2011. július 31., vasárnap

Hoia Forest Hiking Trail




Az idei Erdélyi Geoquest ládász-találkozót Kolozsvárra tervezik nálunk sokkal bezsongottabb fővárosi hobbitársaink. Mi úgy döntöttünk, hogy a találkozó szervezésében nem fogunk részt venni, ugyanis az utóbbi két évben a városban és környékén mi voltunk a legaktívabb ládászok, ezért inkább hagyjuk a találkozót olyan kolozsváriakra, akik eddig nem sokat szerepeltek ebben a témában. Többszöri meghívás után sem mentünk el a szervezői találkozókra, de végül megígértem, hogy az esemény tiszteletére beszállunk mi is tíz láda elrejtésével. Hát ez lett belőle: Hoia Forest Hiking Trail.





Hoia is a forest in the west part of Cluj-Napoca, between Baciu Gorges and Grigorescu District. It is one of the most popular areas of agreement in the area, near the Village Museum. The forest is frequented as a picnic site. There are people who believe that this forest would occur paranormal phenomena. Forest covers an area of ​​295 hectares. At North the forest lies down a smooth slope, near the Nadas Valley. At East is bordered by Taietura Turcului, an artificial valley that cuts the hill from south to north. At West the forest ends on the northeast slope of Melcului Hill. Near the south end of the forest stretches Bongar Valley. North-east of the forest is bordered by Long Valley, passing through the Eocene limestone and forms Baciului Gorges, a valley with asymmetrical slopes (the north is rocky and steep, with rocks, fossils, as has been declared a nature reserve and the south is populated by Hoia forest). There are some high flow springs at the northern edge of the forest in the Long Valley. Hoia Hill and Sf. Pavel Hill are the highest points in the area.






Hoia forest is worldwide famous for the frequency of various paranormal phenomena. In 1968, a local citizen photographed an UFO in Poiana Rotunda, according to experts these photos are among the few of this type which are authentic. In the '60s, biology teacher Alexander Sift studied luminous, magnetic and radiation phenomena, that occur here. He gathered a rich archive of photographs of the phenomena, which mysteriously lost a few days after his death in 1993, stolen and destroyed by unknown people. The few remaining photos were published in 1995 in the book "The phenomena of Hoia-Baciu" by Adrian Patrut, chemistry professor at Babes-Bolyai University in Cluj-Napoca and friend of Sift. Patrut continued Sift’s research and claims that the strange phenomena have a scientific basis that was insufficiently studied. However, the phenomena of Hoia forest have led to many urban legends in Cluj area, many people visiting the forest hoping to be able to capture such a phenomenon.


2011. július 24., vasárnap

Szurokfű a Bácsi-torokban


A szurokfűgyűjtés szezonja már két héttel ezelőtt megkezdődött, amikor apámékkal a Ronki-szorosban voltunk. Akkor mutatta meg Márta néni azt a növényt, amelynek virágjából szerinte Székelyföldön mindenki teát főz. Ami igaz igaz, számomra is kellemesnek tűnt az aromája, de kissé gyanús is volt, mert inkább fűszernövényre emlékeztetett, mint teafűre. Végül rájöttem, hogy leginkább a majoránnához és a kakukkfűhöz hasonlít a szurokfű illata.



Vasárnap a Bácsi-torokban kirándultunk, amikor M. rábukkant egy elég szép adag szurokfűre a völgy nyugati végén lévő tisztáson. Ez az a tisztás, ami balra felnyúlik a Hója-gerincre. Felhívtam apámat, aki azt mondta, hogy a virágot szokták szedni és megszárítják, abból főznek teát. Erre mi is csak a virágját tépegettük le, de szaporánk így is volt szépen, mert jó sok volt belőlük. Erre amikor hazaértünk, megtudtam, hogy nyugodtan szedhettük volna mindenestől.



Ugyanis a szurokfű nem más, mint a vadmajoránna, vagyis mindennapi konzumnyelvünkön: oregano... Na. Aki nem tudta, az tudja meg. A szurokfű 30–80 cm-t is elérő, aromás illatú, félcserje jellegű évelő növény. Szára gazdagon elágazó, négyélű; keresztben átellenes állású levelei oválisak és szőrösek. Apró, bíborszínű, ajakos virágai hosszú kocsányon, a levél hónaljából kifejlődő tálörvekből fejlődnek ki. Egész Európában ismerik és használják, de fűszerként főleg a mediterrán konyhára jellemző (gyakran bazsalikommal és rozmaringgal kombinálva). Leginkább a meszes talajokat kedveli. (wiki).


Na akkor lássuk mire is jó? A szurokfű teája étvágygerjesztő, idegnyugtató, köhögéscsillapító hatású. Virágzó hajtásai és levelei vágva vagy morzsolva kerülnek forgalomba. Divatos fűszer, az olaszos tésztákhoz, elsősorban a pizzákhoz, levesekhez, töltelékekhez, paradicsomos, burgonyás, halas, babos ételekhez, pástétomokhoz, mártásokhoz használják. A növény illóolajat, cseranyagot, keserű anyagot és gyulladáscsökkentő thymolt tartalmaz, ezért a természet antibiotikumának nevezik.

2011. július 17., vasárnap

Budapest: Normafa




Rövid berekfürdői nyaralásunk pihenését totál bepótoltuk Budapesten... Kifogtuk az év eddigi legnagyobb kánikuláját, olyat, amilyen csak a hetedik kerület szűk és magasra épített utcáiban mutatja ki igazi dühét... Főleg éjjel kettőkor, amikor a tárva-nyitott ablaknál levegő után kapkodva hallgattuk amint a hajléktalanok vitatkoztak a szemetesekkel, hogy elvihetik-e azt a sittes konténert amiben addig aludtak, vagy nem. De ez számunkra nem újdonság, Budapest minden nyáron rajtunk tölti ki kánikula-bosszúját. Mert a hőguta városa nagyon jól tudja, hogy mi erdélyiek vagyunk és arra gondol, hogy bezzeg mi otthon... DE KÉREM, EZ NEM ÍGY VAN, azok a csíkiek meg a bodzafordulóiak! Mi kolozsváriak vagyunk, nem áhítjuk éppen ennyire a hőséget... :)






A pénteki-szombati kánikula vasárnap mindannyiunkat kikergetett a házból, még vendéglátóink, K. és L. is velünk jöttek, pedig rájuk aztán a kirándulás igazán nem jellemző. A Normafát választottuk célpontul, két okból is: reméltük, hogy hűvösebb lesz, mint a M. utcában és (én) reméltem, hogy a Jánoshegy felé vezető uton megtalálhatunk néhány geoládát is :). A Jánoshegyi ládaösvény kezdőpontja így a Gyermekvasút Csillebérci állomása lett. A Gyermekvasút keskeny nyomtávú vasút, Budapest egyik közlekedési látványossága a város II. és XII. kerületében. A vonal Széchenyihegy és Hűvösvölgy állomásokat köti össze. A pálya 11,2 km hosszú, ezt a távot a szerelvények 20 km/h megengedett sebességgel 45-50 perc alatt teszik meg.




Mindössze két évvel a II világháború befejeződése után, 1947-ben született meg a gondolat, hogy kisvasutat építsenek a gyermekek számára. A tervezett intézményt kezdetben Gyermekvasútnak nevezték. Az úttörőmozgalom előretörésével a Gyermekvasút nevét a megnyitásra már Úttörővasútra változtatták. A Gyermekvárost Úttörőköztársasággá, a Szent Anna kápolna állomást Előre állomássá nevezték át. A Gyermekvasút építésének idején az akkor épülő csillebérci gyermektábor (más néven: Úttörőköztársaság, Úttörőváros) helyszíne tömegközlekedési eszközökkel nem volt megközelíthető. Egyes értelmezések szerint a Gyermekvasút létesítésének célja kizárólag a táborba való utazási lehetőség megteremtése volt. (http://www.gyermekvasut.hu/)





Végülis mi a Normafához készültünk: ez pedig a Svábhegy–Jánoshegy vonulatában található. Az itt elterülő tisztás szabad kilátást biztosít a főváros felé és a belső budai hegyvidékre. A Normafa könnyen megközelíthető a BKV járműveivel, a 21-es és a 21A buszjárattal és a Gyermekvasúttal (Normafa megállóhely). Mi autóval mentünk és kissé túl hamar leparkoltunk, az Istenhegyi víztoronynál. Innen olyan húsz percet sétáltunk a Normafáig, majd onnan indultunk tovább. Visszafelé aztán megálltunk azon a helyen, amit ma is Normafának neveznek. Ez a fa eredetileg egy, a Budai-hegység keleti peremének tisztásán álló terebélyes öreg bükk volt, mely alatt a mondák szerint még Mátyás király is megpihent.

 


A fát többször is villámcsapás érte, és 1927-ben egy villám végleg elpusztította. A fa arról kapta nevét, hogy a Nemzeti Színház tagjainak igen kedvelt kirándulóhelye volt. A színészek játékszüneti napokon – „norma nap”-okon, amikor vallási okokból tilos volt játszaniuk – ide jártak pihenni, és egy alkalommal, 1840-ben a színház akkor már ismert színésznője, Schodelné Klein Rozália itt elénekelte Bellini Norma című operájának nagyáriáját. Ennek az emlékét őrzi a Normafa elnevezés (eredetileg a fa neve Viharbükk volt). A fatörzs csonkját a főváros konzerválni szerette volna, ezért a Margit-szigeti artézi forrás vízesése alá helyezték, hogy a meszes víz azt majd bevonja, és tartósítsa. Sajnos a torzó ennek ellenére elkorhadt.



A Budapesti Művész és Opera Sportkör 1962-ben újabb tölgyfákat ültettetett, és 1967-ben emléktáblát is emelt. Az emléktáblán a Normafa története és Devecseri Gábor pár soros verse olvasható. Most itt gondolom, hogy nem kell elmondanom magánvéleményemet, miszerint az új Normafa biztos nem fogja a régi Normafa korát megérni, ugyanis (majdnem) minden arrajáró emberszabású marha bicskával belevési saját és más állatok nevét... „Normafa, Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben, Ünnepi hegymászók vig dala szállt körüled, Normafa, Majdanidőn lombod közt éled az ének, Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon." (Devecseri Gábor).





Az emléktáblán pedig, a hitelessség kedvéért szó szerint ez áll: E helyen állott az a bükkfa, amely a hagyomány szerint Mátyás király születésekor sarjadt, s 1927-ben bekövetkezett pusztulásáig Buda és Pest polgárainak kedvelt kirándulóhelye volt. A régi Nemzeti Színház művészei a játékszüneti – normanapokon ide jártak ki, és egy ilyen ünnepség alkalmával Schodelné Klein Rozália a színház operatársulatának Európa-hírű tagja 1840-ben itt énekelte Bellini: Norma című operájának nagyáriáját. Ennek az eseménynek az emlékére nevezték el a fát Normafának. Az elpusztul Normafa helyett 1962-ben ültették azt a bükkfát, amely most a márványtábla mögött áll. Budapest Művész Sportkör 1969. Ajánlom ezt a kirándulást minden olyan erdélyi és másvidéki honfitársamnak, aki látogatásai, ott-tartózkodásai során évek-évtizedek óta nyeli Budapest porát és nem is gondolná, hogy azért még a főváros is tartogathat számunkra kellemes "meglepcsiket" :)






2011. július 11., hétfő

Berekfürdő - Nagykunság


Berekfürdő honlapján így jellemzik ezt a községet: a Nagykunság Aranya. Ez egy régi magyar tájegység neve, amely a Tiszántúlon, azon belül pedig Jász-Nagykun-Szolnok megye délkeleti részén terül el. Az egyik legrégebbi olyan magyar tájegység, amelynek elnevezése, területe viszonylag változatlanul vészelte át az évszázadok viharát. Nagykunság nevét az itt élő kunokról kapta, korábban etnikai, majd egyre inkább területi alapon. A kunok néven ismert nép a XI-XIII században egy török nyelvű népekből álló törzsszövetség volt, amelyet végül a mongolok vertek szét. A kunok egy része ezután Magyarországon telepedett meg és asszimilálódott a magyarságba.


A Nagykunság meglehetősen egyhangú táj benyomását kelti, szinte teljesen sík vidék, felszínét csupán kunhalmok és folyók, illetve ezek holtágai tagolják. A kunhalom olyan 5-10 m magas, 20-50 m átmérőjű kúp, vagy félgömb alakú képződmény, amely legtöbbször víz mellett, de vízmentes helyen terült el, s nagy százalékban temetkezőhely, sírdomb, őr- vagy határhalom volt. (Györffy István néprajzkutató). Az átlagos tengerszint feletti magasság itt jellemzően 85-95 méter között változik. Ma már szinte teljesen szántóföldi művelés alá fogták a hajdan erdős-ligetes tájat. Igen jó minőségű földön folyik ma a mezőgazdasági termelés. A területnek délkeleten van egyértelműen határa, itt a Hortobágy-Berettyó jelöli ki ezt (wiki).


E csodálatos víznek köszönhetően az elmúlt évtizedek alatt Berekfürdő a mozgásszervi betegek Mekkája lett. Akik azonban más (nőgyógyászati, idegrendszeri, vagy egyéb) betegségekben szenvednek, szintén enyhülésre, gyógyulásra lelhetnek a víz ereje által, és a fiziotherápiás kezelések révén. A hely varázsa azonban nemcsak a gyógyvízben rejlik. (www.berekfurdo.hu). Hát mi (szerencsére) nem gyógyulni mentünk oda, csak fürödni, napozni és pihenni. És a Nagykunság Aranya erre is nagyszerű.
Szállásunk az idén sem kerül fel a kedvenc szállóhelyeink toplistájába, dehát ez inkább annak köszönhető, hogy Berekfürdőn kétféle szállás található: (számunkra túl) drága és (gondolom) jó, vagy (számunkra eléggé) elfogadható, de nem olyan jó :) Mindenesetre sokkal jobb volt, mint a tavalyi, ahol a szobából nyíló fürdőszoba-vécén még ajtó sem volt... Ez a két lakrészes házikó, ahol az idén voltunk állítólag egykor a Nógrád megyei szövetkezetek berekfürdői üdülőháza volt, amit rendszerváltás után eladtak... A mostani tulajdonos kiadó nyaralónak vette meg, a körülmények pedig árhoz szabottak lettek (vagy fordítva). 6.000 Ft/éjszaka ellenében nappali-konyha-fürdőszoba és hálószoba (!) majdnem harminc négyzetméteren igazán nem tűnt soknak. Ami még elfért volna, az leginkább egy felújítás és egy modernebb és összehangoltabb lakberendezés lett volna...

 



Amit még megemlítenék, az hogy a férfi napozó idén is ugyanazon a helyen van, ez pedig egy igazán fontos tényező. Arkhimédész már kétszáz évvel Krisztus előtt állította, hogy ha van egy biztos pontja, azzal a Földet is ki lehetne fordítani a sarkából. Ezért örvendtem, hogy a férfi napozó nem költözött el. Míg a női napozó hölgyvendégei egy valamilyen épület tetején, világtól elkerítve, betonon fekve meztelenül unatkoztak, a berekfürdői férfi napozó úri közönsége félárnyékban, fürdőnadrágban, kényelmes padokon sakkozott-beszélgetett, illetve sörözött-borozott :) Most akkor mi ez, ha nem diszkrimináció? A férfi napozónál nincs sem áthúzott-fényképezőgép-tábla, sem áthúzott-nő-tábla. Ott mindenki verivelkám. Engem viszont a női napozónak még a lépcsőire sem engedtek fel ... Égbekiáltó!




2011. július 6., szerda

Hosszú Béla: Körmös




Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".








Hosszú Béla: Körmös



Ki látott már olyant, hogy valaki pulykavörös ábrázattal és korbáccsal felfegyverkezve akarja megkedveltetni a tudományt ezekkel a zsenge, halálra félemlített lelkekkel?! Méltatlan és veszedelmes eljárás. (Michel de Montaigne, 1580)


Valahányszor ceruzával a kezemben leülök régmúlt történetekre visszaemlékezni, mindig elhatározom, hogy valami vidám esetet fogok feleleveníteni. Optimista természetemnél fogva általában ezek maradtak meg bennem, csakhogy az én gyerekkorom egy olyan korszakkal esett egybe, amikor nem sok vidám dolog történt úgy általában a világon. Így nem csoda, hogy néha keserű tapasztalataim is felszínre törnek emlékeimben. Gyermekkorom megalázó és főleg igazságtalan büntetései pedig, ahogy távolodom tőlük, úgy kerülnek egyre közelebb hozzám. Ilyenkor eszembe jut Anyu esete a reformpedagógiával, elmosolyodom és megnyugszom: talán most is ugyanúgy vigyáz rám odafentről.


Kisiskolás koromban a háború miatt is, de más okokból is, többször költözni kényszerültünk, olyankor általában iskolát is váltottam. Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor a Méhes utcai állami iskolába, azon belül pedig a Szidónia kisasszony osztályába kerültem jóval a szeptemberi iskolakezdés után. Hamar megtanultam, hogy a kisasszony osztálya más, mint ahová azelőtt jártam. A gyerekek mereven és hátratett kézzel ültek a kényelmetlen padokban, Szidónia kisasszony pedig pápaszeme fölül szigorúan figyelte állandóan a légy zümmögését. Ha megszólalt, szavai kellemetlenül érces hangon pattantak vissza a fehérre meszelt falakról, a tekintete pedig úgy cikázott rajtunk, mint a huszonkétszeres világbajnok Barna Viktor pingponglabdája a '39-es kairói döntőn. A kisasszony körül a levegő fagyos volt, akár az északi sarkon, az idő pedig minden fizikai magyarázat nélkül lelassult. Meg vagyok róla győződve, hogy apácazárdában nevelkedett, és szívből remélem, hogy ott is végezte dicstelen karrierjét...


Nahát, ilyen légköri viszonyok közt kezdődött Méhes utcai pályafutásom. Azzal kezdődött a nap, hogy a kisasszony felszólított, mutatkozzam be, mondjam el honnan jöttem, hol lakom, majd azonnal következett a kioktatás: mi az amit NEM szabad tennem az iskolában és főképp az osztályban. Megszeppenve rakosgattam ki az Apu által készített táskából az olvasókönyvet, füzetet, ceruzát és radírt. Bár ne tettem volna. A tanítás még el sem kezdődött, a légyzümmögést vártuk éppen, amikor az előttem ülő fiú is felvette feszület-pozícióját és hátratéve a kezét, leverte a  pad szélére (rosszul) helyezett radíromat. Paff. A síri csendben a radír koppanása a padlón úgy hangzott mint egy puskalövés.  A kisasszony szempillantás alatt ott termett mellettem és úgy rámförmedt, hogy én istenbizony azt hittem tűzokádó sárkány tornyosodik fölöttem. Akkor láttam meg a kezében a léniát, de még mindig nem tudtam, mit akar vele csinálni. Felszólított, nyújtsam ki a kezem, és a következő pillanatban már püfölni kezdte a fából készült vonalzóval a tenyeremet, de úgy, hogy közben fogta a kezem, ne tudjam elhúzni.  Amikor elfáradt, kényszerített rá, hogy az öt ujjamat szorítsam egymáshoz és úgy tartsam őket felfelé, aztán elkezdte az ujjhegyeimet is csépelni a léniával. A másik kezem következett, addig amíg kipirosodott arccal, fáradtságtól lihegve abba nem hagyta. Szereztem neki egy jó napot. Az órák végére úgy eldagadtak az ujjaim, hogy az osztálytársaim kellett becsomagolják a táskámba a dolgaimat.


Hazaérve nem szóltam senkinek az új iskolában szerzett tapasztalataimról: nehéz idők voltak, mi gyerekek megszoktuk, hogy magunk intézzük kisebb-nagyobb problémáinkat. Titkolózásom sikerrel is járt volna, ha nem kellett volna mindig iskola után átöltözni. Hát én akkorra a nadrágomat sem tudtam kigombolni. Anyu, látva, hogy valami nincs rendben, elkedett faggatni, és nekem részletesen be kellett számolnom mindenről, még az osztálytársaim neveit is kikérdezte. Könnyes szemmel borogatta ijesztően eldagadt kezeimet, s közben vigasztalt: ne búsulj, kisfiam, majd Anyu elrendez mindent. Egész éjjel hánykolódtam, azt álmodtam, hogy gonosz manók tűz fölött égetik kezemet, miközben néma csend van, sírok, de nem hallom sem a saját sírásomat, sem a tűz pattogását. Nehéz éjszaka volt...


Reggel Anyu felöltözve várta, hogy felébredjek. Az órára nézve megijedtem, hogy elkéstem az iskolából, és hogy mi lesz ebből, de Anyu megnyugtatott: ma nem kell iskolába mennem, illetve elmegyünk az iskolába, de nem órákra. Valahogy felöltöztetett és zsibbadt kezeimet magam mellett lógatva elballagtunk az iskolába. Tanítás volt, amikor odaértünk, és nekem nagyon furcsának tűnt, hogy milyen üresek a folyósók és az udvar ilyenkor. Sosem voltam még iskolában úgy, hogy ne órán legyek. Anyám az igazgató úr ajtaja előtt leültetett egy székre, kopogott, majd válaszra sem várva berobogott az irodába. Néhány perc múlva az altiszt kíséretében lejött Szidónia kisasszony is, ő is bement az igazgató úrhoz. Aztán kicsengettek, és mivel akkor még nem voltak kárpitozott ajtói az igazgatói szobáknak, az összes tanári-szobába igyekvő pedagógus megállt a folyosón és hallgatta, ahogy anyám szidja, mint a bokrot a tanítókisasszonyt. Azt is beszélik, hogy az igazgató úrnak kellett lefogni Anyut, nehogy kikaparja a szemét. Amikor kijött az irodából, még egyszer megfenyegette az igazgatót, a tanárokat, a portást, a takarítónőt, hogy ha nem rúgják ki azonnali hatállyal "ezt a förtelmes nőszemélyt", akkor ő Horthy Miklóshoz is felmegy panaszra, de ezt nem hagyja annyiban. 


Következő hétfő reggel, amikor újra iskolába mentem, Szidónia kisasszonynak már nyoma sem volt a Méhes utcai iskolában. Nem tudom mi lett a sorsa, viszonylag hamar túltettem magam a történteken. A kezem meggyógyult, a verés nyoma csak valahol az agyam mélyén maradt meg: akkor jut eszembe ha valami forrót fogok a kezembe. Anyu pedig, aki sosem hallott Rousseau-ék reformpedagógiájáról, úgy nevelt fel minket, három fiút, ahogy az anyai ösztöne súgta: ha valamit rosszul csináltunk, igencsak hamar eljárt a keze, azonban másokkal szemben egy életen át megvédett bennünket.

Forrásaim: Ronki-szoros forrása


Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.





A Ronki-szoros (románul: Cheile Runcului) egy húsz hektáron elterülő természetvédelmi terület Kolozs és Fehér megyék határán, Alsóaklos (Ocolis) községhez rendelt Aranyosronk és Lunkalárga falvak között.  Egy komplex morfológiájú, nagyon szép táj fogadja az ideérkező kirándulókat: meredek lejtők, éles gerincek és hegyes tornyok kápráztatják a szemet. Megközelítés: A DN75-ös Torda-Campeni útról az Aklos-patak völgyén észak irányába térünk, majd kb 5 km-nyi (keskeny aszfaltozott) út megtétele után elérjük a szoros bejáratát.  




A Ronki szoroson végigsétálva egy sziklából kiálló alig-alig csepegő fémcsőre lettünk figyelmesek. Rögtön elhatároztuk, hogy geoládáink forrás-sorozatát itt eggyel gyarapítani fogjuk. A forrás fölé, egy kő alá helyeztük a geoládát, hogy ezzel is nemzetközivé tegyük Erdély ezen különleges helyét. Reméljük sok hazai és külföldi Geocaching-rajongó eljön majd ide, hogy hírét vigye a világba a Ronki-szorosnak.




A forrás koordinátái:

N 46° 30.144 E 023° 25.950

                          

2011. július 3., vasárnap

Forrásaim: István-forrás


Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.




Halvány gőzöm nincs róla, hogy kiről nevezték el az István-forrást. Nincs kizárva, hogy egy pásztorról kapta a nevét, mint annyi más Kolozsvár-környéki földrajzi hely. Annak ellenére, hogy egy ismert Bükki-forrás, semmi írott nyomát nem találtam (legalábbis interneten). A forrás a Plecska-völgyön felvezető aszfaltozott úttól nem messze található, a Szent János-kút utáni első (hajtű)kanyartól előre.  A forrás környéke nemrég lehetett felújítva, szép kézimunkával készült padok és asztal fogadja a kirándulókat, a forráshoz pedig új híd vezet át a patakon. Az István-forrást, ha nem lenne már egy Kolozsváron, Cérna-forrásnak is lehetne nevezni, olyan vékonyan csordogál még akkor is, amikor nincs szárazság...



A forrás koordinátái:

N 46° 43.198 E 023° 33.753