2011. április 20., szerda

Hosszú Béla: Fáni néni

.
Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők". Az illusztrációkat jómagam válogattam, forrás: internet.




Hosszú Béla: Fáni néni
.


Bár egy életen át kísért, sőt kísértett az emléke, csak most - majdnem hetven év után – sikerült rávennem magam, hogy elmeséljem Fáni néni különös és fájdalmas történetét... Úgy érzem, tartozom neki ennyivel. Talán még nem késő emlékezni, emlékeztetni rá. Mert ez egy színigaz történet, bár nem hiszem, hogy sokan élnének az egykori szemtanúk közül akik még emlékeznének is rá.





Annak idején egy olyan kolozsvári utcában laktunk, ahol az akkori társadalom minden rétege képviselve volt: tisztviselő és koldus, favágó és igazgató, szatócs és csizmadia, újságíró és szabó. Ha jól belegondolok, még taxisofőr is lakott ott, pedig az igazán ritka foglalkozás volt a negyvenes évek elején. Volt köztünk magyar, román, zsidó, cigány és Isten tudja hány más nemzet ideragadt leszármazottja. Az utca elején volt egy ház, melynek fele bolt, fele pedig kocsma volt, ezt csupán pár lépés választotta el a cigánysortól. Még különleges figurája, ismertetőjele is volt a mi utcánknak: itt lakott Kukumáj, a békés, vízkóros melák. Édesanyja, egy szegény-szerény özvegyasszony gondozta és rendezte Kukumájt.





Egy ehhez hasonló Szondi utcai házban kezdődik az a történet, amely végleg megosztotta az utca addig együttélő, többnyelvű és mégis egyetértő lakóit. Közvetlenül Kukumájék háza mellett volt egy kis üzlet, amely ellátta az utca lakóit mindennapi élelmiszerrel, az üzlet mögött ház. Ebbe a házba szállásoltak el a második bécsi döntés után egy "magyar" századost családjával együtt. A százados úrra nem nagyon emlékszem - hét-nyolc éves lehettem akkoriban -, viszont annál tisztábban emlékszem a századosné asszonyságra. Pirospozsgás, középkorú molett nő volt, akinek legjellemzőbb vonása az volt, hogy minden újdonsült ismerősét erőszakosan az akkor hatalmon lévő nyilaspártba próbálta beszervezni. Úgy gondolom, minden környékbeli rettegett tőle.









Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor szegény édesanyámnak - nyugodjon békében -, visszautasíthatatlan nyilaskeresztes karácsonyi meghívót adott. Csak szüleim készülődés közbeni ijedt suttogásaiból következtethetem, mennyire keserves lehetett nekik részt venni a szénatéri mérlegházban tartott ünnepségen. Apám otthon is maradt, nem akart ilyen "ünnepségen" megjelenni. Fekete egyenruhába öltözött nyilaskarszalagos alakok között botladoztunk anyámmal megszeppenve. Még arra is emlékszem, hogy karót nyelt katonák dölyfös pillantások közepette nyilaskeresztes szaloncukrot osztogattak a gyerekeknek. Mi pedig, alighogy megkaptuk a karácsonyi szeretetcsomagot, igyekeztünk mihamarabb eltűnni onnan. Bár ez nem is volt olyan egyszerű: ahogy kiléptünk a kapun, egy kakastollas csendőr megkérdezte, ugyanbiza hová sietnek ilyen korán, még csak most kezdődik a mulatozás. Szerencsére anyám valamivel kimagyarázta korai távozásunkat... Mindezt csak azért mesélem el, hogy közelítő fogalmat alkossak arról, milyen légkört, micsoda terrorhangulatot volt képes teremteni maga körül ez a furmányos nőszemély.







Valamilyen okból kifolyólag a századosné összeveszett az utca addigi egyetlen boltosával, bosszúja pedig kegyetlen volt: a szomszédos házban (Kukumájék udvarán) lakó háborús özvegynek engedélyt szerzett egy másik élelmiszerüzlet megnyitására. Ez aztán kissé megosztotta az utca lakóit, habár az új üzletnek nem nagy sikere volt. Az üzletnyitás egyik legnagyobb vívmánya az lett, hogy az újdonsült boltosné tizenegyéves fia fennkölt mosollyal feszíthetett az üzlet előtt vadonatúj bocskai-sapkájában. A századosnénak köszönhetően ő lett az utca új elitje.






Aztán eljött a sárga csillagok ideje. Az utca szabója, tisztviselője, órása és mérnöke meg lett bélyegezve. Gyermekeik - barátaim, játszótársaim -, féltek kijönni az addig közös utcánkra. Az utca lapított, a szomszédok szégyelltek egymás szemébe nézni. Lopva juttattak néha egy kis alamizsnát a kitaszítottaknak. Aztán egy napon az utca felső részéről, a dombtetőről, ahol annyit szánkóztunk együtt, felbukkant egy hatalmas stráfszekér, oldalán egy "híven, becsülettel, vitézül" baktató pocakos csendőrrel. El sem ért az utca közepéig, a szekér már majdnem tele lett batyukkal, a batyuk tetején pedig sápadt zsidógyerekekkel. A szekér mellett sirdogáló asszonyok tördelték kezeiket. (Férfiak már alig voltak akkor, vagy ágyútölteléknek, vagy munkaszolgálatra vitték el őket.) Mi, a többi gyerek szájtátva, értetlenül kísértük a gyászos menetet.







Az utca közepe táján egy tisztviselő család motyóját és sápadt, beteges gyerekét pakolták éppen fel a szekérre, amikor kijött a szemközti házból Fáni néni elbúcsúzni. Töpörödött kicsi asszony volt, egy szál háziruhában búcsúzkodott a szerencsétlenektől. Sírtak-ríttak, ölelkeztek a tisztviselőné asszonnyal. Háziruhája zsebéből papírzacskóba csomagolt selyemcukorkát nyújtott fel a kisírt szemű, viaszarcú szomszédgyerek markába. Ekkor a szájtátiak közül kivált a vigyorgó, bocskai-sapkás újdonsült-boltosgyerek és a csendőrhöz szólva megkérdezte, hogy hát Fáni nénit miért nem viszik. A csendőr meglepődött, egy pillanatra megdermedt, nem tudta, mit tegyen. Nézte a szerencsétlen öregasszonyt amint papucsban és háziruhában, riadtan pislog az utca közepén. Erre a boltosgyerek tovább folytatta: tessék mekkérdezni akárkit, mindenki tuggya, hogy a vénbanya is zsidó. Fáni néni egy pillanatig tiltakozni próbált, majd hirtelen indulattól vezérelve megátkozta árulóját. A csendőr erre feltuszkolta az öregasszonyt szekérre úgy ahogy volt, egy szál ruhában, sikítozva.







Én ott maradtam ledöbbenve. Nem tudtam, és nem is érdekelt addig, hogy az a törékeny kis öregasszony, a mosónő, aki soha senkinek nem ártott és akinek mindig volt hozzánk, gyerekekhez egy jóindulatú mosolya, angyali szerénységével és agyonmosott kötényével: zsidó. Maholnap hetven éve, hogy ez megtörtént és mai napig sem értem, miért történt mindez… Fáni néni kétségbeesett tekintete végigkísért az életemen, nem feledtem el sem őt, sem a stráfszekér többi utasát. Emlékük legyen áldott.





Utóirat: Hogy az átok fogott, vagy csak egyszerűen úgy hozta a sors, nem tudom, de a boltosgyerek 32 évesen tüdővészben meghalt. Magamról csak annyit, hogy mai napig is mindannyiszor megborzadok, ha bocskai-sapkát vagy pirospozsgás századosnét látok.

2011. április 16., szombat

Berkesi-szoros



Virágvasárnapon kihasználtuk Péter meggondolatlan ajánlatát, hogy most az ő autójával megyünk kirándulni és kivitettük magunkat egy számunkra eddig ismeretlen helyre: a Berkesi-szorosba. Kolozsvárt körülbelül egyórányi autózás és mégannyi gyaloglás választja el ettől a szorostól, de úgy gondolom nem túlzás, ha azt állítom, hogy minden autóval megtett kilométer és minden gyalog megtett lépés megtérül akkor, amikor beérünk a szorosba és meglátjuk a körülöttünk lévő tájat. Maga a szoros, a Tordai- és Túri-hasadékkal ellentétben inkább szűk erdei völgyben folyó, zubogókkal, vízesésekkel tarkított patakmedret jelent, mint függőleges sziklafalakat, de végülis ettől különlegesebb, mint másik két társa.







Kolozs megye egyik gyönyörű természeti képződménye a Peterd-Szind gerinc, amely a Kolozsvár-Torda útvonalon, Tordatúr és Koppánd helységek között fekszik. A Peterd-Szind gerinc 15 km hosszú, mészkővonulatát három szoros töri át: a Tordai-hasadék Peterd és Mészkő között, Berkesi-szoros Borrév és Várfalva között, valamint a Túri-hasadék. Azoknak, akik még nem ismerik a helyet, leírom, hogyan lehet odajutni. (Forrás: http://www.torda.ro/).




Tordát Gyulafehérvár irányába elhagyva az Aranyos megyünk felfelé a torockói letérő felé, de nem jutunk el odáig, hanem a borévi hídnál letérünk jobbra. Itt, rögtön miután átmentünk a „mocăniţa” vasúti sínjein, nem balra térünk a menedékház felé, hanem jobbra haladunk, egy volt szekérút mentén ami mostanában már nagyjából ösvénnyé vált. Ahhoz, hogy biztosak legyetek benne, hogy jó úton jártok, követnetek kell a piros háromszögű turistajelzést, mi azonban, (a rejtekhely.ro szerint: kissé merészebbek) közelről akartuk látni a vízeséseket és a káprázatos szorost, tehát 10-15 percnyi gyaloglás után letértünk jobbra, a patak medrébe és az út hátralevő részét a patak mentén tettük meg. A köveken való ugrándozás a patak folyásán felfelé nem volt könnyű, de a látvány nagyon szép volt.




A kis szorost 1-2 óra alatt be lehet járni. A legfelső vízesés a leglátványosabb is egyúttal. Itt csak a hegyet oldalt megmászva, nagyon meredek kaptatón lehet kikerülni a kb. 15-20 méteres zuhatagot. A vízeséstőt kicsit feljebb kinyílik a völgy, állítólag valahol egy felszíni kaolinbánya is van, de mi nem mentünk odáig. A háromszöggel jelzett ösvényen jöttünk vissza és útközben madársalátát is szedtünk, amit M. hétfőn megfőzött levesnek. Mondanom sem kell, hogy az idén ez volt az egyik legfinomabb leves, amit ettem.





2011. április 14., csütörtök

Samsung 32C530 TV




Végre megérett nálunk is a helyzet arra, hogy új tévét vásároljunk. Nem anyagi helyzetről beszélek, hiszen pénzünk továbbra sincs, sem szükséghelyzetről, hiszen a régi nagyképcsöves Philips tévénk szuperül műkszik, inkább arról, hogy egyszerűen a kütyühelyzet érett be. Ez azt jelenti, hogy néha rámtör egy megállíthatatlan vágy, hogy valami olyat vásároljak, amire nincs sem pénzünk, sem szükségünk, de olyan kütyü, ami másnak még nem nagyon van, ezért nekem meg kell legyen, "elvégre kell lássam, hogy miért dolgozom"... Ki is néztem magunknak egy olyan 400 eurónak megfelelő televíziót, amit rövid, de alapos keresgélés után választottam ki: a Samsung C530-as modellt.






Általában nejem csírájában belémfojtja ezt a fajta kitörést, most azonban nem figyelt kellően oda amikor előadtam a tévécsere halaszthatatlan szükségességét, így mire észbekapott már hádében és széles képernyőben tudtam magyarázkodni :). Az igazság az, hogy akkor már nem is kellett magyarázkodni, a kép és a hang minősége beszélt helyettem. Annak ellenére, hogy nincs HD-csatorna-előfizetésünk, a High Definition minőséget kipróbálhattuk a beépített médialejátszó segítségével lejátszott matroschka filmekkel. Elképesztő a különbség. Most el kell mondanom, hogy akinek nincs lehetősége ezt a (fajta) televíziót full HD-ben, vagyis maximális felbontásban (is) használni, az a kábeltévé szolgáltatók által nyújtott analóg, vagy akár digitális adásokkal még elégedetlenebb lesz, mint a régi tévével. Ezek a televíziók ugyanis minden apró hibát, zajt vagy hullámzást, zavart kihangsúlyoznak.





A HDTV (High-Definition Television) egy olyan televíziós sugárzási norma, amely az eddigi (PAL, SECAM, NTSC) szabványoknál jelentősen nagyobb felbontású képet tesz lehetővé. Az ilyen közvetített adás már digitális formában továbbítódik, eltérően a korábbi analóg átviteltől. Félreértések elkerülése érdekében meg kell jegyezni, hogy a névben szereplő High-Definition nagyban függ a felvétel körülményeitől. Az európai kereskedelmi testület, az EICTA és az ASTRA bevezette a HD-ready logót, amelyet azokhoz a televíziókhoz használhatnak, amelyek a HDTV adásokat meg tudják jeleníteni, és teljesítik a minimális műszaki követelményeket, amelyeket a testület meghatározott. A specifikáció minimum 720 soros felbontást követel meg, 16:9-es képernyőformátumban. Kompatibilisnek kell lennie a 1080i és a 720p jelekkel mind 50, mind 60 Hz-es képfrekvenciánál, és rendelkeznie kell HDMI csatlakozóval (beépített HDCP tartalomvédelemmel).



2011. április 9., szombat

Ekésekkel a Hideg-völgyben




Kevesen tudják, hogy a kolozsvári Erdélyi Kárpát Egyesületnek van egy "sunyizó" alosztálya is. Büszkék erre és saját maguk nevezték el 10-15 fős csoportjukat sunyisoknak. Mindannyian törzskönyvezett EKE-tagok, néhány évvel ezelőtt mind aktív, komoly kirándulók voltak, akik most már úgy érzik, hogy a meghirdetett túrák esetleg megterhelőek lehetnek számukra, ezért szerveznek maguknak egyszerűbb, lightsosabb túrákat.






Ennek a sunyizó csoportak alapító- és oszlopos tagja például édesapám, H. Béla és neje, Márta néni. Évtizedek óta kirándulnak az Ekével, de újabban kezdtek rájönni, hogy az erőltetett menetelés már nem nekik való. Ezért egynéhány éve Icával és Matyival, Anikóval és Annával, Ilonkával és Évával, és még néhány társukkal (akiktől bocsánatot kérek, mert nem jutott eszembe a nevük) kirándulnak. Legfiatalabb is közülük hatvanon felül van, legidősebb nyolcvankettő... Szóval megengedhetik maguknak, hogy sunyizzanak :).





Szombaton velük kirándultam a Hideg-völgybe. M. valamilyen agytágító kurzuson kellett résztvegyen, az időjárásjelentések vasárnapra semmi jót nem ígértek, ezért úgy döntöttem, hogy a szombat délelőtti porszívózó-rendcsináló programot inkább elhalasztom, és elmegyek a sunyiekésekkel járni egyet. Jól tettem, a vasárnapi időjárás úgyis mindannyiunkat beszorított a házba...



2011. április 3., vasárnap

Kolozsvár - Zilah - Berettyó-forrás



Vasárnap, április 3-án buszoskiránduláson voltunk kolozsvári és debreceni turistákkal a Berettyó forrása környékén. Minket apámék hívtak meg erre a túrára, miután többször elemlegettük, hogy jó lenne, ha nekünk is szólnának amikor ilyen kirándulásokra mennek. A túrát az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsvári Osztálya és a Hajdú-Bihar Megyei és Debrecen Városi Természetjáró Szövetség közösen szervezte meg immár harmadik alkalommal. Mi, kolozsváriak reggel hétkor indultunk három kisbusszal, reméltem, hogy a buszon még szunyókálunk odáig, de sajnos olyan szűk volt az ülőhely, hogy ülni alig bírtunk, nemhogy aludni...





Útközben megálltunk Zilah főterén, Fadrusz János ”másik” monumentális szobrát megtekinteni. Fadrusz zilahi műve 1898-ban készült el: Wesselényi Miklós legfontosabb történelmi tettét, a saját jobbágyainak 1848-as felszabadítását egyetlen jelenetbe sűrítő szobrot 1902. szeptember 18-án avatták fel, nagyjából egyidőben Fadrusz kolozsvári főművével, a Mátyás-lovasszoborral. Jellegzetesen nagyszabású, történelmi jelentőségű szobor ez is - ráadásul (mea culpa) - most láttam először életemben. Apám mesélte, hogy annakidején, az ötvenes-hatvanas évek szocialista Romániában évekig állt bedeszkázva, eltakarva a járókelők szeme elől, valószínűleg ez lett a szobor nagy szerencséje: így élte túl a "kulturális forradalmat".





Második megállónk Felsőszék (Sag) nevű szörnyen büdös, trágyaszagú faluban volt. Csak a mi buszunk állt itt meg, (biztonság kedvéért, nehogy elkerüljük egymást) itt vártuk be debreceni túratársainkat. Majdnem egyórai késéssel érkeztek, utólag derült ki, hogy rossz buszt küldtek utánuk. Mivel nem fértek volna fel az összesen, inkább megvárták, amíg a szállító vállalat másik buszt küld értük. Várakozás helyett hárman inkább elindultunk gyalog (apámmal és Melindával), úgy szedtek fel minket útközben, miután a debreceniek megjöttek.




Néhány kilométernyi további buszozás után letértünk Tusztelke (Tusa) központjában jobbra, innen rövid szekérutas zötykölődés után megérkeztünk az áhított Berettyó-forráshoz. Itt találkoztunk először szemtől-szembe debreceni túratársainkkal: Kovács Zsuzsa kolozsvári túravezető és névrokona, Kovács Kálmán leköszönő debreceni titkár ismertették a túratervet és a napi programot. A forrásnál, illetve a rövidesen azt követő fátyolvízesésnél megejtett pihenő és falatozás után gyalogosan elindultunk lefelé a Berettyó mentén.




A Berettyó Szilágy megyében, a Réz-hegység északkeleti részén, a 379 méter magasságú Ponor déli oldala alatt ered. Újvágás és Felsővalkó között északi irányba fordul, és Szilágybagosnál több apró érrel egyesülve folyik tovább kb. 500 méter magasságban, majd Szilágynagyfalut elérve nyugat felé folyik tovább. Szilágynagyfaluig jobb oldali folyó nem táplálja, a bal oldalon viszont több apró is ömlik bele. A Szilágyi medencét Márkaszéknél töri át, és Berettyószéplaknál ér Bihar megyébe. Margittától alacsony dombok között halad, majd Biharegyházánál eléri a síkságot, s Biharfélegyháza és Pocsaj között Kismarjánál éri el Magyarország határát.





A kb. 8 kilométeres gyalogtúra arról szólt, hogy a Berettyó forrásától addig követtük a víz folyását, amíg az érből patak, majd a patakból folyó lesz. Mindez persze a kétoldalról sűrűn beömlő bővizű patakoknak köszönhetően történik. A túra nem volt kimondottan egy leányálom, a patakot nagyon sokszor át kellett lépni, olykor átgázolni. A látvány és a patak frissessége azonban kárpótólt minden fáradságot. A pisztrángostól busszal mentünk Valkóváraljáig, ott meglátogattuk a hegy tetején a vár romjait, onnan búcsúzkodás és indulás haza. Este tíz óra lett, mire Kolozsvárra érkeztünk.




Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza,

Óceánig hordják a habját.





S ha rám dől a szittya magasság,

Ha száz átok fogja a vérem,

Ha gátat túr föl ezer vakond,

Az Oceánt mégis elérem.




Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:

Valaki az Értől indul el

S befut a szent, nagy Oceánba.

(Ady Endre: Az Értől az Óceánig)