Gabriel García Márquez: Söpredék

Gabriel José García Márquez idén lett nyolcvanéves: 1928 március 6-án született egy Aracataca nevű észak-kolumbiai városban. Itt töltötte gyerekkorát anyai nagszüleinél, egy nagynénikkel és szellemekről szóló mesékkel teli házban. Így aztán írásaira meghatározóak lettek gyerekkori élményei, ezek több regényében is visszatérő motívumok. Írásai bevezetnek egy sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo falu mikrotársadalmába: itt játszódik többek közt első regénye, a Söpredék (La hojarasca) és mesterműve, a Száz év magány (Cien años de soledad) is. Ahhoz azonban, hogy Marquéz gondolatvilágát megértsük, valamennyire meg kell ismernünk Kolumbia hányatott történelmét.

Kolumbia 1810-ben nyerte el függetlenségét Spanyolországtól, így elméletileg Dél-Amerika egyik legrégebbi demokráciája, de a szomorú tény az, hogy ez a "demokrácia" csak nagyon ritkán látott békét és igazságot. Kolumbia függetlenségének előzménye a mai Haiti 1804-es függetlenné válása volt. Innen kapott jelentős támogatást a kolumbiai függetlenségi harc két vezetője: Simón Bolívar és Francisco Santander. Simón Bolívar lett Kolumbia első elnöke és Santander az alelnök; amikor Bolívar lemondott, Santander lett Kolumbia második elnöke. A függetlenségi harc 1819-ben ért véget, amikor Új-Granada Alkirályságból Nagy-Kolumbia szövetségi állam lett. Ennek része volt a mai Kolumbia, Equador, Venezuela és Panama. Belső politikai és területi viták után 1830-ban kivált Venezuela és a mai Equador (akkor Quito).

Az ország egész történelme során áthidalhatatlan szakadék volt a liberálisok és a konzervatívok között és ez többször vezetett igen véres polgárháborúra. A legnevezetesebb az ezernapos polgárháború (1899-1902), amelynek során az Amerikai Egyesült Államok befolyására (!!!) elszakadt Panama megye (ahol a Panama-csatorna épült) és 1903-ban önálló országgá alakult. Ezután Kolumbia egyéves háborúba sodródott Peruval, mert vitatták Amazonas megye és székhelye, Leticia hovatartozását. Majd a viszonylagos politikai stabilitás kora jött, de az 1940-es évek végén az erőszak újabb hulláma kezdődött. Ezt persze a két vezető párt közötti feszültség okozta és Jorge Gaitán liberális párti elnökjelölt meggyilkolása robbantotta ki 1948-ban. A gyilkosság után Bogotában zavargások törtek ki, amelyek átterjedtek az ország más vidékeire is, 180.000 ember vesztette életét. Kolumbia rivális pártjairól különben azt szokták mondani, hogy azokba a tagok nem beiratkoznak, hanem beleszületnek, és ez valóban így van: a pártok inkább területi és családi egyesületekként működnek, mint politikai platformon alapuló szervezetekként.

1953-tól 1964-ig a katonai puccsok, a tábornokok és a diktatúrák periódusa volt. Ezután a két rivális párt létrehozta a Nemzeti Frontot, (ismerős?), abból a célból, hogy a konzervatívok és a liberálisok együtt kormányozzanak. A megállapodás szerint az elnöki tisztséget konzervatív és a liberális politikus négyévenként váltakozva tölti be, 16 évig fenntartva e rendszert. Minden más választott hivatalt paritásos alapon töltenek be. Ez a megállapodás vetett véget az erőszak korszakának, a Nemzeti Front kormányai fontos gazdasági és szociális reformokat hajtottak végre, bár az egymást követő váltakozó kormányok politikája közötti ellentét miatt számos szociális és politikai jogtalanság folytatódott és a hidegháború légkörében gerillaszervezetek alakultak a kormány és a politikai apparátus elleni harcra.

Az 1970-es évek végétől hatalmas és erőszakos kábítószer-kereskedő kartellek alakultak. Főleg a Pablo Escobar vezette medellíni kartell szerzett kiterjedt politikai, gazdasági és társadalmi befolyást. A kartellek a politikai élet minden részéből származó illegális fegyveres csoportokat pénzeltek és befolyásoltak. Ezeknek a gerilláknak az ellenségei maguk is paramilitáris csoportokat alakítottak és vontak befolyásuk alá. 1991-ben a kolumbiai alkotmányozó gyűlés új alkotmányt fogadott el, amely megtiltja a kolumbiai állampolgárok kiadását külső hatalmaknak: ez a tilalom a kábítószer kartellek lobbizására került bele az alkotmányba. A kartellek előtte véres hadjáratot folytattak a kiadatások ellen, terrorista támadásokkal és maffiaszerű kivégzésekkel, és tulajdonképpen ma is képesek a kormány és a politikai rendszer befolyásolására, leginkább korrupció útján.

Ilyen országban született és nevelkedett a mágikus realizmus legnagyobb regényírója, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez. Ráadásul ennek a politikailag kettészakított országnak a lakossága két regionális csoportra is szakad: a karibi-partvidék costeño lakossága cseppet sem szereti a közép-felföldi cachaco-kat és viszont. Mindkét csoport a másikra pejoratív jelzőket használ és általában lebecsmérlően nyilatkoznak egymásról. A costeñok fajilag kevertebbek, közvetlenebbek és babonásabbak. Ők elsősorban a "kalózok és csempészek fekete rabszolgákkal való keveredésének" utódai, és úgy általában "táncosok és kalandorok, jókedvvel teli népség". Ellenben a cachacok visszafogottabbak, arisztokratábbak, büszkék fejlett városaikra - amilyen Bogota - és arra, hogy milyen tisztán beszélik a spanyol nyelvet. A trópusi karib-tengeri partvidék mindig a liberálisok egyik alappillére volt, míg az ország belsejében lévő hűvösebb hegyeken és völgyekben a konzervatívok szavazótábora élt. García Marquéz többször megjegyezte, hogy ő meszticnek és costeñonak tartja magát és ez a két jelző alapevetően hozzájárult írói alakulásához és fejlődéséhez.

Ezek után talán könnyebb megérteni a Marquéz regényeiben szereplő elárult ezredesek, megbukott tábornokok magányát, Macondó sivárságát és a meseszerű történetek babonákkal tüzdelt rossz előérzeteit. Első regényének is tekinthető novellájában, a Söpredékben már megalapozódik elkövetkező regényeinek mágikus realizmusa. Faulkner-ízű novella: a történet három különböző mesélő szempontjából alakul ki: az ezredes, annak megkeseredett lánya és ártatlan unokája elbeszélése váltja egymást. A három szereplő ugyanazt a történetet három különböző módon értelmezi, a regény technikájának köszönhetően pedig Macondo három arcát láthatjuk: múltját, jelenjét és jövőjét. Érdekes olvasmány azoknak, akik már olvasták Gabriel García Márquez későbbi remekműveit, kezdő Marquéz-olvasóknak azonban nem ajánlom. Bár nagyon sok jel mutat a szerző későbbi, kifejlett stílusára, a regény maga egyes helyeken fárasztó, a történet háromszori megismétlése pedig olykor unalmas lehet egy nem Gabo-rajongó számára. Aki nem olvasott még García Marquézt (van ilyen?) mindenképpen a Száz év magányt vagy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját olvassa el előbb, biztos utána imádni fogja a Söpredék-et is.