Vasárnap, április 3-án buszoskiránduláson voltunk kolozsvári és debreceni turistákkal a Berettyó forrása környékén. Minket apámék hívtak meg erre a túrára, miután többször elemlegettük, hogy jó lenne, ha nekünk is szólnának amikor ilyen kirándulásokra mennek. A túrát az Erdélyi Kárpát Egyesület Kolozsvári Osztálya és a Hajdú-Bihar Megyei és Debrecen Városi Természetjáró Szövetség közösen szervezte meg immár harmadik alkalommal. Mi, kolozsváriak reggel hétkor indultunk három kisbusszal, reméltem, hogy a buszon még szunyókálunk odáig, de sajnos olyan szűk volt az ülőhely, hogy ülni alig bírtunk, nemhogy aludni...
Útközben megálltunk Zilah főterén, Fadrusz János ”másik” monumentális szobrát megtekinteni. Fadrusz zilahi műve 1898-ban készült el: Wesselényi Miklós legfontosabb történelmi tettét, a saját jobbágyainak 1848-as felszabadítását egyetlen jelenetbe sűrítő szobrot 1902. szeptember 18-án avatták fel, nagyjából egyidőben Fadrusz kolozsvári főművével, a Mátyás-lovasszoborral. Jellegzetesen nagyszabású, történelmi jelentőségű szobor ez is - ráadásul (mea culpa) - most láttam először életemben. Apám mesélte, hogy annakidején, az ötvenes-hatvanas évek szocialista Romániában évekig állt bedeszkázva, eltakarva a járókelők szeme elől, valószínűleg ez lett a szobor nagy szerencséje: így élte túl a "kulturális forradalmat".
Második megállónk Felsőszék (Sag) nevű szörnyen büdös, trágyaszagú faluban volt. Csak a mi buszunk állt itt meg, (biztonság kedvéért, nehogy elkerüljük egymást) itt vártuk be debreceni túratársainkat. Majdnem egyórai késéssel érkeztek, utólag derült ki, hogy rossz buszt küldtek utánuk. Mivel nem fértek volna fel az összesen, inkább megvárták, amíg a szállító vállalat másik buszt küld értük. Várakozás helyett hárman inkább elindultunk gyalog (apámmal és Melindával), úgy szedtek fel minket útközben, miután a debreceniek megjöttek.
Néhány kilométernyi további buszozás után letértünk Tusztelke (Tusa) központjában jobbra, innen rövid szekérutas zötykölődés után megérkeztünk az áhított Berettyó-forráshoz. Itt találkoztunk először szemtől-szembe debreceni túratársainkkal: Kovács Zsuzsa kolozsvári túravezető és névrokona, Kovács Kálmán leköszönő debreceni titkár ismertették a túratervet és a napi programot. A forrásnál, illetve a rövidesen azt követő fátyolvízesésnél megejtett pihenő és falatozás után gyalogosan elindultunk lefelé a Berettyó mentén.
A Berettyó Szilágy megyében, a Réz-hegység északkeleti részén, a 379 méter magasságú Ponor déli oldala alatt ered. Újvágás és Felsővalkó között északi irányba fordul, és Szilágybagosnál több apró érrel egyesülve folyik tovább kb. 500 méter magasságban, majd Szilágynagyfalut elérve nyugat felé folyik tovább. Szilágynagyfaluig jobb oldali folyó nem táplálja, a bal oldalon viszont több apró is ömlik bele. A Szilágyi medencét Márkaszéknél töri át, és Berettyószéplaknál ér Bihar megyébe. Margittától alacsony dombok között halad, majd Biharegyházánál eléri a síkságot, s Biharfélegyháza és Pocsaj között Kismarjánál éri el Magyarország határát.
A kb. 8 kilométeres gyalogtúra arról szólt, hogy a Berettyó forrásától addig követtük a víz folyását, amíg az érből patak, majd a patakból folyó lesz. Mindez persze a kétoldalról sűrűn beömlő bővizű patakoknak köszönhetően történik. A túra nem volt kimondottan egy leányálom, a patakot nagyon sokszor át kellett lépni, olykor átgázolni. A látvány és a patak frissessége azonban kárpótólt minden fáradságot. A pisztrángostól busszal mentünk Valkóváraljáig, ott meglátogattuk a hegy tetején a vár romjait, onnan búcsúzkodás és indulás haza. Este tíz óra lett, mire Kolozsvárra érkeztünk.
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza,
Óceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
(Ady Endre: Az Értől az Óceánig)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése