2009. június 21., vasárnap

Kolozspata, sóstó és dolina




Vasárnapra esőt mondott a tévé, ezért szombaton reggel beleegyeztem, hogy kimenjünk K.-kal a Bükkbe "pihenni". Hát pihenés is lett belőle: ettünk-ittunk-ültünk-dumáltunk késő délutánig. Igaz, hogy túl meleg is lett volna mászkálni. Erre vasárnap mégsem jött az eső, így miután összeszedtük a lakást én leültem a számítógép elé kinézni egy olyan 'érdekesebb' helyet, ahová kimehetnénk járni egyet. Eképp bukkantam rá Tóthpál Tamás blogjára, ahol redkívül részletesen le van írva a patai sóstó és környéke. Sokat hallottam már erről a helyről, ezért mindenképpen felkeltette érdeklődésemet, de főleg azért mert borúsnak készült az idő tíz óra körül, elindultunk Patára. Azért örvendtem a borúsabb időnek, mert tudtam, hogy a napsütéses vasárnapokon rengeteg fürdőző van mindenfelé. Bár mi nem fürödni indultunk, hanem 'felfedezni' a tavat és környékét, mégsem szerettem volna, ha Herbák-strand hangulat fogad ott minket.




A pataréti szeméttelep mellett elhaladva, az épülő autópálya mentén egy poros szolgálati úton mentünk a györgyfalvi feltérőig, onnan a régi patai úton mentünk tovább a faluig. Nagy segítségemre volt az újonnan vásárolt Ajtay-könyv térképmelléklete úgy a falu, mint a sóstó megtalálásában. Mivel sosem jártunk Patán, előbb behajtottam a faluba kicsit szétnézni. Közigazgatásilag Bodrog, Dezmér, Kolozskorpád, Szamosszentmiklós és Telekfarka falvakkal együtt Apahida községhez tartozik. Szétnéztünk, de nem sok látnivaló volt. A falu az átlagos román falvaktól eltérően több kis mellékutcából áll, nem pedig egy hosszú főutcából. Állítólag van egy 1950-ben épült református temploma is amibe beépítették a XIII. századi régi templom köveit. Nem láttuk, bár nem is kimondottan kerestük. "Ki szundít a faluvégen fejével rajta ezeréven? Takarója égi kékség, úgy alszik. Ő a szegénység." (Sinka István)



Kolozspata a XIII. században várbirtok volt a kolozsi sóbányák mellett. 1326-ban Patha néven jelentkezik oklevélben, majd 1413-ban Alsopatha, 1429-ben Egyházaspatha, 1518-ban Felső Patha, 1525-ben Magyarpatha, 1599-ben Magyar et Oláh Patha formában fordul elő. 1850 tavaszán Vaszilika Kretz (!) több birtokostársával együtt kihirdettette, hogy azontúl minden péntek ünnepnapnak számít és péntekenként nem szabad dolgozni. A kolozsvári kerületi parancsnok azonban az akciót törvénytelennek nyilvánította, így aztán saját szemünkkel láthattuk, hogy még vasárnap is dolgoznak a pataiak. Vasilica Cret óta a feljegyzések mai napig is a következő etnikai arányt mutatják: tíz románra jut két magyar és egy cigány. Vagyis két magyarra jut egy cigány és tíz román.



A faluban nem sokat időztünk tehát, hanem visszafordultunk és a falu szélén hagyva az autót, elindultunk megkeresni a tavat. Ajtay professzor térképe alapján könnyen meg is találtuk volna, csakhogy az út és a tó között bevetett parcellák és egy mocsaras patak vágja el az utat. Szerencsére Vaszilika egyik hithű utódja - aki pénteken pihent és vasárnap irtotta három sor krumpliján a kolorádót - megmutatta, hol juthatunk át a nádas-kákás patakon majd a túloldali búzatáblán. Azonban én nem fogom ezt itt leírni ennél részletesebben, ugyanis ma tanultam valamit: "senkinek nem érdeke, hogy natúra-idegen tömegek lepjék el ennek a viszonylag kis gyógyturisztikai oázisnak a környékét; a "titok" szájról szájra terjed. Véletlenül nemigen kerül ide senki - s ha idepottyan valaki, legfeljebb fürdik egyet és továbbáll -, így tehát rituálé számba megy a "titokismerők" érkezése. (...) A Kolozsvár felől érkező erdei-mezei utakat - ösvényként fungáló vízmosásokat, tájékozódási pontokként kezelt gémeskutakat, időnként kibontott s betemetett forásokat és annak ereit - csak az ismeri, aki már járt erre. Azaz: aki beavatott." (Szabó Csaba)



A tóhoz érve nem is akartunk közelebb menni, ugyanis messziről látszott, hogy egy nagyobb társaság csoportosan és nagyon otthonosan üldögél a tó körül illetve fürdik a tóban. Utóbb kiderült, hogy az EKE táborelőkészítő kirándulói voltak, három órát jöttek a szamosfalvi fürdőtől gyalog. Véletlenen múlott, hogy a tavat kikerülve összefutottunk Tóthpál Tamással, aki nagyon meglepődött, amikor bevallottam, hogy a blogbejegyzései alapján vagyunk itt. Erre elmondta, hogy a sódolinákhoz indult harmadmagával iszapkúrára, ha van kedvünk, megmutathatja nekünk is, merre van. Így lettünk mi is félig-meddig 'beavatottak'. Ajtay Ferenc tanár úr állítólag valamikor részleteiben is megvizsgálta a sódolina környékét. Amikor a dolina-csatorna két oldalának növényzetét összehasonlította, a már idézett Szabó Csaba szerint a geológus meglepődve jelentette ki: két világot választ el a sós patakocska, melynek apró (10-20 centiméteres) "vízeséseit" mesebelivé szinezik a minden fűszálon, kavicson és ágacskán vastagon kicsapódó sókristályok.



A dolina lapályán roppant érdekes látványban volt részünk, térdmagasság körül tömegesen rajzott és zümmögött rengeteg darázsszerű rovar. Mint utólag kiderült, ásó- vagy kaparódarazsak voltak. Brehm szerint meleg nyári napokon igen gyakran találkozunk ezekkel a rendkívül élénk, fürge darazsakkal, vagy homokos domboldalakon, amikor vadászatra indulnak, vagy ernyős virágokon, melyeket igen szívesen keresnek fel, hogy a nektárt nyalogassák. Nem sok időm volt tanulmányozni őket, de Sz.Cs. véleményével ellentétben azt gondolom, hogy ezek csőrösdarazsak, nem pedig méhfarkasok vagy homoki hernyóölők. M. véleményével ellentétesen pedig állítom, hogy táplálkoznak, nem gruppeneznek :) A kikelő fiatal darazsak párosodása nyár derekára esik; minthogy igen hamar megy végbe, csak kevés fajnál figyelték meg azt. A Sphexről tudjuk, hogy a hím valósággal lovagol a nőstényen, közben annak nyakába harapva s vele továbbrepül. Több faj hímje párosodás előtt sajátságos játékot űz repülés közben (Brehm).



A sóval való "gyógyítás" évezredes hagyományra tekint vissza. A különböző felhasználási területeknek szinte kifogyhatatlan a spektruma. Az első írásos feljegyzés a só gyulladás csökkentő hatásáról ie. 3000-ből származik Imothep egyiptomi orvostól. Egy pár évszázaddal később Hippokrates is megemlíti a só gyulladáscsökkentő, vérzéscsillapító és gyógyító erejét. Már a rómaiak ismerték a só ivókúra pozitív hatásait az anyagcsere folyamatokra és az immunrendszerre. Sóval gyógyították a vízkort, fejfájást, kiütéseket, köszvényt. Paracelsus (1493-1541) véleménye szerint csak a megsózott ételeket tudjuk helyesen megemészteni. Ő ajánlotta elsők között bőrbetegségek kezelésére a sófürdőt. A tenger parti sós levegőt évszázadok óta ajánlják az orvosok légúti megbetegedések kezelésére. A só ipari kinyerése és finomítása a 20. században kezdődött meg és ezzel együtt vesztette el a só gyógyító hírnevét és értékét. Vele együtt Kolozsvár és Dés között elszórt egykor híres sólelőhelyek.

2009. június 19., péntek

Három nővér Kolozsváron


Végre sikerült megnéznünk a Három Nővér-t is. Szerencsénkre, mert már éppen az évadzáró előadás volt, és nem tudom a következő évadban hányszor sikerül majd összehozni legalábbis ebben a felállásban. Barkó mester ugyanis 1989 óta Magyarországon él, Kakuts Ágnes szintén, s most mindketten vendégként játszottak azokon a deszkákon, ahol Barkó 35 évig, Kakuts 11 évig bűvölte a kolozsvári nagyérdeműt. Megható és felemelő érzés volt újralátni őket, ezért külön hálával tartozunk Tompa Gábor rendezőnek. A Három nővér Csehov első olyan darabja, amelyet a Művész Színház felkérésére írt. Bemutatója 1901. január 31-én volt. Sztanyiszlavszkij, a rendező és színházalapító eleinte félt tőle, hosszúnak és unalmasnak találta. Majd egyszerre rájött, hogy a darab hősei nem is merülnek bele fájdalmukba, keresik a derűt és a vidámságot, élni akarnak és nem tengődni.
.


Az előadás elnyerte az UNITER 2008-as év Legjobb Előadása díját, és Tompa Gábor a Legjobb Rendező díját. Nagytermi előadás, román nyelvű feliratozással, csak tizennégy éven felülieknek. Ezt nem igazán értettem, hogy miért. A legjobb előadásnak járó UNITER-díjat 1990 óta hatodik alkalommal kapja a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója: 1989-ben Gao Hszing-csien: A buszmegálló (Tompa Gábor), 1996-ban A. P. Csehov: Cseresznyéskert (Vlad Mugur), 1998-ban Goldoni: A velencei ikrek (Vlad Mugur), 2006-ban Georg Büchner: Woyzeck (Mihai Măniuţiu), 2007-ban pedig A. P. Csehov: Ványa bácsi (Andrei Şerban) című előadások érdemelték ki a rangos díjat. Ha figyelembe vesszük, hogy Romániában kb. 60 színház van, és - a nyelvi akadályok ellenére - a Kolozsvári Színház 20 évadból hatszor nyert legjobb előadásért díjat, könnyen kiszámolhatjuk, hogy a kolozsvári az ország legszerencsésebb közönsége. Nem csoda, hogy a szünetekben egyre több román beszédet lehet hallani.


Fergeteges cselekményű előadást, amilyenre a 21. század közönségének nagyrésze vörösre tapsolná tenyerét, nem lehet a Három nővérből csinálni. A Ványa bácsiból talán igen, de ebből nem. Csehov tudatosan kerüli a látványos akciókat és poénokat, azért, hogy az érdekesség ne vonja el figyelmünket a rejtett mondanivalóról. Külsőleg, láthatóan, kevés a történés - a cselekmény maga a társasági élet. Végső hatásként egyetlen elkomoruló folyamatnak tűnik a négy felvonás négy életút-állomása: az első a még derűsnek, vidámnak ható névnapi ebéd, a teret nyerő sógornő által elrontott farsangi est, a tűzvész fenyegető éjszakája majd végül a párbaj és a katonák áthelyezésének napja, amikor a család eddig életszakasza véget ér. Csehov így nyilatkozott: „Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: Nézzétek meg magatokat, és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek! Az a legfontosabb, hogy az emberek ráébredjenek, hogy ha akarják, új és jobb életet tudnak maguknak teremteni, És amíg ez az új élet meg nem valósul, állandóan figyelmeztetni fogom az embereket: Értsétek meg, az isten szerelmére, hogy rossz és sivár az életetek!”

"Két héttel ezelőtt is vesztett, decemberben is vesztett. Csak legalább gyorsan elkártyázna mindent, akkor talán elkerülnénk ebből a városból. Istenem, minden éjszaka Moszkváról álmodom, és olyan vagyok, mint az őrült. Júniusban költözünk oda, és júniusig... február, március, április, május... majdnem egy fél esztendő!" (fordította: Kosztolányi Dezső). "Cselekmény, ármánykodó fondorlat, külső esemény nem mozgatja a darabot, mégse novella, mégse regény, hanem dráma, melyben egy írói lángelme a legnagyobb erőpróbát vállalta." (Kosztolányi Dezső).

2009. június 13., szombat

Ballagás a Báthoryban



Mi már csak ilyenek vagyunk. Amikor mulatunk, vigadunk, amikor búsulunk, sírunk s amikor ballagunk, akkor aztán ballagunk, de csőstől. Alig járt le múlt héten Áron fiunk ballagása, ezen a héten nagyobbik keresztlányunkra, Noémire került a sor. Ő a Báthory István által alapított katolikus gimnáziumban ballagott, ami persze nem más mint az egykori 11-es majd 3-as Matfiz. Iskolájukat nemrég nagy veszteség érte: Tőkés Elek igazgató 54 évesen elhunyt ballagás előtt egy héttel. Isten nyugosztalja békében. Tiszteletreméltó gesztus a tanári kar részéről, hogy nem akarták beárnyékolni a gyerekek iskolazáró ünnepét a gyász gyakori emlegetésével: egypercnyi néma csend után a ballagás a jövő, a reménység és az optimizmus vidám hangnemében folytatódott.
.


Itt azért elmondanám, hogy Báthory Istvánt már fejedelemmé választása előtt is foglalkoztatta a gondolat, hogy Erdélyben alapítson egy, a nyugati egyetemekével egyenrangú képzést nyújtó főiskolát s így növelje hazája műveltségi szintjét. Mint lengyel király megismerkedett a jezsuita rend kultúraterjesztő munkájával s elhatározta, hogy segítségükkel iskolát létesít Erdély fővárosában. Erre 1579-ben érkezett el a megfelelő pillanat, amikor Kolozsmonostoron, a bencések elhagyott épületeibe október 1-én megérkezett a 12 jezsuita páter. 1581-ben átköltöztek a várfalon belüli Farkas utcai volt minorita rendházba, ám a szokásos vallási türelmetlenség hatására többször kiűzték őket, intézetüket lerombolták.
.




Az óvári zárdába 1693-ban költöztek be, majd 1704 táján a Farkas utca és a Bel-Torda utca találkozásánál vásároltak telket. A jezsuiták 1773-as feloszlatásukig vezették az intézetet. 1776-ban a piarista vagy kegyesrendiek vették át az intézet vezetését, a tanintézet neve ekkortól Királyi Akadémiai Líceum lett, de többnyire "universitas"-ként emlegették. 1784-ben a svábtelepítő és románbarát II. József megfosztotta egyetemi rangjától. A Farkas utcai déli oldalon álló egyemeletes épületet az 1798-as tűzvész nagyon megrongálta, helyére húzták fel 1817-1821 között az iskola mai kétemeletes empire stílusú épületét. A diákok sorából Jósika Miklós regényíró a leghíresebb, de a Petőfi életrajzából ismert Teleki Sándor, a régész Torma Károly, Kuncz Aladár, Passuth László regényírók, Walter Gyula költő, Révai Károly műfordító, György Lajos irodalomtörténész is itt tanult.
.


Az 1948-as tanügyi reformmal minden romániai iskolát államosítottak. 1984-ben a hatalom az iskola felszámolására készülve román tagozatot létesített az iskolában, 1986-tól állítólag már az igazgató is román lett. Az 1989-es decemberi változásoknak köszönhetően sikerült 1990 februárjában visszaállítani a tanintézet magyar jellegét. Megjegyezném, hogy az udémérének akkor olyan képviselői voltak, mint Sütő András, Csávossy György és persze Tőkés László, olyan emberek, akik számára fontosabbak voltak az elveik mint az anyagi hasznuk, sőt életük. Az iskola 1999 áprilisától hivatalosan is alapítója nevét viseli: Báthory István Elméleti Líceum. Ilyen iskolába járt az én keresztlányom, és a ballagási ünnepség során kétszer is megdicsérték.
.


2009. június 9., kedd

Ajtay Ferenc kirándulóhelyei




Amikor már azt a kort is megéltem, hogy könyvbemutatókra járhatnék, akkor vagy könyvek nincsenek, vagy már be sem mutatják őket... Ezért örvendtem amikor édesapám szólt, hogy Ajtay tanár úr újrakiadott könyvét, a "kirándulóhelyest" Gábos Márta mutatja be a Phoenix könyvesboltban. Rögtön rávágtam, hogy ott leszek és ígéretemhez híven el is mentem. Viszont a könyv már előre annyira érdekesnek tűnt, hogy nem vártam meg a bemutatót, hanem megkértem egyetlen kiránduló kolleganőmet, Pötyi nénit, hogy vásárolja meg nekem is. Így hát kedvenc könyvesboltomat - amit a státus pincébe tiport, de újra felszínre került -, ezzel a vásárlással nem segítettem hamvaiból feltámadni, de remélem Eszti néni tudja, hogy lelkileg mindvégig kitartok mellettük :).
.
.


Nem fogom a könyvet ismertetni, akit érdekel, ne sajnálja három doboz cigaretta árát rááldozni. Abból kettőnek az ára csak a térkép értéke, ami a könyvvel együtt jár és a Feycart KFT munkája. Itt van tehát a Phoenix könyvesbolt reklámjának a helye, ezért kaptam egy pohár üdítőt és aprósüteményt: Szentegyház utca (str. Iuliu Maniu, volt str. 6 Martie) 6 szám. Annyit mondanék el a könyvről, hogy az általános bevezető és bemutatás után 20 fontosabb turistaútvonal részletes leírását olvashatjuk fényképekkel és rajzokkal tűzdelve. Mind olyan helyek, amelyeket a becsületes kolozsvári turisták ismernek, azonban nem valószínű, hogy ismerik azoknak helyes megnevezését, látványosságait és érdekességeit. Ezért szeretem ezt a könyvet. Esetleg még az is mérvadó lehet a kolozsvári olvasó számára, hogy (talán) ez az utolsó Tőkés Elek által szerkesztett könyv, Isten nyugtassa békében.
.
.
.
Ajtay Ferenc 1932. március 6-án született a Maros megyei Rava faluban. "Hogy Rava régi telep, mutatja neve, de az is, hogy bár a Küküllőbe szakadó patak torkolatában kényelmes, jó helye lett volna, mégis messze berejtőzött szűk, sáros völgyébe." (Orbán Balázs: Székelföld leírása). A Bolyai Tudományegyetemen szerzett földrajz-geológia szakos diplomát; tanárként, iskolaigazgatóként, majd tanfelügyelőként dolgozott. 1991 és 1999 között felelős szerkesztője volt az Erdélyi Gyopár folyóiratnak, s a szerkesztőségi munkában visszavonulása után is részt vett 2008-ig. Pedagógiai munkáját több díjjal ismerték el, könyvei több kiadásban jelentek meg. A tudományos és ismeretterjesztő újságírók legnevesebb kitüntetésének számító Hevesi Endre díj átvételekor ezt nyilatkozta: „A jövőben is elszántan fogom tudósítani az erdélyi magyar olvasókat a tudományról. Örülök, hogy a magyarországi tudományos intézmények is számon tartanak minket, akik a keleti végeken műveljük a tudományt”.

Persze kevesen sejtik, hogy mi volt a titka e rendkívül sikeres könyvbemutatónak. Szerintem mindenképpen az, hogy Ajtay tanár úr nemcsak elméletileg ismeri azokat a kirándulóhelyeket amiket ebben a könyvben leírt, hanem az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagjaként és tapasztalt túravezetőjeként annak újjáalakulása óta vezette túratársait ezekre a helyekre. Tehát EKE-társai nemcsak kiváncsiságból, hanem őszinte tiszteletből is résztvettek ezen a bemutatón. Megemlíteném még, hogy Ajtay Ferenc felelősszerkesztő az „Erdélyi Gyopár” című EKE folyóiratot 1994–1999 között gondozta nagy szeretettel. Végül saját tapasztalatomról is elmondanék valamit: 8 évig jártam egy Györgyfalvi-negyedi iskolába, ahol Ajtay tanár úr földrajzot tanított. Sajnos nem nekem. Engem egy aljas, gyerekverő szociopata tanított, aki aligazgató is volt ráadásul. Aki ismerte, tudja, kiről beszélek. Lehet, ha annakidején Ajtay tanár úr tanított volna, iskola után a földrajz-, esetleg a geológiafakultás padjaiba is kerülhettem volna az eszterga 'padjai' helyett...
.
.

2009. június 6., szombat

Ami Áron ballagásából kimaradt


Egy: hétéves kora óta nyúzza több-kevesebb lelkesedéssel a hegedűt. Erre mindig nagyon büszkék voltunk mindketten, édesanyja is meg én is. Kettő: matekversenyeken rendszeresen díjat nyert annak ellenére, hogy olyan iskolába járt, ahol diákok is, tanárok is csak álmélkodnak a matematikán. Erre visszagondolva is mindig jóleső érzés tölt el mindkettőnket. Három: megtanult helyesen írni és beszélni magyarul egy olyan iskolában, amelynek diákjainak nyolcvan százaléka román. Még arra is büszkék vagyunk, hogy ebben a román többségű iskolában ballagáskor magyarul búcsúzhattak egymástól a magyar anyanyelvű tanárok-diákok.



Amit azonban mindketten nagyon hiányoltunk a Zeneiskolai ballagáson, az egyrészt a diákok tizenkétévi munkájának méltatása volt, másrészt az az ünnepi hangulat, amit a magyar iskolákban már annyira megszoktunk. Remélem ez az ünnepélyes kedélyállapot csak azért maradt el, mert a diákok nagyrésze nem búcsúzik sem egymástól, sem az iskolától hosszabb időre, hiszen nagyrészük a Zeneakadémia helyeire pályázik, ahol úgyis még néhány évig együtt lesznek. Azonban visszatérve morgolódásainkra: ilyen gyerekeket, akik a mindennapi tanulás mellett zenét tanultak és egyáltalán megmaradtak az iskolában, mindegyiket jutalmazni KELLETT volna, mert már puszta kitartásukkal is megérdemelték volna. Ráadásul kevesebben voltak mint a Báthoryban például, ahol öt osztályból majd' minden diákot megdicsértek (ha nem érdemeikért, akkor legalább szüleik lelki megnyugvásáért).
.
.
.
Az egyik visszaütője annak, hogy az ember gyermeke ilyen finomvegyes iskolába jár, az az, hogy a Dansuri Valahe című kórusmű nagysikerű előadása miatt többek között kimaradt Ady Endre verse: Üzenet egykori iskolámba. Mit lehet tenni, mindennek megvan az előnye és a hátránya: ide legalább nem jött sem alpolgármester, sem városi tanácsos, még magyar inspektor sem az RMDSZ magyarokfogjunkösszemimajdmegmutatjukhogyan című kampányát előadni. Végülis a ballagás nagyszerűen sikerült, bár néha elindult az eső és attól féltünk, hogy elázik a kölcsönkért Bocskay-kabát. Áron, ha az iskola nevében a nagy nyilvánosság előtt nem is gratulált neked osztályfőnök, igazgató vagy tanár, hadd mondjam el itt a magam, az édesanyád és minden élő és fentről rád vigyázó rokonod nevében, hogy GRATULÁLUNK ahhoz, hogy tizenkét évig csak dicsőséget és örömöt hoztál  szüleidre családodra és  iskoládra. Büszkék vagyunk rád.
.


S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.
.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
.( Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba, részlet)