Andrei Șerban: Ványa bácsi

Hát ezt nevezem aktív hétvégének. Szombat reggel 5 fényképezőgép az ószeren, délben biciklizés fel a Stelutához, délután meglátogattuk Péteréket, vasárnap délelőtt újból biciklizés Kajántóra és vasárnap este színház. S ha belegondolok, hogy volt olyan hétvége, hogy ki sem mentünk a házból (az idő miatt). A színház az most nem volt beütemezve. Illetve be lett volna, csakhogy a Ványa bácsira egész évadra minden jegy elkelt. Legalábbis K. szerint, aki felhívott február elején egy vasárnap, azzal, hogy Mit csináltok? Készülünk színházba, mondja M. Mit játszanak, kérdi K. Ványa bácsit, válaszolja M. Hahaha, így K. Miért hahaha, lepődik meg M. Azért, mondja K. mert nekünk jóideje félretettek jegyet március harmincadikára, vagyis két hónap múlva. Nasztán, mondja M. Tehát nem mentünk el azon a vasárnapon, sőt le is mondtunk egyelőre a Ványa bácsiról. Most vasárnap délután 6 órakor telefonál K. Mit csináltok, érdeklődik. Semmit, válaszol M. Nem akartok színházba menni? Kérdi K. Hogyhogy, lepődik meg újra M. Mert nekünk van félretett jegyünk, mondja K, de nem megyünk. Nasztán, mondja M. Tehát mégis elmentünk és megnéztük Ványa bácsit. Két színházigazgatóval együtt.

És nemcsak Ványa bácsit, hanem Szerebrjakov prefesszort nejével Jelenával, Szonyát, Asztrov doktort, Vojnyickijnét az anyóst, Tyelegint és Jefimet sőt még Marinát, a dadát is megnéztük ha már ott voltunk. És fantasztikus volt. Minden perc, minden pillanat az előadásból meglepő, meghökkentő volt, azonkívül teljesen más, mint ahogy a múltszázad (román vagy magyar) rendezői megismertették velem az orosz színdarabokat általában. Itt őszintén be kell vallanom, hogy a leginkább az unalmas kedd esték TeatruTV-jére gondolok, mert néha meg-megnéztem egy orosz darabot az egyetlen román televíziócsatornán. Ott láttam a Három nővért és a Cseresznyéskertet és az Unchiul Vaneat talán többször is. Arra emlékszem, hogy kivétel nélkül mindegyik nyomasztónak, lehangolónak tűnt az akkori feldolgozásban. Legalábbis számomra.

Ami nagyon különlegesnek tűnt nekem, az az volt, hogy a nézőket is valamilyen formában bevonták a darabba. Nem interaktív színjátszásra gondolok, (amivel harminc évvel ezelőtt székelyföldi egyetemista barátaim, Csaba és Endre kacérkodtak), hanem a stúdióelőadás adta lehetőségek kihasználására. Már csak az, hogy az első felvonás alatt a színpadon ültünk és a színészek a nézőtéren játszottak (székeket, korlátokat, erkélyt használva díszletként), azt az érzést keltette bennem, hogy tulajdonképpen ott az én helyem, én is ott vagyok, hiszen az nézőtér, nézőknek, tehát nekem. (Kert. A kert egy része látszik, terasszal. A fasorban egy vén topolya alatt teához terített asztal. Padok, székek; az egyik padon gitár hever. Az asztaltól nem messzire hinta. Három órára jár. Borult idő. Marina lomha mozgású, petyhüdt öregasszony, a szamovárnál ül, és harisnyát köt; Asztrov mellette járkál.) Ez az első felvonás Csehovnál. És ez az első felvonás Serbannál is: a nézőtérnél jobb színpadot nem is tudok elképzelni most, miután ezt a rendezést láttam: a nézőtéren volt terasz, padok, székek, gitár és még borult idő is.

Szünet nélkül átvonultunk a második felvonásba. Ezt szó szerint kell érteni, mert felállítottak és betessékeltek a vasfüggöny mögé, ahol a székek már (szellősebben) fel voltak állítva. Csehov: Szerebrjakov ebédlője. Éjszaka. A kertben kerepel az őr. Szerebrjakov karosszékben ül a nyitott ablak előtt, szundikál; Jelena Andrejevna mellette ül és szintén szundikál. Serban víziójában Szerebjakov szobája a függöny mögötti ütött-kopott ügyelőfülke három méter magasságban. A közönség székei itt már azért vannak szellősebben állítva, hogy a színészek fel-alá járkálhassanak közöttünk, még inkább azt az érzést keltve, hogy a túl nagy ház valamelyik szobájában vagyunk mi is. (Hol vannak a többiek? Nem szeretem ezt a házat. Olyan, mint egy labirintus. Huszonhat óriási szoba, és soha senkit se talál meg az ember. Szerebrjakov.) Szünet. (11 perc!) Miért nem 10 vagy 12? Nem tudom. A harmadik és negyedik felvonásról nem is írok semmit, hiszen ez messziről nem nem színikritika, amit eddig írtam az is inkább velem kapcsolatos, mint a darabbal. Az egyetlen amit végső következtetésként elmondhatok, hogy játszottam a Ványa bácsiban és nagyon tetszett. Nagyon tetszett a rendezés ami hozzásegített ahhoz, hogy elmondhassam, hogy nagyon tetszett a darab maga. Bravó. Köszönöm K.nak is, hogy ránk gondolt, amikor a jegy nélkülözhetővé vált számukra. Már megint kiállhatatlanul viselkedett, Ivan Petrovics. Miért kellett felbosszantania Marija Vasziljevnát, miért kellett a perpetuum mobilé-ról beszélnie?! És ma reggeli közben megint vitatkozott Alekszandrral. (Jelena Andrejevna).