2010. április 29., csütörtök

Torda: római castrum maradványai


Ha geoládázás nem lett volna, sosem jutott volna eszembe, hogy meglátogassam a tordai castrumot. Véletlenül úgy alakult, hogy a Kolozsvár környéki ládászok közül én voltam a legaktívabb, így az eredeti bukaresti rejtő, amikor a tordai ládája eltűnt, megkért, hogy az eltűnt ládát helyettesítsem és örökbefogadjam. Ha valaha is Tordán akartam volna rejteni, biztos nem erre a helyre hívtam volna fel ládásztársaim figyelmét. Nemcsak azért mert látványosságilag nem egy nagy dobás, azért is, mert mi, csauseszku idejét megélt erdélyi magyarok irtózunk mindennemű római kapcsolattól. A gazember idejében a csapból is dákoromán elmélet folyt, jómagam még szekuritátén is kaptam a pofámra emiatt. Persze húsz év után sokaknak megváltozott a véleménye róla, (most volt egy felmérés, hogy ha élne, a románok 41%-a holnap rászavazna) de nekem nem. Egy véresszájú aljas dákoromán gazember volt, aki szívből utált minket és én őt vissza. Így lett nekem Tordán elrejtett római-kori geoládám...




Torda helyén egykor a dák Dierna, majd a római Potaissa állott. Már a rómaiak számára is fontos település lehetett: akkoriban nagyon értékes sót bányásztak itt. Torda vára a 11. század elején már megvolt, és valahol a mai Várfalva feletti magaslaton állott, ennek maradványai ma is láthatók. A tatárok 1241-ben elpusztították. 1463-ban Torda országgyűlés színhelye volt, 1505-ben itt újították meg a három nemzet unióját. (Nem kell megijedni: székely, szász és magyar...) 1542 december 20-án az itt tartott országgyűlés ismerte el János Zsigmondot erdélyi fejedelemnek. 1568-ban a tordai országgyűlésen hirdették ki a vallásszabadságot. Újtorda református templomába menekültek a lakosok 1601-ben Basta serege elől, de az a falakat ágyúkkal szétlőve lemészárolta őket. A város mellett verte meg a császári sereg Vitéz Mihály vajda seregét. 1614-ben Bethlen Gábor sóvágóknak adományozta az elnéptelenedett települést, ekkor kezdődött el újra a sókitermelés. 1910-ben 9674 magyar, 3389 román és 100 német lakosa volt. Magyar lakosságának nagy része a második bécsi döntés után Kolozsvárra költözött.


106 után Potaissa római település lett és földrajzi helyzetének köszönhetően hamar fejlődésnek indult: egyrészt mert Dacia római tartomány legfontosabb útvonalán feküdt, másrészt termékeny határral, erdőkkel, kő- és sóbányákkal rendelkezett. Feltételezik, hogy a római légió bejöveteléig (168) a települést lassúbb fejlődés jellemezte, a különböző háborúk valószínűleg Potaissát is sújtották. A Legio V. Macedonicának Moesiából (ma Szerbia-Bulgária) való áttelepítése a mai Torda területére nagy fontosságú esemény a település történetében. Egyik következménye a népesség hirtelen megnövekedése, hisz az 5-6000 katonát jelentős számú civil lakósság követte, akik szintén Potaissán telepedtek meg. Ez magával hozta a kézművesség és a kereskedelem, valamint az urbanizáció fejlődését is. (Csipkés Elek 1823-as Tordáról szóló kéziratát Bicsok Zoltán dolgozta fel itt.)




Ebből a korból tehát építészetileg a legfontosabb megvalósítás a castrum, mely 168 után épült az V. Macedonica légió székhelyeként. Huszonhárom hektáron (573x408m) feküdt, feltehetőleg Dacia provincia legnagyobb castruma volt, ugyanakkor a birodalom többi légiós castrumai közt közepes nagyságúnak mondható. A castrum legfontosabb épülete a parancsnokság (principia). Téglalap alaprajzú, majdnem egy hektáron fekszik (121x72m), ezen méreteivel a birodalom legnagyobb principiái közt tartják számon. Helyiségeinek egy részében padlófűtés volt, más részüket pedig raktárként használták. Bejáratul egy monumentális, három nyílásos diadalív szolgált... Mivel a potaissai urbanizáció mozgatórugója a katonaság volt, Daciából való kivonulásával jelentős polgári tömegek hagyták el a várost. A castrum területén kevés ép leletet találtak - ez arra vall, hogy miután elhagyta a légió, az ottmaradt polgári lakosság elhordta a használható eszközöket. Így jutott szomorú sorsára a tordai szépreményű légióstábor.

2010. április 25., vasárnap

Torockó, Deák-lyuk


Április utolsó hétvégéjén Péterék meghívtak Torockóra, de mi csak vasárnap reggel tudtunk kimenni, így egy egynapos kiruccanás lett a hosszú hétvégéből. Talán ezért is lett az, hogy egy napon két különböző helyre is kirándultunk. Az első célpont a torockószentgyörgyi vár volt, később pedig felmentünk a túlsó oldalon lévő Deák-lyukhoz. A szentgyörgyi várhoz autóval mentünk, onnan persze gyalog fel a várba, (levadásztunk egy geoládát), majd ugyancsak gyalog fel a lyukhoz. Az idő végig gyönyörű volt, sütött a nap, de nem volt túl meleg, kimondottan túra-időjárás volt. Torockószentgyörgy határában, egy észak-déli irányban vonuló sziklaszirten búslakodik az egykori vár viszonylag nagyméretű romja. Az egykor a Thoroczkay nemesi család által lakott erődítmény két részre osztható, a kiugró sziklán épített XIII. századi felsővárra, és a tőle északra húzódó XV. századi alsóvárra.




A Várhegyre felvezető meredek szerpentinút egy nagyon romos barbakán udvarára vezet, ahonnan kétfelé lehet tovább haladni. A barbakán a várkapu védelmére szolgáló építmény volt, melyet vizesárokkal vagy felvonóhíddal erősítettek volt meg. Jobbra a vár kb. 10x10 méteres öregtornyához lehet eljutni, melynek három oldalfala az 1860-as években leomlott, valamint a hozzákapcsolódó többhelyiséges, háromemeletes palotaszárnyhoz. Ennek falai a szédítően mély szakadék pereméig épültek ki. A vár XV. századi újjáépítése és egyben kibővítése idején épültek fel az északi rész védőművei, a bejárattól jobbra egy háromhelyiséges lakószárny, melynek végét a 12x12 méteres, 2,5 méter falvastagságú, ötemeletes torony zárja le, melyet még egy félkörű várfal is kerített. A hatalmas torony felső védőfolyosójának tartógerenda nyílásai napjaikban is láthatók, az erődítmény más falaival és épületrészleteivel együtt, de helyreállítás hiányában egyre nagyobb darabok omlanak le a mélységbe. (Forrás: Magyarország Várai.)



A fenti fénykép a szentgyörgyi várból készült, a nyíllal jelölt hely egy kiugró emberi maszkra emlékeztető formáció: a Deák-lyuk a Székelykövön. Hát csak annyit mondok, hogy volt mit menni, de érdemes is volt elmenni odáig. A Székelykő a Torockói-hegység része, egy kopár hegycsúcs Torockótól keletre. A szikla nevének eredete a tatárjárás idejére tehető: az ostrom alól a falut kézdi székelyek mentették fel, akik ennek fejében megkapták a hegytetőn akkoriban álló várat és annak környékét. Benedek Elek jellegzetes meseformájában meséli el a vár felszabadítását itt. Történelemóra: 1257-ben említik először Torockót ezen a néven, 1514-ben a falut és várát a Dózsa György-féle parasztsereg elfoglalja, 1702-ben Rabutin, majd 1704-ben Tiege loboncos labanc csapatai rabolják ki a falut. 1849-ben a közeli Nagyenyed pusztulásakor az enyedi Bethlen Kollégium diáksága is ide menekült. Az 1870-es tűzvész után egyforma kőházak épültek, így Torockó az erdélyi magyar népi építészet egyik legértékesebb, máig megmaradt gyöngyszemévé vált. 1999-ben Torockó Europa Nostra-díjat kapott a kulturális örökség megőrzéséért.





Attól eltekintve, hogy geoládát rejtettünk el a Deák-lyuk, más néven Kőlyuk mellett, geládász társainkon kívül minden vállalkozó kedvű turistának szívből ajánlom ezt a túrát. A barlang a Székelykő déli végéhez fekszik közelebb, a lenyűgöző méretű lyuknak három bejárata van, ezekből fantasztikus kilátás nyílik a két szomszédos falura: Szentgyörgyre és Torockóra. Ezért a látványért megbocsáthatunk a hegynek azért, hogy az utolsó félórát úgyszólván négykézláb kell a kőfolyásokon felfelé megtenni, habár a szintkülönbség alig 250 méter. A barlang neve egy legendához fűződik, amely szerint 1849-ben Nagyenyed pusztulásakor a Bethlen kollégium diákjai ide menekültek és hosszabb időt itt, ebben a barlangban töltöttek.



A modern megbékélés és közös történelemvállalás jegyében, melynek során ők mindegyre megbocsátanak nekünk, úgy békésen elmondanám, hogy Nagyenyedet 1849-ben Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák által vezetett román felkelők elpusztították. A lakosság nem hitte, hogy az addig békés románok bántanák őket. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka, majdnem ezer védtelen embert mészároltak le helyben: nőt, aggastyánt, csecsemőt. Közel ugyanennyien megfagytak a könyörtelen hidegben azok közül akik a környező hegyekbe menekültek. A férfiak a szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges mészárlás és rablás. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt gödörbe temették, ahol ma emléktábla áll. Római számok jelzik a pogrom puszta dátumát. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem ma is álló szobrok, sőt róluk elnevezett iskolák őrzik dicső emléküket.



2010. április 18., vasárnap

Kolozsvár - Leányvár


Be kell vallanom, hogy ez a kiruccanásom is a geoládázás közvetlen eredménye. Annak ellenére, hogy huszonöt évvel ezelőtt jártam itt utoljára, nem hiszem, hogy ládakeresés nélkül rávettem volna magam arra, hogy Szászfenes újdonsült építőtelepein átbukdácsolva megkeressem a Leányvárat. Nem is hiszem, hogy koordináták nélkül megtaláltam volna, sőt koordinátákkal és GPS készülékkel sem volt könnyű. Szászfenest írásos emlékek 1297-ben említik először, a falu 1336-tól a kolozsmonostori apátság, majd később az erdélyi püspök tulajdona volt. Itt kapott halálos fejsebet II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1660-ban a török fősereggel vívott csatában. Feljegyezték viszont, hogy a fejedelem hadvezérhez méltóan harcolt a csatában: 17 törököt vágott le, 5 lovat lőttek ki alóla, 150 testőre közül 20 maradt életben. Amikor a Leányvár felé indultam, nem is gondoltam rá, hogy olyan helyen lépkedek, ahol a Rákóczi által kinyírt 17 kontyos földi maradványa porlott 450 év alatt a történelem ködébe.



A falu délnyugati részén a Várhegy tetején található a híres kalotaszegi várak egyikének, a szászfenesi Leányvár maradványa. A várat 1282 előtt Péter erdélyi püspök építtette a Szamos völgyében vezető út védelmére, okleveleinkben azonban csak 1312-ben tűnik fel először, amikor az erdélyi püspök, Ambrus fia Tamás szerepel várnagyaként. Utolsó okleveles említése 1370-ben történik, de egyes vélemények szerint az 1437. évi parasztfelkelés idején pusztult el. A ma látható romok egy körsáncban, némi általa körbefogott falmaradványban és egy eltömődött alagút-féle mélyedésben (mely egyesek szerint a vár menekülő-folyosója lett volna) ki is merülnek. Pedig a Leányvárként is emlegetett erősség a középkori erdélyi püspökség egyik uradalmi központja volt, egészen a Budai Nagy Antal-féle 1437-es parasztfelkelésig. Ezután a szerepét a Gyalun felépült új erősség vette át. (Forrás: Várak Magyarországon.)



A szájhagyomány szerint egykor tündérek éltek a Leányvárban. A falu határában lévő várhoz egy hosszú alagút vezetett a hegy alatt. (Különben ez egy másik szóbeszéd tárgya is, miszerint a Leányvárat a kolozsvári főtéri templommal alagút köti össze). Szóval, a tündérek minden nagypéntek éjszakáján kijöttek a Leányvárból, ellibbentek a hegy lábához a kúthoz és ott vizet merítettek. Jól tudták ezt a helyi vadászok, és elhatározták, hogy foglyul ejtenek egy tündért. Ezért csináltattak a csizmadiákkal egy piros csizmát, és nagypéntek estéjén szépen a kút mellé állították. Éjféltájban kijöttek földalatti alagútból a tündérek, és az egyik, mindkét lábacskáját beledugta a piros csizmába, mint egy kürtőbe. Erre a vadászok, akik a fák között leskelődtek, a kúthoz szaladtak. A tündérek szétrebbentek, csak az az egy maradt ott, aki szegény hitelen nem tudta kihúzni lábacskáit a piros csizmából. A vadászok elfogták és magukkal vitték. Ne kérdezzétek, mit csináltak vele a vadászok, mert arról már nem szól a fáma. Nem sok jót csinálhattak vele, mert az szegény nagyon elátkozta az egész vidéket, hogy ilyen szomorú sorsra jutottunk mindannyian Erdély földjén.