2010. június 13., vasárnap

Salzburg 2: Hallstadt


Salzburgi tartózkodásunk második napján vendéglátóink egy igazán különleges helyre hívtak meg bennünket és a többi negyvenegynéhány vendégüket(!) : buszoskirándulást szerveztek Hallstadtba. A fényképen látható busszal utaztunk egy jó órányit Hallstadtig, a be- és kijárat a városból csak egy alagúton keresztül lehetséges egy speciális parkolóig, ugyanis bent a városban semmilyen jármű nem közlekedhet. Mindez azért, mert Hallstadt városnak csupán egyetlen utcája van, viszon annál több lépcsőzött gyalogútja, amelyek a nagyon meredek sziklafalra épült házakhoz vezetnek. Igazán egyedi és különleges élmény volt meglátogatni ezt a helyet.


Hallstatt egy parányi ausztriai kisváros, melynek neve a kelta hagyományok szerint a só helye, lakosainak száma 1.000 fő, s ez a hely szűke miatt lényegében évek óta nem is változik. A városka érdekessége, hogy egyetlen főutcából (Seestrasse) áll. Különleges ékszere a festői természeti környezetén kívül az a kis gótikus templom, melynek három különösen szép szárnyasoltára van. A helyszűkével küzdő kisváros különös és egyben bizarr nevezetessége a templom kertjében található teraszos temető, melyben a halottak maradványait 10 évente kiássák, majd koponyájukat kifehérítik. A koponyákat festett virág- és babérkoszorúkkal ékesítik, majd a fehér „homlokra” gót betűkkel vésik fel a elhunyt nevét. De nem akarok a dolgok elejébe vágni, a koponyamúzeum ugyanis a város másik végében található.
.


Végülis nem a koponyák miatt jöttünk ide, hanem a mesebeli látvány miatt amit csak egy olyan település nyújthat, melynek lakói beszorultak a hegy és a víz közé. A látvány amúgy is gyönyörű lenne, mármint emberek nélkül, de ami igazán lenyűgöző az az, hogy mit képes az ember maga körül megteremteni, ha természetes (vagy esetleg más) okok miatt rá van erre szorulva. Olyan városban járunk, ahol a világ legrégebbi sóbányája működik (7.000 éve hordják innen a sót) és ahol 12.000 éve élnek olyan emberek, akiknek élete folyamatos küzdelem volt a ténylegesen talpalatnyi helyért. Azok a szerencsések, akik nem sziklára, hanem földre építhették házukat, a gyümölcsfáikat a házaik körül található körülbelül félméteres gruppba ültetik, onnan pedig a házuk falán futtatják tovább kétdimenzióban, akárcsak az ősrégi Pacman számítógépes játékban. Végülis az egész város kissé Pacman-esnek tűnt nekem. Mi történik például, ha a legfelső szomszéd az "udvaron" potyolja a flekkenhúst, és kiesik a "klopfoló" kezéből?


Hallstatt Salzkammergut tartomány déli részén fekszik és 500 méterrel a tengerszint felett épült a Salzberg-hegy meredek oldala és a Hallstadt-tó partja között. A sziklafal lábánál egymásra épült házak virágcsokorszerűen veszik körbe a picike, de annál hangulatosabb főteret. Az alapzajt a város saját vízesése szolgáltatja, a lezúdul víz, ha jól láttam még valamilyen malmot is meghajt, mielőtt a tóba ömlene. A távolságok a városban igazán nem nagyok, gyalogszerrel félóra alatt kényelmesen eljuthatunk Hallstatt egyik végéből a másikba. A főtér széle egyben a város vége és a kristálytiszta tó partja, amelyet fából épült csónakházak és csendben ringatózó csónakok öveznek. Az egészhez hozzájárulnak a két–háromezer méter magas hegyek, a mindent körülölelő csend és máris egy olyan mesebeli világban érezzük magunkat, amelyet csak azért kell fájó szívvel elhagynunk, mert indul a buszunk visszafele Salzburgba.


Mielőtt visszatérnénk, Elise szerint még egy helyet meg kell nézzünk. A koponyamúzeumot. A főtér fölötti templom mellett teraszosan kialakított sziklás temető ugyanis Hallstatt halottainak csupán átmeneti nyughelye. Mivel a kis temető lehetőségei igen hamar beteltek – és akkoriban tiltott dolog volt a hamvasztás is –, az itt élők nem tehettek mást, kinyitották a régi (10–15 éves) sírokat, és kiemelték belőlük a koponyákat, néha egyéb csontok kíséretében. A koponyákat megtisztították, és heteken keresztül napfényen és holdfényen süttették, míg azok kifehéredtek, akár az elefántcsont. A templom melletti sziklafalba vájt Csontházban (Beinhaus) több mint 1200 koponyát halmoztak így fel. A tradíció az 1720-as években kezdődött, míg az utolsó koponya 1995-ben került a Csontházba. Miután ezeket megtudtuk, nyugodt szívvel tértem vissza a buszhoz: az én koponyám megbámulásáért senki nem fog 4 eurót fizetni.


Nincsenek megjegyzések: