Gyerekkoromban egyik nagyanyám híres kolozsvári belvárosi iskola alagsorában lakott, mivelhogy azelőtt ugyanabban az iskolában volt takarítónő. Hangsúlyozom, hogy belvárosi iskola volt, ugyanis mi szüleimmel a külvárosban laktunk akkor már, és amikor Veres Marcella nagyanyámhoz mentünk, akkor mindig lementünk a városba. Csak oda akartam ezzel kilyukadni (ezt a kifejezést gyakran használták nálunk), hogy belvárosi nagyanyámnál nagyon sokan megfordultak. Nagymama, akit több unokatestvérem nyanyaként emleget ma is, sosem zárta, sőt leggyakrabban be sem csukta az ajtót. Rokonok, szomszédok, ismerősök, valaki mindig volt nála látogatóban. Hat-hétéves koromban ott ismertem meg életem első cigányát, Gábor vajdát. Széleskarimájú kalapjával, óriási pödört bajuszával és ezüstveretes sétabotjával számomra maga volt az elegancia. Ha akkoriban megkérdeztek volna, mi szeretnék lenni ha nagy leszek, biztos cigány szerettem volna lenni.
Hát nem tudom mit mondjak: bár még mindig vannak jóképűnek mondható, a maguk módján elegáns rézműves cigányok Kolozsváron, én ma már felnőtt fejjel nem szeretnék cigány lenni. Amilyen szerencsém nekem van, úgyis csak a csóró kategóriában rúghatnék labdába, a csóró cigány pedig nagyon csóró. Szegényebb a magyar szegénynél és szerákabb a román szeráknál. Korán volt alkalmam megismerni őket 1976-77-ben amikor a monostori Kalányos utcát bontották és én éppen oda jártam egy évig iskolába. A papondekliből és egyéb hulladékból összeeszkabált putriikat nekitámasztották az iskolánk kerítésének, nehogy összedőljenek. Miután robinettel egy cigánygyerek gyomorszájon vágott az iskolából kijövet, apám minden este (délután jártunk) várt az iskola előtt. Következő évben elköltöztünk a Monostorról.
Nem mondhatom, hogy soha többé nem volt bajom velük, de szerencsére nem annyira negatív értelemben, hogy gyűlölnöm kellene őket. Amióta Románia Európai Unió-taggá vált, a roma nemzetiségű állampolgárai lettek az egyik legszámottevőbb exportterméke. Nem is kellett exportálni őket, mentek maguktól. Szerintem ez mindenképpen pozitívum volt, legalább a gőgös nyugat is megtapasztalhatta saját bőrén, hogy milyen gondokkal küzdenek keleti szomszédaik. A gazdasági válság azonban kényszerítette a nyugateurópai országokat, hogy legalábbis megpróbálják a nomád lelkületű honfitársainkat hazatoloncolni. Őszintén remélem, hogy ez messziről sem fog sikerülni nekik: akinek kellenek a mi orvosaink, a mi mérnökeink és a mi munkásaink, azoknak kelljenek a mi cigányaink is. Itthon úgyis csak a csórók maradtak, azokkal pedig vakarhatjuk mi a fejünket.
Mindezeket azért írtam ide, mert vasárnap elindultam biciklivel Szamosfalva majd Dezmér irányába a szamosfalvi fürdő, illetve kaszárnya mellett elvezető kevésbé forgalmas úton. Ez az az út, ahol a szemetesautók viszik (vitték?) a Pata-réti hulladéktelepre a szemetet. Hát szemétszállítókkal nem találkoztam, sőt válság-vasárnap lévén még autóval sem sokkal, úgy nézett ki, hogy kipedálozok Dezmérig szép nyugodtan, s onnan vissza. Erre a szamosfalvi állomástól alig egy kilométerre a képeken látható putrinegyed tárult elém a maga sármjával és bűzével. A fényképeket biciklizés közben dugiban, telefonommal készítettem. Ahol tényleg nagy zsivaj és fényképtéma lett volna, ott a lincseléstől való félelmemben mellőztem a fényképezést. S még így is féltem, hogy valamelyik lurkó robinettel gyomronvág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése