Összesen 6 éjszakát töltöttünk a California szállodában Cap Aurorán, végigjártuk az összes környező üdülőhelyet, végigkóstoltuk az összes utunkbaeső "placintaria" suberekjét, baklaváját és dobrudzsai palacsintáját, mindennap fürödtünk és napoztunk, úgyhogy szerintem egy jólsikerült nyaralás volt. Esténként kimentünk aeroszolozni a partra, nagyokat sétáltunk. Kipihentük magunkat. M. egész nyáron elsőfokú tanári dolgozatát írta, én (a válság miatt) nem öltem meg magam a munkahelyemen, de a semmittevés is fárasztó, szóval ránkfért a pihenés...
.
A táska, amit a kezemben tartok, az a Pobeda. Egy nagyon kedves németországi ismerősünktől kaptuk ajándékba miután valaki harminc évig őrizgette egyik repülős utazása emlékeként. A táska hosszas asszociációk során vívta ki becsületét, illetve kapta furcsa nevét. Ugyanis: én amikor megláttam, rögtön ki akartam vágni a szemétre. Hiszen ki indul el 2009-ben egy olyan táskával, amilyennel az 1972-es müncheni olimpiára érkezett például Kelet-Berlinből az Aeroflottal Werner Schmidt, a nagyreményű drezdai gerelyhajító. Végülis a táskát nem dobtuk ki, ám amikor a tengerre készültünk és minden be volt már csomagolva, eszembe jutott, hogy kimaradt az ugyancsak valahonnan átörökölt korabeli Pálma magyar agyonfoltozott gumimatracunk. Hogy ne kelljen a csomagokat átrendezzem, betettem ebbe a táskába a gumimatracot, "lehet jól fog - az autóba befér" alapon.
Amikor megérkeztünk a tengerpartra, a táska és a gumimatrac ázsiója hatalmasat ugrott. Szabadságon ugyanis az embernek mindent szabad és mindent illik, amit otthon nem. Rájöttünk, hogy a táska multifunkcionális: ha szemerkélt, az ernyőt lehetett beletenni, ha csak kimentünk valahová egy pulóvert tettünk bele, amikor pedig a partra mentünk akkor a szkubafelszerelésemet vittem benne. Reggelente levittem benne a rezsót az autóba, hogy ne lássa meg a takarítónő. Rájöttem, hogy milyen minőségi táska lehet is ez, hogy annyi év után az összes cipzárja működik és sehol nem bomlott ki rajta a varrás. Mondtam is M.-nak, hogy ilyet nem gyártanak már, erre rögtön jött a következő asszociáció, a Majak magnó és az egykori szovjet ipar örökre szóló termékei. Hát így lett Pobeda a táskából és hat napon keresztül mindenhová sokkal büszkébben cipeltem magammal, mint szegény Werner Schmidt, a keletnémet gerelyhajítás büszkesége.
A román tengerpartot egyáltalán nem érintette a jelenlegi gazdasági válság. A román tengerparti turizmus húsz éve olyan egyre mélyülő válságban van, hogy szerintem az idei, globális válság semmivel sem ártott, sőt inkább használt neki. A románok közül - ha nem lett volna ez a válság - még többen töltötték volna idén szabadságukat külföldön, és egyúttal mindörökre megcsömöröltek volna az amúgy megszokott román tengerparti üdüléstől. Mert a román tengerpart most már csak a románoké. Senki nem igyekszik már külföldieket idecsábítani, mindenki tudja, hogy ez ilyen körülmények közt lehetetlen. Mindennek szolgáltatásnak, terméknek, élelmiszernek a minősége legjobb esetben közepes, árban viszont a jobban szituált konkurenciáéval vetekszik. Itt Bulgáriára, Horvátországra vagy Görögországra gondolok.
Mindenképpen rosszak a kilátásai a román tengerparti turizmusnak. Az egykor egykor főleg nudistatelepéről és sátoros üdülőjéről ismert Vama Veche mára inkább giccskereskedelmi központtá vált túlzsúfolt szeméttelep lett, Mangalia már rég egy elszegényedett kikötőváros, Jupiter, Venus, Neptun, Saturn inkább túlnépesített szemetes-zajos bazárokhoz hasonlítanak, mint a csendes bolygókhoz amelyekről nevüket kapták, a két Eforie és Costinesti egyszerű emberek igénytelen elmosottpartú szórakozóhelye lett, Mamaia pedig flancos újgazdagok manele-től dübörgő autóinak bemutatóhelyévé vált, rádásul sorompóval. Mindenesetre, bár ígéretünkhöz híven jól éreztük magunkat, nem hiszem hogy egyhamar viszontlátjuk egymást, román tengerpart...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése