Vasárnap csakazértis kimentünk a györgyfalvi legelőre, bár sok reményünk már nem is volt a lilatönkű lePistához. Tavaly ilyenkor már el is felejtettük, ugyanis október első hetében szedtük. Arra gondoltam, hogy talán már nem is jön elő az idén. De azért kimentünk a régi helyre, ugyanoda ahol három héttel ezelőtt még őzlábat szedtünk. Egy félórányi séta után elkezdtünk hecserlit szedni, semmi gombát nem találtunk. Mondtam is M.-nak, hogy úgy néz ki, nem lesz ma gomba, de azért menjünk fel a gerincre. Erre ő elindul balra. Mondom nem arra kell menni, hanem felfelé.
.
.
Erre ő megtalálja eddigi legnagyobb boszorkánykörét: körülbelül tizenöt méteren olyan három kiló lilatönkű pereszkét. Legalább nyolc ilyen csoport volt lefektetve, amilyen a fenti képen is látszik, mielőtt szatyorba tettük volna őket. Hát megmondom őszintén, hogy én úgy elmentem volna mellette, mint a Tescóban a vak szódásló az akció mellett. Mert én ilyen peches vagyok, de nem baj, ezek szerint csak van gomba, majd a következőt én...
Hát nem: M. elkezdte számolni őket, sőt tervezni, hogy ha nagyon sokat kapunk, kinek és mennyit fogunk odaajándékozni. Mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, mármint nem a gomba elajándékozása, hanem a szerencse elkiabálása. De a baj már megtörtént: az elkiabálás minősített esete forogván fenn, többet egy szál gomba nem sok, annyit nem kaptunk. Pedig az ajtóból nem fordultunk vissza, nem is a bal cipőnket húztuk fel először, talán fordítva kellett volna a ruhánkat felvenni ahhoz hogy több gombát találjunk. Az elkiabálásért M.-nak zsebkendőt adok, hadd lássa, hogy haragszom. Végülis semmi gond, annyi esküvői menettel találkoztunk mostanában, hogy ezen most nem fogunk összeveszni. (Ha esküvői menettel találkozol, szerencsés leszel a szerelemben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése