2007. július 25., szerda

Smena 8 M, a hűséges


A Smena 8 M-et a leningrádi (ma újból Szentpétervár) LOMO-nál gyártották 1970-től. Az első és legnagyobb szovjet optikai felszeleléseket gyártó üzem eredetileg GOMZ néven vált ismertté, ez a név a Gosularstvennyij Optiko-Mekhanicheskij Zavod (Állami Optikai-Mechanikai Gyár) rövidítese volt. 1965-ben nevet változtat és azután LOMO - Leningradskoe Optiko Mekhanichesko Obedinenie - márkanév alatt gyártja termékeit. Itt gyártották nagy titoktartás közepette a legtöbb hadianyaggyártáshoz és űrkutatáshoz szükséges optikai felszerelést. 1976-ban itt készítették a világ legnagyobb - 6 méter tükörátmérőjű - teleszkópját. A LOMO még most is működik, az egykori harmincezer alkalmazottas mammut már csak az árnyéka önmagának, de még így is Szentpétervár legnagyobb vállalata. Mikroszkópokat, teleobjetíveket mérőműszereket és egyéb ipari célfelszereléseket gyártanak itt.





Érdekességként itt megemlíteném a pihentagyú nyugat egyik legújabb találmányát: a Lomográfiát. 1991-ben, a szovjet birodalom összeomlása után két bécsi diák, Matthias Fiegl és Wolfgang Stranzinger egy prágai ócskapiacon rábukkant egy LOMO LC-A kamerára és elkezdtek vele szórakozásból fényépezgetni. Meglepetésükre olyan képek készültek amelyek színük telítettségével és különleges kontraszthatásukkal egyediek voltak. Rájöttek, hogy az ezzel a fényképezőgéppel készített képeknek nem túl jó a minőségük - a fénykép széle mindig sötétebb, mint a közepe, mely a tunnel effektus következménye. Így született meg a Lomográfia nevű mozgalom.
.
.
Az LC-A ekkor már nem volt forgalomban. A két fiatal rögtön meglátta a potenciális kereskedelmi sikert, így megalapították a Lomographische AG-t 1992-ben, és meggyőzték a régi Lomo-üzem vezetőjét, hogy indítsa újra a készülék gyártását. Azóta már, a hatalmas kereskedelmi siker következményeképpen, az osztrák társaság más fényképezőgépek forgalmazása mellett is döntött. Ezek általában igen olcsóak, a volt szovjet tagállamok és Kína terülén készítik őket. Megalakult még a Lomographic Society International, amelynek honlapján fényképezőgépeket és hozzájuk való tartozékokat lehet vásárolni, mindemellett a honlap lehetővé teszi, hogy felhasználói közzé tegyék fotóikat. A weblapnak 500 000 híve van.




A Smena 8 M egy alsókategóriás, hetvenes évekbeli szovjet kisgép, sokak szerint csak játéknak való.Mégis gyerekkorom pionírnyakkendős generációjának hűséges utitársa volt leginkább táborozásokkor. Olcsó volt és a szülőknek nem kellett túlzottan félteni, hogy a gyerek nehogy elrontsa vagy elveszítse. A lehető legegyszerűbb technológiával készült gép viszont, mint utólag bebizonyosodott, meglepően jó képeket készített. A Smena 8-as érdekessége, hogy felhúzásához két művelet szükséges: a filmtovábbító egy kockaszámlálót is működtet, viszont a blendezárat már nem. Arra az objetív jobbkézre eső oldalán külön kis kar van, azt kell lenyomni, persze exponáláskor a kar visszaugrik. Ez gondolom anno eléggé zavarhatta a koncentrálni próbáló amatőr úttörő-fotográfust. Ráadásul a kioldózár gombja nehézkésen működik és még rossz helyen is van, mutatóujjunkkal csak a gép hátuljától tudjuk megközelíteni. Ami kellemesen meglepő azonban, hogy a 4o mm-es f/4 Triplet T-43-as objektív lencséi tükröződésgátló réteggel vannak bevonva, ez igazán újdonságszámba ment akkoriban még a középkategóriás gépeknél is!


2007. július 15., vasárnap

A perzsák is magyarok?



Ez egy újabb videóm a Youtube-on. :)

Beirette SL 100, az olcsó



Freital 30 000 lakosú kisváros Németországban, Drezdától délnyugati irányban mintegy 1,5 km-re fekszik. Bár szinte teljesen egybeépült az elmúlt évek folyamán Drezdával, mégis mindmáig megőrizte önálló közigazgatását, valamint városi rangját. Neve szabad völgyet jelent. Itt alapította Woldemar Beier 37 éves korában a Freitaler Kameraindustrie Beier & Co.-t 1923 április elsején. Első kamerái persze a hagyományos fakeretes fényképezőgépek voltak, 1932-ben viszont már bemutatták első 35 mm-es kamerájukat, a Beier Beira-t Leitz Elmar objektívvel és Compur Rapid 1/500 mp-s tolózárral. Azután a cég inkább olcsó és középkategóriás gápeket gyártott, mint a Rifax, Voran és Beirax. Ettől talán az 1938-as Beier-Flex volt az egyetlen kivétel.






1941-ben az egész termelés átállt hadianyaggyártásra, és Beier mint alvállalkozó az Askania Werke-nek szállított repülőgép- és tengeralattjáróalkatrészeket. 1945 után ezt a gyárat is, mint minden más német finomműszeripari gyárat hadisarcként vonaton hazavittek az oroszok, a Beier Kameraindustrie Uljanovszkba került. Woldemar Beier összeszedte a maradék géproncsokat és (4 év után 25 alkalmazottal) az 1949-es évi termelése kb. 4.ooo Beirax kamera lett. Woldemar Beier, az utolsó független keletnémet kameragyártó 1957-ben meghalt, a gyárát viszont csak 1972-ben államosították teljesen. Azután lett a gyár neve VEB Kamerafabrik Freital, később a Karl Pouva Kamerafabrik, a Tharand-Werke és az Optisches Werk Ernst Ludwig is ugyanebbe a "konszern"-be lett beolvasztva. A Beirette SL 100 a bekebelezett Karl Pouva Kamerafabrik egykori tulajdonosának Karl Pouvának (19o3-1989) a tervei alapján készült, átvéve az addig gyártott nagyon népszerű Puova Start modell helyét.



A nálam lévő Beirette SL 100 sajnos nem működik. Ránézésre viszont elmondhatom, hogy a világ legegyszerűbb fényképezőgépe. Elméletileg a maga kategóriájához képest mindene van, vakucsatlakozó, vakutartó, még állványcsatlakozó is, csak az nem tudom minek (nem látok rajta sem önkioldót, sem távkioldócsatlakozót). Az objektív egy minimális funkcionalitású Chromar, egy tekerővel, onnan lehet állítani mindent: fényt, távolságot, blendenyílást. Állítólag negyon népszerű modell volt főleg azért is, mert nagyon olcsón árulták az NDK-ban. Nemhiába hasonlít téglaformája a Pentacon Electrához, ez is kétkazettás modell, a film egyik kazettából a másikba csavarodik, ez az úgynevezett SL módszer (Schnell-Lade Kassette) és az enyémben megvan mindkét kazetta !!! :) .

2007. július 5., csütörtök

Altissa D, a boxkamera



Az Eho-Altissa egy másik nagymúltú drezdai kameragyártó vállalat. A vállalat 1892-ben indult Lipcsében, mint Richard Knoll "Photo Spezialhaus"-a, amely 1904-ig főleg javításokkal és fogyóanyagok gyártásával foglalkozott, majd 1910-ben Drezdába költözött. Emil Hofert 1927-ben bekebelezi Knoll Spezialhaus-át, később az ebből alakult gyár egyesül a Berthold Altmannéval. Ekkor gyártják a Karl Heinrich Altmann műszerész által tervezett különleges Altissa boxgépeket. Nem sikerült megtudnom, hogy az Altmann-ok rokonok voltak vagy sem. A gyár neve többször is változott az évek során: EHO-Kamerafabrik GmbH (1931), Amca Werk Berthold Altmann (1940), Altissa Camera Werk (1941), VEB Altissa Camera Werk (1952). 1950-ben még magánkézben van, 160 alkalmazottat foglalkoztat. Ám Berthold Altmann Nyugat-Németországba költözik, így távollétében árulásért elítélik és a gyárát államosítják. 1959-től az Altissa gyár is tagja lesz a VEB Kamera- und Kinowerke konszernnek.

És itt van gyűjteményem egyik legszebb darabja, egy 37/361/4002 számú Altissa Box D. Ez az úgynevezett "boxgép", vagy "boxkamera" (az angol box=doboz szóból) 6x6 cm-es képkockákat készít "rollfilm"-re és a világ egyik legegyszerűbb fényképezőgépe. Objektívje: Altissar Periskop 1:8, az exponálóidő állítását az objektív alatt található kis kar segítségével lehet váltani manuálisról 1/25 másodpercre. A blendenyílás is kétpozíciós: f/8 és f/16, ezt egy másik tolókarral állíthatjuk, ezúttal az objektív fölött. Ez a példány kitűnő állapotban van, működőképes, bár nem is sok minden van benne, ami elromolhatna :).


Hátulról pedig így néz ki:

2007. július 1., vasárnap

Egy György nevű pásztor faluja

Vasárnap, július elsején elmentünk Györgyfalvára biciklizni. Péntek-szombaton borús, kimondottan kellemesen-hűvös idő volt két hét kánikula után, ezért rá tudtam venni Melindát, hogy biciklivel menjünk. Reggel hívott Péter, hogy menjünk ki Tarnicára, nézzük meg a rókagombát, de nem volt kedvem, főleg mert utána a főnökének a telkére mentek sütni, mi meg velük kellett volna maradjunk, mert egy kocsival mentünk volna, szóval nem Péterékkel mentünk. Különben is rég készülök biciklizni, ez az egyetlen sport amit megengedhetek magamnak és jólesik.

Persze nem mindig jön össze, hol nincs kedvem, hol túl meleg van... Apropó meleg. Tíz évvel ezelőtt Attila barátom - aki akkoriban beszállítónk is volt az üzletben - nagy biciklis volt, minden hétfőn jött és mesélte merre járt a biciklijével. Akkor jelentek meg a 'mountainbike'-ok, ezek a sebességváltós, de ugyanakkor robusztus biciklik még újdonságszámba mentek. Attila győzött meg, hogy vegyek én is magamnak egyet, azelőtt volt még biciklim, de az városi bicikli volt, maximum munkába járni. Megvettem, jártam vele párszor, kérdeztem Attilát, nem-e megyünk együtt. Azt mondta, hogy az nem jó, mert vagy mindig várni kell a másikra, vagy hajtani a másik után. Aztán jó néhány évig látni sem akartam a biciklit. Még mindig szoktam Attilával álmodni. Később vettem Áronnak, majd Melindának is biciklit, szép lassan újra elkezdtem biciklizni, de csak nyugodtan, és ha emelkedik, inkább tolom...


Túra-biciklizni - nekünk, mivel a Vágóhíd környékén lakunk, - csak autóval érdemes elindulni, különben mire kiérnénk a városból már olyan fáradtak lennénk, hogy jöhetnénk is vissza. A bicikliket a cégnél felpakoltuk a kocsira, és irány a Györgyfalvi-erdő. Legalább húsz éve nem jártam arra, legalábbis kirándulni nem. A Békás fele mentünk, gyerekkoromban kimondottan utáltam azt a helyet, annyit jártunk oda kirándulni. Hát nem ismertem meg még a környéket sem. Be van építve ott minden. Átjöttünk a főútra és Borháncsban hagytuk az autót. Onnan bicikliztünk egy keveset, de legtöbbet toltuk felfelé Györgyfalváig. Annál könnyebb volt lefelé.

Györgyfalva, (románul Gheorgheni, németül Gergesdorf) Kolozsvártól nyolc kilométerre fekszik a Nyugati Érchegység és az Erdélyi Medence találkozásánál, 600 méter tengerszint feletti magasságban, átmenetet képezve a Kalotaszeg és Mezőség között. Györgyfalva határában kiterjedt gyümölcsösök találhatók, amelyek nemcsak a falu élelmezését, ellátását biztosították és biztosítják ma is, hanem a györgyfalvi áruból bőven került a kolozsvári piacokra is. Valamikor a falu nem a mostani helyén állt, hanem kicsit lennebb, keletre terült el, de a tatárok-törökök betörésekor lakosainak el kellett menekülniük. Egy György nevű pásztor mentette meg őket a veszélytől és talált új, alkalmas letelepedési helyet a lenti képen is látható Falukútja körül. A tatároktól való védekezés-menekülés emléke annyira eleven, hogy a falu határában még most is úgy neveznek egy területet, hogy Várhegy, bár várnak nyoma sincs.


Mivel dombon terül el, csodálatos a rálátás Kolozsvárra, a környező mezőségi falvakra, valamint a Keleti Kárpátok vonulataira. A falut lombhullató erdők övezik, ugyanakkor itt láttam a város tőszomszédságában a legtöbb fenyőt. Ezen a vidéken láthatóak a természet 10-12 millió évvel ezelőtt alkotott remekei, a feleki gömbkövek, melyek egyediek és csak ezen a környéken találhatók. A falu lakóinak száma 960 körüli, nagyrészt reformátusok lakják, de van néhány katolikus és ortodox vallású család is. Györgyfalvának szoros testvérkapcsolatai vannak a hollandiai Zwolle várossal, a magyarországi Érsekhalmával, valamint a szlovákiai Nagyidával. A holland kapcsolat gyümölcseként létrejött a Georgikon falufejlesztési alapítvány, mely a változások után fellendítette a falu életét a gáz bevezetésével, vízcsövek kicserélésével, orvosi rendelők létesítésével, iskola felszerelésével, stb. A legnagyobb megvalósítás a református templom szomszédságában felépült Bethlen Ház panzió, mely holland támogatással és a falu közmunkájának segítségével jött létre.


Az ősi templom alapjai ma is láthatóak a falutól keletre, azon a helyen, ahol a falu is állott. 1333-ban a falu Villa Georgii néven szerepelt, ekkor plébániatemplomának papja egy Criccius nevű pap volt, aki a pápai tizedjegyzék szerint 36 dénár pápai adót fizetett. A tornyon szereplő dátum 1530 (1570?) vagy felújítás, vagy új templom építését jelzi. A reformáció során a hívek a templommal együtt reformátusok lettek. Gróf Haller Gáborné, Károlyi Klára (akinek abban az időben kedvenc elfoglaltsága volt a katolikus templomok visszaszerzése) kiharcolta, hogy 1748-tól a katolikusok (hogy melyikek, arról nem szól a fáma), visszakapják a templomot, a reformátusoknak pedig újat építettek. 1750-től a templom újra plébánia lett, 1770-től lett a faluban katolikus iskola, amely aztán többször szünetelt, 1919-ben Rónai Jenő újraindította, 1938-ban bezárták, 1940-től 1948-ig újra működött, mára viszont már az is nagy szó, hogy nyolcosztályos magyar nyelvű állami iskola működhet a faluban.


A györgyfalviak népviselete, bár egyes vonásaiban bizonyos hasonlóságot mutat a kalotaszegi viselettel, összességében eltér attól. Ma már ezt a viseletet csak kivételes ünnepnapokon veszik fel. Régebben divatban volt a bútorok festése is Györgyfalván, de ma már ez a hagyomány is alig él. A festett bútor a menyasszony hozományához tartozott, kivéve az ágyat, amit a vőlegénynek kellett megcsináltatnia. A györgyfalviak életében jeles napnak számított a Szent György napi búzaszentelés. E napon ünneplőbe öltözve, a templomi zászlókkal kivonultak a határba, s ott a pap megáldotta a zsenge búzamezőt, kérve az eget, hogy mentse meg a termést a jégtől, a csapásoktól. "Azóta sincs olyan búzatermés, amióta elmaradt ez a hagyomány" – vallják a faluban. Hosszú távon viszont én nem hiszem, hogy a búzatermés lesz a legnagyobb gondja a falunak. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy továbbra is az elvándorlás, az elöregedés és az elrománosodás fogja jellemezni a magyar falvak életét az elkövetkező években.