Ha geoládázás nem lett volna, sosem jutott volna eszembe, hogy meglátogassam a tordai castrumot. Véletlenül úgy alakult, hogy a Kolozsvár környéki ládászok közül én voltam a legaktívabb, így az eredeti bukaresti rejtő, amikor a tordai ládája eltűnt, megkért, hogy az eltűnt ládát helyettesítsem és örökbefogadjam. Ha valaha is Tordán akartam volna rejteni, biztos nem erre a helyre hívtam volna fel ládásztársaim figyelmét. Nemcsak azért mert látványosságilag nem egy nagy dobás, azért is, mert mi, csauseszku idejét megélt erdélyi magyarok irtózunk mindennemű római kapcsolattól. A gazember idejében a csapból is dákoromán elmélet folyt, jómagam még szekuritátén is kaptam a pofámra emiatt. Persze húsz év után sokaknak megváltozott a véleménye róla, (most volt egy felmérés, hogy ha élne, a románok 41%-a holnap rászavazna) de nekem nem. Egy véresszájú aljas dákoromán gazember volt, aki szívből utált minket és én őt vissza. Így lett nekem Tordán elrejtett római-kori geoládám...
Torda helyén egykor a dák Dierna, majd a római Potaissa állott. Már a rómaiak számára is fontos település lehetett: akkoriban nagyon értékes sót bányásztak itt. Torda vára a 11. század elején már megvolt, és valahol a mai Várfalva feletti magaslaton állott, ennek maradványai ma is láthatók. A tatárok 1241-ben elpusztították. 1463-ban Torda országgyűlés színhelye volt, 1505-ben itt újították meg a három nemzet unióját. (Nem kell megijedni: székely, szász és magyar...) 1542 december 20-án az itt tartott országgyűlés ismerte el János Zsigmondot erdélyi fejedelemnek. 1568-ban a tordai országgyűlésen hirdették ki a vallásszabadságot. Újtorda református templomába menekültek a lakosok 1601-ben Basta serege elől, de az a falakat ágyúkkal szétlőve lemészárolta őket. A város mellett verte meg a császári sereg Vitéz Mihály vajda seregét. 1614-ben Bethlen Gábor sóvágóknak adományozta az elnéptelenedett települést, ekkor kezdődött el újra a sókitermelés. 1910-ben 9674 magyar, 3389 román és 100 német lakosa volt. Magyar lakosságának nagy része a második bécsi döntés után Kolozsvárra költözött.
106 után Potaissa római település lett és földrajzi helyzetének köszönhetően hamar fejlődésnek indult: egyrészt mert Dacia római tartomány legfontosabb útvonalán feküdt, másrészt termékeny határral, erdőkkel, kő- és sóbányákkal rendelkezett. Feltételezik, hogy a római légió bejöveteléig (168) a települést lassúbb fejlődés jellemezte, a különböző háborúk valószínűleg Potaissát is sújtották. A Legio V. Macedonicának Moesiából (ma Szerbia-Bulgária) való áttelepítése a mai Torda területére nagy fontosságú esemény a település történetében. Egyik következménye a népesség hirtelen megnövekedése, hisz az 5-6000 katonát jelentős számú civil lakósság követte, akik szintén Potaissán telepedtek meg. Ez magával hozta a kézművesség és a kereskedelem, valamint az urbanizáció fejlődését is. (Csipkés Elek 1823-as Tordáról szóló kéziratát Bicsok Zoltán dolgozta fel itt.)
Ebből a korból tehát építészetileg a legfontosabb megvalósítás a castrum, mely 168 után épült az V. Macedonica légió székhelyeként. Huszonhárom hektáron (573x408m) feküdt, feltehetőleg Dacia provincia legnagyobb castruma volt, ugyanakkor a birodalom többi légiós castrumai közt közepes nagyságúnak mondható. A castrum legfontosabb épülete a parancsnokság (principia). Téglalap alaprajzú, majdnem egy hektáron fekszik (121x72m), ezen méreteivel a birodalom legnagyobb principiái közt tartják számon. Helyiségeinek egy részében padlófűtés volt, más részüket pedig raktárként használták. Bejáratul egy monumentális, három nyílásos diadalív szolgált... Mivel a potaissai urbanizáció mozgatórugója a katonaság volt, Daciából való kivonulásával jelentős polgári tömegek hagyták el a várost. A castrum területén kevés ép leletet találtak - ez arra vall, hogy miután elhagyta a légió, az ottmaradt polgári lakosság elhordta a használható eszközöket. Így jutott szomorú sorsára a tordai szépreményű légióstábor.
