgau. A fenti kép például a Mondsee tó melletti pihenőhelyen készült Salzkammergut régióban. Erről a vidékről deportálta Erdélybe az evangélikus vallásra áttért protestánsokat VI Károly német-római császár 1734-ben. Másik érdekes dolog: Mondsee Ausztria egyik utolsó magánkézben lévő tava. 2008 augusztusában tulajdonosa, Nicolette Waechter meghirdette eladási szándékát.




Útközben még csak egy említésre méltó dolog történt. Túl korán érkeztünk volna Salzburgba, vacsorára vártak vendéglátóink, így elhatároztuk hogy nem sietünk hanem bemegyünk szétnézni egy bevásárlóközpontba. Abból a feltételezésből, hogy nálunk a hipermarketek általában kombinálva vannak a mall jellegű bevásárlóközpontokkal, Salzburg határában bepötyögtettem a GPS-be a legközelebbi (POI) Aldit. Mert Aldi nálunk nincs, viszont Nyugaton van - alapon -, és ott ráadáasul nagyon jó csokoládét is árulnak. El is autózunk a legközelebbi Aldiba, egy Freilassig nevű faluba 2,3 km-re Salzburgtól, persze bevásárlóközpont nem volt, bevásárlás sem nagyon, viszont (számunkra) egy nagyon érdekes dolog történt. Arrafelé menet, Freilassig központjában átmentünk egy hídon, amelynek a túlsó oldalán M. szerint volt egy kis Bundesrepublik tábla. Én nem láttam, ezért visszafelé jobban odafigyeltem, és a híd innenső oldalán valóban én is láttam egy Österreich táblát. Nem szaporítom tovább a szót: átszaladtunk Németországba Aldizni anélkül hogy észrevettük volna. Nem egy nagy dolog, de magamfajtának, aki dupla vasfüggöny mögött nőtt fel, ez egy fantasztikus élmény volt. Hogy ÉN átmenjek egy olyan határon amit észre se vegyek, NASZTÁN.