Az én ószerem varázslatos világa

Én csak serdülőkoromban ismerkedtem meg az ószerrel: Lacikával mentem először oda, aki akkor a legjobb barátom volt és nagyon sok mindent tudott, amit én nem. Ő azt hiszem onnan tudta, mert voltak nagyobb barátai is, én pedig furcsamód kizárólag velem egyidősökkel barátkoztam mindig. Lacika előtt nem is tudtam, hogy Kolozsváron létezik egy ilyen ócskapiac. Persze sok mindent nem tudtam amíg Lacikának barátja lettem, például azt sem, hogy a vasútállomásnál van egy olyan repülőhíd amelyikről az alatta elmenő vonatokra jól lehet köpködni. A repülőhidat később elköltöztették a Dónát útra, a Szamost köpködni meg nem olyan érdekes már, így felnőttkoromra csak az ószer maradt Lacikából, ők ugyanis néhány év után Budapestre szöktek. Most az iwiwen bejelöltük egymást ismerősnek, ismerjük egymást tehát, s annyi. De már együtt köpködni soha többé nem fogunk.

Az apai dédnagyanyám mindenféle kereskedéssel foglalkozott a két világháború közt és utána is, még házalt is ha jól tudom. Ezért nálunk a családban nem nagyon szerették az ószert. Legalábbis apám soha nem járt oda, s én csak feltételezem, hogy emiatt. Pedig dédanyám korán özvegy maradt és valamiből fel kellett nevelje hét gyerekét. Zay Emmának hívták dédanyámat, aki Szűcs Mancinak volt az édeanyja és a keresztelőmön még ropta a táncot, én viszont már csak hallomásból emlékszem rá, mire akkora lettem, hogy emlékezhetnék, ő már az örök zsibvásár zegzugos útjait járta. Kereskedői érzékemet sem Zay Emma dédanyámtól örököltem, hiszen ő valahogy felnevelte belőle a hét Szűcs gyermekét, nekem viszont két vállalkozásom ment tönkre amíg Áront úgy-ahogy felneveltem és mégis sokszor neveletlen most is :). Zilahon nyugszik dédanyám a nagytemető jobboldali részében egészen lent, mutatta nagyanyám valahányszor a testvéreit temettük, csak attól félek, hogy nem találnám meg a sírját ha arra járok.

Amint már említettem, Lacikával mentem először ki az ószerre, akkor vagy valahol a Sinterom gyár környékén volt, vagy a későbbi nehézgépgyár helyén, most újra azon a környéken van, csak jóval kinnebb, a villamos végállomásán túl. Nem sokkal azután, hogy megtudtam milyen is egy ócskapiac, elköltöztették arra a helyre, ahol aztán tavalyig meg is maradt, a Szamos innenső partjára, Szamosfalva határába, az egykori Hóstát valamelyik poros utcavégébe. Ide jártam én aztán még rendszerváltás előtt lemezeket, magnószalagokat, posztereket, Világifjúságot és Ifjúsági Magazint venni és csereberélni, de legfőképpen szájtátani. Ja és Ludas Matyit is lehetett venni nagy ritkán két lejért, meg Rakéta regényújságot. Az én gyerekkorom hetvenes évekbeli ószere volt a nyugati illetve a magyarországi kultúra utolsó bástyája. Nemcsak áhított folyóiratokat vagy könyveket lehetett itt féligmeddig titokban megvenni, hanem a romlott kapitalizmus betiltott szimbólumát, a farmernadrágot is itt árulták (méregdrágán persze). Ide jártak még a betegek is Kentet venni az orvosoknak és egyszer egy csillogó zöld pólót is vettem itt magamnak amit soha fel nem vettem, mert anyám nem engedte. (Most így utólag elgondolva tényleg ízléstelen volt, dehát a zöld soha nem volt erős színem).

Ma már teljesen más az ószer, mint volt: nincs csempészáru, nincs vinillemez és nincs Ludas Matyi. A sok lom viszont mindig ott volt és mindig ott lesz az ószeren, valamint nyilvánvalóan nagyon sok bámészkodó, ez gondolom már közös vonása az összes európai bolhapiacnak. Ez egy külön világ, a hétköznapi esztergályos vagy motortekercselő itt szombatonként pillanatok alatt átvedlik hivatásos kereskedővé. Az ószeren eladók között kialakul egy olyan szövetség, amely a hétköznapi életben a konkurencia miatt kereskedők közt abszolút elképzelhetetlen. Egymásnak segítenek, dicsérik egymás áruját és tanácsokat adnak az alkudozó vásárlónak: vegye nyugodtan meg, hiszen a szomszéd portékája kiváló minőség. Persze ugyanezt teszik a vásárlók is, hozzáértően megtapogatják, hümmögve nézegetik az árut amit a másik meg szeretne venni és véleményüket bizony nem rejtik véka alá.

Azt is mondhatnám, hogy hobbi, de tulajdonképpen az ószer sok kolozsvárinak nem más, mint életforma. Függetlenül attól, hogy elad vagy vásárol, az igazi ószerest messziről meg lehet ismerni: leginkább abból, hogy nagyon sokat beszél és mindenhez ért. A két örök ellenség, az eladó és a vásárló összecsapása, megmérettetése megy itt végbe minden szombaton. A legtöbb eladónak nincs is kimondottan szüksége arra a kevés pénzre, amit a kacatjaiért kap, éppúgy, ahogy a legtöbb vásárlónak nincs szüksége a kacatokra, amiket megvesz. A vérbeli ószeresnél itt másról van szó. A pláné itt az, hogy a másik félnek hogyan lehet túljárni az eszén, több pénzért eladni, illetve kevesebb pénzért megvenni a portékát, mint amennyit az illetőnek ér. Persze ez nagyon relatív mértékegység, hiszen az eladónak tulajdonképpen semmit sem ér, így egy ilyen szombati hadjárat után mindenki boldogan megy haza. A vásárló azért, mert olcsó pénzért szerencsésen kifogott például egy alighasznált félcollról-háromnyolcadra redukáló orosz galvanizált gázcsapot, az eladó pedig azért, hogy fogott egy balfácánt aki megvette :).

Meghitt, bensőséges személyes kapcsolatom az ószerrel akkor szakadt meg, amikor a legtöbbet jártam oda: évekig abból éltünk, amit ott adtunk el. Nem, nem ócskaságot, hanem Budapestről hozott, "félig-megtűrt csempészárut": kínai ruhaneműt és kisebb elektronikai cikkeket. Miután lejárt ez a fajta ószerezés, jó ideig nem kívánkoztam oda. Volt még egy idő, amire nem szívesen emlékszem vissza, amikor felszámoltam a műhelyt és bizonyos szerszámokat, kacatot eladtunk Áronnal az ószeren, és őszintén mondom, hogy nagyon jól jött az a pénz, amit ott csináltunk, mert akkor voltunk a leginkább leégve. Most, hogy már nem jut eszembe minden nyomorúságom amikor kimegyek, újra ki-kijárok az ószerre. Persze csak mint vásárló, de mint minden becsületes sportember, tisztelem az eladó-ellenfeleimet. Annak ellenére, hogy mindenekelőtt megpróbálom őt átverni. Ő meg engem. Ha összejön az üzlet, akkor mindkettőnknek sikerült :D