SALVADOR DALÍ
1904-1989
A Benedict Taschen Kiadó
Hosszú B. Andersen
(egyszer amikor Word-ot és angolt akart tanulni egyszerre)
Első rész: HOGYAN VÁLHATSZ ZSENIVÉ?
Minden reggel úgy ébredek, - írja a képlékeny órák és lángoló zsiráfok festője – hogy a legnagyobb élvezettel veszem tudomásul, hogy én magam vagyok Salvador Dalí . . . A dicsőség és arany rabja, a katalán Dalí sokat festett és sokat beszélt. Hogyan válhat valaki zsenivé, ez volt kedvenc témája. Szerinte a módszer a következő: Ó, Salvador, most már tudod mi az helyzet: viselkedj úgy mint egy zseni és azzá válsz. Hatévesen szakácsnő (!) szeretett volna lenni, hétévesen Napóleon. Azóta - mondta kesőbb - ambícióm egyre nőtt, és vele együtt nőtt a megalomániám is. Most már csak Salvador Dalí akarok lenni, nincs ennél nagyobb kívánságom. Azokban az években festette első festményét. Később, tízévesen felfedezte az impresszionistákat, majd tizennégy évesen a XIX. század akadémiai irányzatú festőit.
1927-ben huszonnégyévesen már ő az igazi Dalí és gyerekkori barátja, Federico García Lorca egy tanulmány-ódát szentel neki. Évekkel később meséli, mint környékezte meg őt Lorca, eredménytelenül. Ez a vonzódás a botrányok iránt állandó Dalínál. Szülei Salvadornak (megmentőnek) keresztelték, ugyanis - mint a művész maga kifejtette - neki kellett majd megmenteni a festészetet, amelyet az absztrakt művészet, az akadémiai szürrealizmus, a dadaizmus általában, és mindenfajta anarchikus izmusok halálos veszedelme fenyegetett. Ha a renesszánsz éveiben élt volna, zsenije elfogadhatóbb lett volna, sőt talán normális is. De a jelenkor számára, melyet ő maga kreténi-nek nevezett, Dalí egy állandó kihívás. Annak ellenére, hogy ma Picasso, Matisse és Duchamp mellett a modern művészet nagyjai közé sorolják, és hogy sikerült megnyernie a nagyközönséget és annak kegyeit, művei mai napig sokkolnak.
Önarckép 1917
Sok néző hajlamos lenne így felkiáltani: őrület, pedig Dalí maga leszögezte: Az egyetlen különbség köztem és egy őrült között az, hogy én nem vagyok őrült. Igaz, hogy ezt is ő mondta: Az egyetlen különbség köztem és egy szürrealista között az, hogy én egy szürrealista vagyok. Miképp Monet végig megmaradt impresszionistának, miközben társai átpártoltak kubizmushoz, pointillizmushoz, fauvizmushoz, úgy maradt meg Dalí a leghűségesebb és egyetlen igazi szürrealistának. Akkor is, ha így nyilatkozott önmagáról: Agyának kerekei folyton őrölnek, és a renesszánsz-ember egyetemes kiváncsisága lakozik benne.
Önarckép Rafael-nyakkal 1921
Michel Déon írja Dalí Egy zseni naplójához írott előszavában: "Sokan azt hiszik ismerik Dalít, csak azért, mert ő - óriási bátorsággal - úgy döntött, hogy nyilvánosság előtt éli életét. Az újságírók falánkul marcangolnak mindent amit nyújt nekik, de végül a legmeglepőbb dolog ami kiderül róla az az ő veleszületett bölcsessége - például akkor amikor egy fiatalember érdeklődik a siker titka iránt és azt tanácsolja neki, hogy egyen kaviárt és igyon pezsgőt ahelyett hogy elszegődne valahová éhenhalni a mindennapi munka mellett. Viszont Dalí legjobb tulajdonságai gyökereihez és antennáihoz kapcsolódnak. Gyökerei mélyen beágyazva a földbe a sok ’nedvdús’ (Dalí egyik kedvenc szavával élve) dolog után kutatnak, amit az emberiség negyven évszázad alatt festészetben, szobrászatban és építészetben alkotott. Antennái a jövő felé irányulnak, felfogják annak vibrációit, fény sebességével előrelátva és megértve azt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Dalí kielégíthetetlen kiváncsiságát. Minden felfedezése és újítása tükröződik munkájában, alig változó formában. Röviden - amint azt a közönség végülis megértette - Dalí teljesen jellemző volt korára, ha másban nem, akkor abban ahogyan sztárt alkotott önmagából."
A művész apjának portréja 1925
Dalí ugyanakkor katalán volt. Mindig katalánnak érezte magát, és nagy hangsúlyt helyezett erre a kiváltságra. 1904 május11-én született egy Gerona tartománybeli Figueras nevű kisvárosban. Később utánozhatatlan módján örökítette meg ezen eseményt: "Hadd szóljanak a harangok! Hadd egyenesedjen ki egy percre a gürcölő paraszt névtelen háta, mely földrehajlik orkántépte olajfa törzseként és hadd simuljon ki barázdákkal ráncolt arca megpihenve érdes tenyerének gödrében, egy nemes, pillanatnyi elmélázó pihenés erejéig. Nézzétek! Éppen világra jött Salvador Dalí! Azokhoz a reggelekhez hasonló a mai, melyeken a görögök és föníciaiak partraszálltak a Rosas és Ampurias öblök partjain megvetni a civilizáció ágyát és leteríteni az én születésem fehér és színpadias lepedőjét, lefektetni a mindenséget Ampurdán fennsíkjának kellős közepén, amely a világ legkézzelfoghatóbb és legtárgyilagosabb tája." Munkájára kezdettől lidércnyomásként nyomta rá bélyegét katalán származása. Azt állítják a katalánokról, hogy csakis abban hisznek, ami ehető, hallható, tapintható, szagolható vagy látható. Dalí sosem titkolta materialista és kulináris visszaütéseit: Tudom, hogy mit eszem, de nem tudom mit teszek.
Kenyereskosár 1926
Francesco Pujols, a Dalí által sokat idézett honfitárs filozófus a katolikus egyház terjeszkedését mészárlás és fogyasztás céljára tartott disznó hizlalásához hasonlította. Dalínak pedig ez a sajátságos hozzáfűzése van Szent Ágostonhoz: Krisztus olyan mint a sajt, vagy pontosabban, mint sajtoknak a halmaza. Ez a kulináris megszállottság szabályszerűen végigkíséri munkáját, elég ha a híres lágy órákra gondolunk (Az emlékek állhatatossága, 1931), melyet egy folyós Camembert álma ihletett, és a katalán partok Cape Creus-tól Estartit-ig való metafizikus megnyúlását ábrázolja. A szörnyűségek, amelyeket Dalí annyira szeretett - megkövesedett tárgyak, csontmaradványok, antropomorfizmusok és A nemi varázs kísértése (1934)-nek egyéb furcsa rokona - a partmenti sziklák természet által faragott képeiből erednek. Számtalan módon álcázva kísértik munkáját, legyen az A vágy rejtélye (1929), vagy a láthatatlan, esetleg képzelet tárgyát képező hárfák alakja a Gondolatok a hárfáról-ból (1932-34).
Az emlékezet állhatatossága 1931
Kezdettől fogva alig találunk olyan festményt - portrét vagy kompozíciót -, melynek háttere ne lenne tele katalán sziklákkal és partmenti tájakkal, melyeknek már-már emberi formái tükröződnek a vásznat benépesítő alakokban is. Olyan különböző munkákban találkozik ez a téma, mint Önarckép, 1921; Akt tájképen, 1922-23; Apám portréja, 1920-21; Önarckép Raphael-nyakkal, 1920-21; vagy Az Ampurdán-i lány, 1926. Sosem felejthetjük el ezért, hogy Dalí festői rémálmainak megvoltak valóságos, emlékezetében tárolt megfelelői. Még a sziklákra vagy a ciprusfák közé helyezett koncertzongora sem egy egyszerű álomkép, hanem olyan dolgok és események emléke, amelyek mély hatást gyakoroltak rá: a szomszéd és barát Pichoték olykor szabadtéri előadásokat szerveztek, ahol Ricardo csellózott, Maria gyönyörű kontraalt hangon operaáriákat énekelt és Pepito egy dombtetőn tornyosulva zongorázott... Innen származik a sziklák közti zongorák változó, de folyton visszatérő felidézése.
Légkoponya meggyaláz egy koncertzongorát, 1934
Miután - nem minden nehézség nélkül - leérettségizett, Dalí próbálta meggyőzni közjegyző apját, hogy hagyja beiratkozni a madridi szépművészeti akadémiára. Fiának kitartása, első tanárának, Núneznek és barátainak, Pichotéknak a bátorítása, és talán feleségének 1921-ben bekövetkezett barcelonai halála végülis legyőzték az apa kételyeit. Annak a személynek az elvesztése, aki számára a világon mindennél többet jelentett, óriási fájdalom volt Salvador Dalí számára. Később így írt: "Hírnévre kellett szert tennem, hogy kárpótoljam magam azért a sértésért, amelyet szeretett anyám halála jelentett számomra."
Nevelői viszont nagy kiábrándulást jelentettek számára. Ők még mindig a legújabb hullámot ízlelgették, amikor Dalí már rég maga mögött tudta azt. A modernizmus szerelmesei nem tanították arra amit ő ahított: a klasszicizmusra. Dalí ennek ellenére betársult Madrid avantgarde-életébe, és nemsokára olyan kör vezetőjévé válik, amelynek tagjai Pepín Bello, Garcia Lorca, Luis Bunuel, Pedro Garfias, Eugenio Montes és Raphael Barradas. Végülis áldásosnak bizonyult az, hogy barátaival töltött két viharos év után kizárták a madridi akadémiáról, mivel tüntetésre szólította fel diáktársait középszerű művészek tanári alkalmazása ellen. Visszatért Cadaqués-be, ahol Senor Patillas-nak szólították feltűnő oldalszakálla miatt és messziről felismerhető volt oldalára akasztott ecseteiről, és ahol öt képet is festett egy nap. Egyikük volt az Önarckép Raphael-nyakkal 1920-21. Úgy címében mint stílusában, a festményt hódolatnak szánta kiváló elődjének, akit annyira csodált. Apjának szemrehányásai még azon a ceruzarajzon is megmutatkoznak, amelyen megörökítette a lányával együtt (Don Salvador Dalí és Ana María Dalí,1925). Dalí kizárása az akadémiáról tönkretette azon közjegyzői reményeit, hogy fiának valaha is hivatali karrierje lehetne. Csakhogy szemrehányásra is késő volt már; az egyetem semmit sem jelentett fiának: Salvadorból nemsokára Dalí lesz!
Cadaqués-i halászok 1922
Dalí mintegy gyerekjátékként végigpróbálta az akkor divatos modern irányzatokat. Felfedezte az impresszionizmust, pointillizmust, futurizmust, kubizmust, neo-kubizmust és fauvizmust, lenyűgöző mesteriességgel hódolva hol Picasso-nak hol Matisse-nek. Semmivel sem álcázta ezeket a behatásokat; egyszerű lépcsőknek tekintette őket azon az úton amelyen saját stílusa felé haladt. Néhány hétre felkeltették figyelmét, majd felhagyott velük. (Apám portréja, 1920-21 vagy Alak az ablaknál, 1925). Ez utóbbinál már észrevehető a női hát és far Dalí-i igézete, sőt ez a bűvölet tovább fokozódik Az Ampurdán-i lány-ban (1926). Ugyancsak felfedezhető olyan harminc évvel később a Saját szüzessége által önszodomizált fiatal lány-ban (1954). Ez a festmény a legjobb példa arra, hogy mi volt Dalí szemében nővére, Ana María legnagyobb érdeme.
Salvadornak valószínűleg nem tűnt nehéz feladatnak meggyőzni apját arról, hogy tanulmányait Párizsban kellene folytatnia. "Párizsban - jövendölte Dalí - megtöbbszörozöm erőmet!" 1927 elején egy hetet töltött Párizsban, szülői elővigyázatosság járulékaként nagynénjével és nővérével. Mint ő maga állította, három fontos dolgot csinált ottléte alatt: meglátogatta a Versailles-t, a Grévin múzeumot és Picasso-t. "Egy kubista festő, aki centiméterre követi Picasso munkáját, névszerint Manuel Angeles Ortiz mutatott be Picassónak. Ortiz Lorca barátja volt, így imertem meg őt. Amikor magérkeztem Picassóhoz a Rue La Boétre-re olyan meghatott és tisztelettudó voltam, mintha a Pápához mentem volna kihallgatásra. Eljöttem önhöz - mondtam neki - mielőtt meglátogatnám a Louvre-t. Nagyon helyes, - válaszolta ő."
Luis Bunuel portréja 1924
Akkortájt barátkoztatta meg Luis Bunuel a gondolattal, hogy annak anyjától kölcsönkért pénzből filmet készítsenek Egy andalúziai kutya címmel. A szürrealisták által alkalmazott gépies írás mintájára a két művész elkészíti a filmet saját fantáziájuk képeinek felsorakoztatásával. Bunuel rongyos felhőt látott a hold előtt elhahadni, majd egy borotvával szétvágott szemgolyót. Dalí egy kúszó kezet álmodott hangyákkal és egy oszladozó szamarat, amilyet nemrégen le is festett ( A büdös szamár, 1928). Egyetlen szabályban állapodtak meg, - amihez Dalí később is hű marad - hogy minden olyan képet vagy ötletet elvetnek amellyel kapcsolatban a legkisebb - lelki vagy szellemi - ésszerű magyarázat gyanúja is felmerülhetne. Utat az ésszerűtlenségnek! Csak azok az elfogadható képek, amelyek nagy hatást keltenek, anélkül, hogy kutatni kéne miért.
Az Egy andalúziai kutya kibocsátására és a szürrealista csoport ajtajának megnyílására várva mint egy tőr az elegáns és művelt Párizs szívében Dalí felkutatta a várost egy választékos, vagy akármilyen nő után, aki érdeklődne erotikus fantáziáim iránt. Salvador Dalí titkos élete című könyvében így ír: Úgy érkeztem Párizsba, hogy közben egy Spanyolországban olvasott regenyből idéztem magamnak, “Cézár vagy semmi”. Beültem egy taxiba és megkérdeztem a sofőrtől, “Ismer valami jó nyilvánosházat?” Nem látogattam meg az összest, de az bizonyos, hogy sokban megfordultam, és néhány közülük roppant tetszett nekem. A Chabanais lépcsőfeljárója számomra a legrejtélyesebb és legcsúfabb “erotikus” hely, a Vicenza-i Palladio Színház a legrejtélyesebb és legfelségibb “esztétikus” hely és a királyok sírjának a bejárata az Escorialban a legrejtélyesebb és legszebb “halotti” hely a világon. Az igazság az, hogy számomra az erotikának mindig csúfnak, az esztétikának mindig isteninek és a halálnak mindig szépnek kell lennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése