Szamosfalvi fürdőzéseim

Az én kapcsolatom a szamosfalvi fürdővel úgy kezdődött, hogy az apám Zilahon született. Kissé furcsán hangzik, de máris elmagyarázom: Zilah az a kiszáradt város amely egy patak partján épült és ahol nemhogy fürödni nem lehetett, de legtöbbször még ivóvíz sem volt, s ha jól tudom a helyzet most is ugyanaz. Így az én apám soha nem tanult meg úszni, mint a vízparti városok akkori gyerekei, később aztán a kolozsi sóstóban sem érezte biztonságban magát. Ezért engem aztán soha nem vitt strandra vagy uszodába, viszont elég sokat jártunk hárman anyámmal, néha csak ketten apámmal Szamosfalvára, ahol a víz alig ért derékig és csak üldögélni kellett a medence falára szerelt padokon, de úgymond fürdés volt az is. Nem tudom, milyen is lehetett igazából, tiszta vagy koszos, zsúfolt vagy tágas, olcsó vagy drága, de mit mondjak, gyerekként nagyon élveztem. Lehet, ha most visszaállítanák ugyanolyannak amilyen akkor volt, arrafelé sem mennék. De most kibicikliztem odáig, bementem a düledező kapun és majdnem sírva fakadtam, annyira elárasztottak az emlékek.

Gyerekkoromnak két váltakozó és néha összefutó korszaka volt: néha árultak dolgokat, de nem nagyon volt miből megvenni, néha lett volna miből megvenni, de nem lehetett hozzájutni a dolgokhoz. Úgy emlékszem vissza a szamosfalvi fürdőzések idejére, mint a hét kövér tehénre amit József fáraója megálmodott: az utolsó hét bőséges esztendőre. Voltak dolgok és volt miből megvásárolni őket, legalábbis nekem, gyereknek. Apám évente kétszer is kapott útlevelet a hatvanas évek végén, így elmehetett valamelyik baráti szocialista országba nejloningekkel és frottírtörülközőkkel üzletelni, ezzel pótolta azt a fizetését amiből jóformán mindhárman éltünk. Délutáni munkát is vállalt, Öcsivel együtt gyönyörű kovácsoltvas lámpákat, csillárokat, fogasokat készítettek egy öreg maminál akinek volt egy Pamacs nevű pumikutyája. Azt hiszem, a maminak volt valamilyen iparművészeti engedélye, apáméknak pedig kellett a pénz, így jól kiegészítették egymást. Tehát abban az időben amikor Szamosfalvára jártunk, valamivel jobban ment sorunk, mint általában. Ezért is szerettem én a szamosfalvi fürdőt.

Pedig nem is emlékszem arra, hogy nagy árukínálat lett volna a fürdő területén. Akkor nem volt divat az üditő, nem is hiszem, hogy tudtam akkor, mit jelent ez a szó. A CocaColát az Apollós-Szputnyikos versenyfutásos viccből ismertem csak, egyszer vattacukorra emlékszem halványan, és mintha miccset is sütöttek valahol a fűtőház felé vezető út elején. Mert azt el kell mondanom a gyengébbek kedvéért, hogy a vizet két medencében melegítették, egyben nem. A baloldali hidegvizes medencében alig voltak, mert a vize mély volt és fekete, nem volt lepadolva az alja és mindig cigánygyerekek ugráltak bele fejest nagy zsivajgással. A középső medence volt a legnagyobb, abban volt a langyos-meleg víz, a jobboldali, valamivel kisebb volt, ha jól emlékszem a legmelegebb. Ez a kettő általában tele volt szalmakalapos és (nekem akkor úgy tűnt) nagyon öreg és kövér fürdőzőkkel. A medencék falára fapadok voltak szerelve, ezen üldögéltek a vendégek. Saccolva most egy olyan 28-30 fokra tenném a felmelegített víz akkori hőmérsékletét, ami nem volt forró, de mint gyermek, nem tudtam csak fokozatosan bemenni a vízbe.

Ez itt egy ál-jegyszedő kabin, ugyanis annakidején a jegyet a (Magyar utcából, akkor Lenin útról Szamosfalváig közlekedő) 8-as busz végállomásánál lévő főkapunál kellett megváltani, és a kerítésen belül már minden fürdőnek számított és sokan a domboldalban táboroztak le a fák alatt. A képen látható kabint akkor állították oda, amikor rendszerváltás után a vendéglőt különválasztották a medencéktől, gondolom két külön vállalkozás lett. A kocsma néhány évvel ezelőtt még működött, a fürdő viszont azóta sem. A kabin mellett jobbra van a lépcső, ami levezet a medencékhez. A bazinokon túl akkor is mocsaras-lápos vidék volt, a medencéktől még kinyúlt egy olyan 2-3 méter széles lepadolt napozórész a mocsár felé és egy kb. 80 centi magas fapalánkkal végződött. A bátrabb férfiak néha átugrottak a palánkon, mások kikerülték a hidegvizes medence felől, azért hogy iszappal töltött zacskókkal térjenek vissza, amiket aztán kövér nők a nyakukra, derekukra és térdükre kentek, ezektől a nőktől én mindig féltem és kerültem is őket.

Még az kellett volna, hogy Szamosfalván üditőt kérjen valamelyik gyerek, amikor itt, ennél a kerek akárminél volt egy hidegvizű gyógyforrás aminél mindig kígyózó sorban álltak poharaikkal, üvegeikkel a fürdővendégek. Még két forrásra emlékszem a vendéglőn túl, a vasút felőli kiskapu közelében, a lejtő aljában. Biztos ennél több is volt. A forráson túl, olyan tíz méterre figyelmes megfigyelő most is láthatja a gyerekmedence halvány nyomait. A legelején, amikor kezdő szamosfalvás voltam, ez volt az én kedvenc helyem, meg persze a mellette lévő ugyanakkora homokozó. Arra emlékszem még, hogy pléhvedrem volt pléhlapáttal és pléhgereblyével, ez utóbbit gyakran váltani kellett mert a foga mindig elgörbült és két-három visszahajlítás után letört. A gyerekmedence gondtalan gyerekkorommal együtt eltűnt, mindkettőt felfalta nem hét, hanem harminchét sovány és nagyon éhes tehén.

Az öltözőt nem találtam most, amikor arra jártam. Úgy emlékszem, hogy a főbejárattól jobbra volt egy épület, ami ruhatár és csomagmegőrző volt, és a belépőjegy árába ez a szolgáltatás is beletartozott. Aki többet szándékozott maradni, esetleg ennivalót hozott magával és anyagilag tehette, az viszont már kabint bérelt. Nem is csodálom, hogy a kabinok tönkrementek, hiszen már akkor rengeteg lyuk tátongott a deszkafalakon különböző magasságokban, amiket aztán a szemérmes öltözködők vécépapírral bedugtak. Erről jut eszembe: még nudista-reszortja is volt a szamosfalvi fürdőnek. A jobboldali medence és a fűtőház között valahol volt egy magas fehérre meszelt palánkkal elkerített rész, ami nagyon birizgálta gyermekfantáziámat: mi lehet a pláné abban, hogy valaki egy kerítésen túl fürdőruha nélkül napozzon? Sosem tudtam meg a választ. Mármint arra, hogy minek kellett a kerítés :).