.
Hát ez vagyok én. Ha egyszer elkezdek valamit, nem tudom abbahagyni. Évekig nem olvasok Wass Albertet, aztán veszem sorban egyiket a másik után. Olyan (magyar) könyv-árak vannak Kolozsváron, hogy amikor nagyon ritkán eljutunk Budapestre, több könyvet vásárolunk egyszerre, hogy legalább egy ideig kitartson. Így került kezembe most az Elvásik a veres csillag. Én akkor úgy néztem, hogy a Tizenhárom almafának a folytatása, aztán utólag kiderült, hogy tizenkét évvel később íródott (bár attól még lehet a folytatása). Mindenesetre nekem leginkább ezek a Wass Albert regények tetszenek: amik székelyekről szólnak. Csodálom is mindvégig amíg olvasom: Honnan tudja egy mezőségen született gróf, hogyan gondolkozik a földhözragadt székely? Valahonnan csak tudja.
."Tánczos Csuda Mózsi éppen a házfödelet javította, amikor a muszkaruhás idegen megjelent a domboldalon. Gyalogosan jött fölfele az ösvényen, s egyedül. Barna képű, pocakos, kicsi ember vollt, derekán pisztoly, sipkáján veres muszka csillag. Mózsi ott fent a háztetőn tette magát, mintha nem is látta volna. Kalapálta szorgalmasan a frissen hasított jó szagú zsindelyeket a csorba födélre, de bent a fejében gyorsan számadást készített magának a helyzetről. Az asszony meg a gyerek oda voltak barabolyt ásni az erdőn. Velük volt a kutya is. Ezekért hát nem kellett aggódni. A tehén ott legelt a pajta megetti zsenge tavaszi füvön, elrejteni késő lett volna. Viszont a puska fent volt biztos helyen a szikla likában, emiatt nem lehetett baj."
.
. 
.
"Mózsi keze megszorította az asszony karját. – Nézz ki a résen – súgta oda rekedten –, látod a füstöt? Az asszony odatapasztotta arcát a durva deszkához. – Búcsúzik a fiad – morogta Mózsi az asszony fülébe –, így beszéltük volt meg. Rozáli felnyögött s a vállai megrázkódtak, némán. De akkor már mások is látták a füstöt. – Füst – morogta valaki –, fekete füst. A Bajhegyen. – Szurokfüst – toldotta meg egy másik –, lármafáknak volt ilyen füstjük hajdan. Bajt adtak hírül. – A baj megjött ugyancsak – sóhajtott valaki. – Ma egyebet jelent az a füst – szólt reájok Mózsi, s a hangja olyan különösen csengett, hogy többen is feléje fordultak a marhakocsi homályában. – Mit jelent? – kérdezte meg a vénember. – Azt, hogy még maradt székely a hegyen – felelte Mózsi.
A Tizenhárom almafában még a románoké Erdély, aztán jönnek a magyarok, a háború, majd a végén az oroszok. Mózsi mindig feltalálja magát, elviszi medvére vadászni a brassói román prefektust, aztán a magyar tiszteket, végül az orosz komisszárt is, akik közül senki sem képes lelőni nemhogy egy medvét, de valószínűleg még egy nyulat sem – de ez Mózsinak nem akadály, ő mindegyiknek „tálcán kínálja” a vadat, és ezzel mindegyikőjük rokonszenvét, néha-néha háláját is elnyeri. Az Elvásik a veres csillagban 1946 tavaszától követhetjük tovább az eseményeket, amikor is Mózsi segítségével a falu még egy Sztálin-féle hatalmas pléh vörös csillagot is elnyer, a „mintagazdasággal”. Valójában parlagon hevernek a földek, mert az oroszoknak senki sem hajlandó dolgozni, miután a férfiakat kényszermunkára hurcolták, de Mózsi székely furfangjának ez nem jelent akadályt: "Ami ezelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szociálizmus. Érted már? - Nem én - vallotta be a gyerek. Mózsi sóhajtott. - Majd ha megnősz, okosabb leszel. De reméljük, hogy addigra már nyoma se lesz annak a csillagnak."
.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése