.
A Bâlea-tó mellett alig száz méterrel továbbhaladva befutottunk Románia leghosszabb és legmagasabban fekvő alagútjába, a Transzfogarasi-alagútba. Az alagút 2042 m magasságban vágja át a Fogarasi havasokat. Az 1969-1974 között katonai célokra épült alagút magassága 4,4 méter, szélessége 6 méter és egy egyméter széles járda is van gyalogosok számára. Nincs benne világítás, sem mesetréges szellőztetés, bennem az áthaladás enyhén klausztrofóbiás érzést keltett. A levegőztetése állítólag természetes úton megoldott, hiszen igen erős a légáramlat benne, nem is csoda: amikor átértünk a másik oldalra az éghajlat megváltozott, a hőmérséklet legalább 4 fokkal melegebb lett.
.
.
A hegy túlsó oldalán a már megszokott szerpentines út vitt tovább, persze ezúttal lefelé. Mivel a kanyargást megszoktuk, a tájat kezdtük figyelni, akkor vettük észre ezt a mini-vízesést, amely pontosan úgy nézett ki, mintha a kispatak a sziklák közül fakadt volna. Maga a transzfogarasi út éppen ezért több szakaszon veszélyes: a vízszivárgások miatt (is) bármikor kőomlás következhet be. Ezért van az, hogy a transzfogarasi utat csak nappal vehetik igénybe a gépkocsivezetők, este 9 és reggel 7 óra között tilos a közlekedés. Én ezt teljesen megértem: a legszebb és legmelegebb nyári éjszakán sem szeretnék ezen az úton valamilyen műszaki okból elakadni.
.
.
Az út tehát továbbra is kanyargósan ereszkedik lefelé a Vidraru-tóig, ám amikor a szédelgés enyhülni kezd, akkor már érdemes jobboldalt odafigyelni a fák között olykor kibukkanó gyűjtőtóra. Nagyszerű látvány. Tizennégy kilométernyi tópart után elértük magát a gátat, Románia első ívesvesgátját. A Vidraru völgyzárógát az Arges folyón épült 1965-ben, magassága 166,60 méter (összehasonlításképpen több mint 60 emelet), a tetején mért hossza pedig 305 méter. A gát tetején mért vastagsága 6 méter (elfér 2 nagyobb autó is egymás mellett), az alapja viszont 25 méter (8 sávos autópálya). Optimális körülmények között a tó területe 870 hektár (66 darab kolozsvári sétatér) és a gát majdnem félmilliárd köbméter víz tárolására képes. Ha minden vizét fürdőkádba töltenénk, minden második földlakó megfürödhetne egy kád tiszta Arges-Vidraru-vízben.
.
.
A kommunizmus szimbóluma, a villamosság műemléke a gát folytatásában egy hegycsúcs tetején látható: hatalmas Prométheusz, amely Constantin Popovici szobrászművész (számomra kétes értékű) alkotása. A tó vizét ugyan elektromos áram előállítására használják, de a Vidraru gát az extrém sportok kedvenc találkozóhelye is. Itt állították fel ugyanis a legmagasabban lévő bungee-jumping kiugrópályát. E "sport" szerelmesei a gumírozott kötél segítségével 166 méterről ugorhatnak potom 100 euróért. Erre még rá lehet számolni 5-10 euró tiszta alsóneműt is:) Mi extrém sportok iránti érdeklődésünkben másnap visszamentünk a tó túlsó végéhez (legalsó kép), itt "sétahajók" is közlekednek kellemes hajókázást kínálva furcsanevű hattyúnyakú bárkákon. De bérelhetőek vízibiciklik, csónakok, és halászladikok is. M. és én egy lyukas vízibiciklivel kalimpáltunk egy ideig, de a kifizetett időpont előtt már kikötöttünk, ami biztos-biztos alapon. Éppen eléggé extrém volt számunkra ez is.
.
.
Ha útközben megálltunk volna mindenhol, ahol most utólag érdemesnek találnánk megállni, valószínűleg másnap sem értünk volna az előre lefoglalt panzióba. De én most megpróbálom követni azon út természetes sorrendjét, ami Erdélyt Havasalfölddel köti össze. A következő megállónak Vidraru után mindenképpen Căpățâni faluban kellene lennie (mi ide is csak másnap tértünk vissza). Az Arges folyó felső szakaszán ugyanis, a jelenlegi Căpăţâni település határában a XIII század környékén előbb egy előörs, majd később egy legendákba burkolózott vár épült: Poienari, amelynek első írásos emléke 1453-ra tehető. Az elnyújtott formájú 2-3 méteres falvastagságú, 5 védőtoronyos erődöt állítólag csupán egyszer, 1462 nyarán támadták meg a törökök. Ehhez is olyan (román) történelem kellett, amelynek szelei még a bástyáikat is elkerülték. A várfal északi része 1915-ben, földrengéskor dőlt le :)
.
.Nahát én itt nem fogok belemenni a modern legendaírók kedvelt játékába, hogy ki építette és ki támadta ezt az ún. várat. 1480 lépcső megmászása után ugyanaz volt az érzésem, ami Visegrádon is: becsaptak. Minden fel van újítva, (majdnem) semmi az eredeti épületből nem maradt, betonnal és malterrel kirakott tégla- és kőfalak megbámulására csalogattak ide. Nagyon-nagyon nehezen másztam meg a kilencvenhárom emelet magasságba vivő lépcsőfokot, ugyanis nem standard magasságúak és a köztük lévő pihenők hossza is változik. Amikor támolyogva felértem és megláttam a várat (ahol apropó: belépőt kell fizetni) tényleg átverésre gondoltam. De amikor lenéztem és megláttam az alattunk kitárulkozó völgyet, arra gondoltam: ezért a látványért holnap is, holnapután is érdemes lenne újra felkutyagolni ide.
.
.
Végül megérkeztünk célpontunkoz, a Curtea de Arges előtt 20 kilométernyire fekvő Corbeni községbe, ahol harmadik telefonbeszélgetésre megtaláltuk a lefoglalt panziónkat. A szokásos reklám akkor következzen itt: Pensiunea Tiuta Corbeni. Nagyon tetszett. Mindenkinek tiszta szívből ajánlom. Az első, legkellemesebb benyomásunk az volt, hogy minden vadonatúj volt: maga a panzió, a bútorzat, a fürdőszoba és a (közös) konyha is. Mint utólag megtudtuk, minden berendezési tárgy az Ikeából származott, ugyanis az egész panzió európai uniós pénzekből épült. Ami viszont a legtöbbet nyomott a latban, az a szoba ára volt: 15 euróért egy éjszakára ugyanis máshol sátorhelyet kínálnak. Hiába, a pénz nagy úr, a válság azonban még nagyobb.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése