Ami Áron ballagásából kimaradt

Egy: hétéves kora óta nyúzza több-kevesebb lelkesedéssel a hegedűt. Erre mindig nagyon büszkék voltunk mindketten, édesanyja is meg én is. Kettő: matekversenyeken rendszeresen díjat nyert annak ellenére, hogy olyan iskolába járt, ahol diákok is, tanárok is csak álmélkodnak a matematikán. Erre visszagondolva is mindig jóleső érzés tölt el mindkettőnket. Három: megtanult helyesen írni és beszélni magyarul egy olyan iskolában, amelynek diákjainak nyolcvan százaléka román. Még arra is büszkék vagyunk, hogy ebben a román többségű iskolában ballagáskor magyarul búcsúzhattak egymástól a magyar anyanyelvű tanárok-diákok.

Amit azonban mindketten nagyon hiányoltunk a Zeneiskolai ballagáson, az egyrészt a diákok tizenkétévi munkájának méltatása volt, másrészt az az ünnepi hangulat, amit a magyar iskolákban már annyira megszoktunk. Remélem ez az ünnepélyes kedélyállapot csak azért maradt el, mert a diákok nagyrésze nem búcsúzik sem egymástól, sem az iskolától hosszabb időre, hiszen nagyrészük a Zeneakadémia helyeire pályázik, ahol úgyis még néhány évig együtt lesznek. Azonban visszatérve morgolódásainkra: ilyen gyerekeket, akik a mindennapi tanulás mellett zenét tanultak és egyáltalán megmaradtak az iskolában, mindegyiket jutalmazni KELLETT volna, mert már puszta kitartásukkal is megérdemelték volna. Ráadásul kevesebben voltak mint a Báthoryban például, ahol öt osztályból majd' minden diákot megdicsértek (ha nem érdemeikért, akkor legalább szüleik lelki megnyugvásáért).

.

.

.

Az egyik visszaütője annak, hogy az ember gyermeke ilyen finomvegyes iskolába jár, az az, hogy a Dansuri Valahe című kórusmű nagysikerű előadása miatt többek között kimaradt Ady Endre verse: Üzenet egykori iskolámba. Mit lehet tenni, mindennek megvan az előnye és a hátránya: ide legalább nem jött sem alpolgármester, sem városi tanácsos, még magyar inspektor sem az RMDSZ magyarokfogjunkösszemimajdmegmutatjukhogyan című kampányát előadni. Végülis a ballagás nagyszerűen sikerült, bár néha elindult az eső és attól féltünk, hogy elázik a kölcsönkért Bocskay-kabát. Áron, ha az iskola nevében a nagy nyilvánosság előtt nem is gratulált neked osztályfőnök, igazgató vagy tanár, hadd mondjam el itt a magam, az édesanyád és minden élő és fentről rád vigyázó rokonod nevében, hogy GRATULÁLUNK ahhoz, hogy tizenkét évig csak dicsőséget és örömöt hoztál  szüleidre családodra és  iskoládra. Büszkék vagyunk rád.

.

S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

.( Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba, részlet)