2009. szeptember 3., csütörtök

Kurt Vonnegut: Galápagos



Az első Vonnegut-regényemet - persze mi mást, mint az Ötös Számú Vágóhíd-at - 2007-ben olvastam először, pontosan abban az évben, amikor Kurt Vonnegut nyolcvannégy éves korában elhunyt. Nekem bezzeg fogalmam sem volt róla akkor, hogy meghalt. Akkoriban hallottam róla először. Az akkor olvasott Schlachthof Fünf főhőse, Billy Pilgrim a Tralfamador bolygó lakóitól tanulta azt, hogy életünk nem egymást követő események láncolata - ahogy azt mi látjuk - hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „And so it goes”. Vonnegut tehát - most tudom meg - meghalt, még mielőtt olvastam volna tőle valamit. Így megy ez.
.
.


Vonnegut, azt mondják a kevésbé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regény, háromkötetnyi elbeszélés, pár esszé- és visszaemlékezés-kötet fűződik nevéhez. Ez azonban írói értékén semmit nem változtat. Humanista (szekuláris humanizmus) világnézete, bölcs társadalomkritikája, kritikus, de ugyanakkor a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, és sajátos hangulat- és világteremtő képzelete vitathatatlanul a legnagyobb hatású 20. századi irodalmi egyéniségek közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége – népszerűségével párosulva – felelőssé tehető a 20. század végének amerikai társadalmában bekövetkező morális válságért. Magyarul valamennyi regénye, két-két önéletrajza, elbeszélés- és esszékötete is megjelent. Több regényét saját maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival. 2007 április 11-én meghalt azon okból kifolyólag, hogy hetekkel azelőtt manhattani otthonában elesett és beütötte a fejét. Így megy ez.
.
.


Kereséseimre választ kapva hiderült, hogy a Galápagos egyszer már megjelent magyarul, ki tudja miért Második édenkert címen, 1993-ban. A regény főhőse és első személyű elbeszélője Vonnegut képzeletbeli alteregójának, Kilgore Troutnak a fia, sőt annak szelleme. Ez itt nálam kissé komplikált, de Vonnegutnál valamivel tisztább (legalábbis egy idő után). A történet 1986-ban kezdődik, amikor egy pénzügyi válság során elfogy a világ pénze (ismerős, nem? ). Annyira elromlik a helyzet, hogy az emberek egymás ellen fordulnak a mindennapi betevő falatért, mindaddig amíg maga az emberiség teljesen kipusztul a Földről. Illetve kipusztulna, ha egy kis csoport felfedező szellemű regényhős nem szenvedne hajótörést a Galapagos szigetcsoport Santa Barbara nevű szigetén, ahol aztán elkezdődik az evolúció legmagasabb foka (Vonnegut szerint), az involúció. Tehát mindenki meghal, csupán véletlenségből van az, hogy néhányan nem. Így megy ez.
.
.


A regény (hát jó, akkor Kilgore Trout fiának szelleme) elmeséli, hogy a katasztrófa után mi történt az emberiséggel. Egymillió év múlva az emberek agyveleje igen kicsiny térfogattal fog rendelkezni, testüket szőr fedi, végtagjaik elcsökevényesednek, és Galápagos szigetén élnek majd, tengeri hallal táplálkoznak, és, jól fogózz meg: most először kerül az emberiség olyan állapotba, amikor elégedett sorsával. Vonnegut szerint az emberiség legnagyobb ellensége az a túl sok agyvelő amivel rendelkezünk - tehát a fejlődés mértéke nem igazán tud lépést tartani velük, ezért van annyi szörnyűség és háború. A regény olvasása során olykor meg kell állni néhány pillanatra, hogy beérjen és aztán magával ragadjon a történet, tehát a Galápagos semmiképpen nem egy könnyű olvasmány, de aki már olvasott Vonnegutot, annak talán könnyebben megy. Most már akkor azt hiszem Vonnegut is bekerült a klasszikusok közé, mert meghalt. Így megy ez.
.
.



Egymillió évvel ezelőtt még a legszegényebb államnak is olyan arzenálja volt, amelyet ma senki sem tudna megtervezni. Többé senki nem ilyen okos. Igen, és egymillió évvel ezelőtt folyton használták is a fegyvereket. Amikor én éltem, egyetlen nap sem múlhatott el úgy az egész bolygón, hogy egyszerre legalább három helyen ne háborúztak volna. (. . .) A mai ember jámbor és kiegyensúlyozott. Miért? Mert az evolúció levette róla a kezét. A Galápagos-szigeteken ugyanis létrejött az első, sorsával elégedett emberi kolónia. Most már magam is úgy vélem, az univerzum ezen alkatrésze, a Föld, örökkön-örökké eljár tengelyén. Ma, és míg világ a világ. Mellesleg, a ma élő emberek is körülbelül ugyanannyit nevetnek, mint a hajdaniak, pedig összezsugorodott az agyvelejük. Napoznak kint a fövenyen, egy rakáson. Valamelyikük elfingja magát. Erre mind csak nevet és nevet, majd megszakadnak. Akárcsak egymillió évvel ezelőtt. Így megy ez.


Nincsenek megjegyzések: