2011. május 3., kedd

Hosszú Béla: Cékusz Cirkusz

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők". Az illusztrációkat jómagam válogattam, forrás: internet.






Hosszú Béla: Cékusz Cirkusz


Zilahon születtem 1935-ben, ott született anyám, sőt, nagyanyám is, meg úgy általában az egész rokonságom. Nagyanyám, Zay Emma hosszú és mosolygós élete mindvégig e kisváros Fürdő utcai szoba-konyhás düledező háza körül zajlott. Én azonban szüleimmel kisgyerekként elkerültem Kolozsvárra, apám itt kapott cipészsegédként állást. (Ma már kevesen tudják, hogy segéd annakidején az a szakember volt, aki teljes egészében kitanulta a szakmát, pénzt keresett, de még nem volt mester).




1944. júniusának első napjaiban két sorsdöntő esemény történt családunkban: a szövetségesek Kolozsvárt is elkezdék kíméletlenül bombázni, és néhány napra rá megjött apámnak a SAS-behívója. (Nem a hírhedt birodalmi sas volt rajta, hanem egy SAS felirat, ami azt jelentette, hogy Sürgős Azonnal Siess.) Ekkor apám úgy döntött, hogy mielőtt bevonul, biztonságba helyezi családját: elvisz minket anyai nagyanyámhoz, Zay Emmához Zilahra. Talán azért, mert mások is menekültek, vagy pedig azért mert már azelőtt minden valamirevaló járművet lefoglaltak háborús célokra, nekünk csak egy háromkerekű (!) teherautó jutott. Sanyi öcsém, én és apu a riksaszerű jármű hátsó részébe felpakolt ruha- és ágyneműkupac tetején ücsörögtünk, anyu pedig az akkor még karonülő Öcsivel a pilótafülkében szorongott.




Már utazásunk elején megrázó képsorok tárultak elénk: a kolozsvári vasútállomás félig romokban hevert. A sofőr hátraszólt apámnak, amikor ott mentünk el: nézze meg, mi van fenn az állomáson… A még meglévő épületrész tetején egy fiákert dobott fel a légnyomás: a még befogott ló égbe meredező négy lábbal és tátongó, lyukas hasával szürrealista szoborként maradt meg emlékezetemben. Utunk következő szakasza csendben, mondhatnám halálos csendben folyt. Még öcséim is riadtan hallgattak, pedig ez sosem volt jellemző rájuk. Aztán egy hosszabb egyenes szakasz végén Kolozsvár irányából megjelent egy mélyrepülésben suhanó vadászgép. Pillanatok alatt valamennyien az útszéli árokban vártuk a gépfegyverropogást, amit már azelőtt Kolozsváron megismertünk. A gép olyan alacsonyan szállt el felettünk, hogy nekem úgy tűnt, még a pilóta szemét is látom a szemüvege mögött. Szerencsénkre sosem tudtuk meg, hogy “ellenséges” angol felderítő volt, vagy “szövetséges” német pilóta. A lényeg az, hogy az ijedségen és a besározott ruháinkon kívül más bajunk nem esett.


Útközben láttunk még néhány elhagyott tankállást, lövészárkot, de emberekkel nem találkoztunk: a falvak mind olyanok voltak mintha senki nem lakott volna bennük. A Meszes-tetőn egy német tábor volt felállítva, itt a felnőtteket kikérdezték-leellenőrízték, nekünk pedig csokoládét adtak. Akkor a front még messze volt tőlük, nem is gondolták, hogy nemsokára menekülniük kell majd az oroszok elől. Zilahra beérve apám a családot nagyanyámra bízta és ment vissza jelentkezni az ezredhez. Attól kezdve nagyanyámban és a fennvalóban bízva vártuk a háború végét mind a négyen: anyám és három gyerek. Ma sem tudom, hogy például milyen anyagi forrásokkal vészeltük át azt a bizonytalan időszakot. Dehát az én nagyanyám az már ilyen volt, valahogy mindig előteremtette a mindennapit.




Érkezésünk után másnap kimentünk a nagypiacra. Akkoriban még nem Taps-tér volt, sem Márvány-tér, hanem zsongó-bongó piactér: ott lüktetett a város szíve. A tér közepén állt a Cirkusz, teljes pompájában. Volt ott körhinta, céllövölde, kardnyelő sátor, csónakhinta, nagysátor és hálókocsik: egyszóval minden ami egy nyolcéves fiú érdeklődését a legnagyobb mértékben felcsigázhatja. Nyilvánvaló, hogy hol itt, hol ott kellett velem megállni, nézelődni, de aztán a céllövő bódénál lecövekeltem és szájtátva néztem amint mások sikerrel vagy sikertelenül használták a szélpuskákat. Nem sok időbe telt amíg rázendítettem, hogy én is lőni akarok...




Hiába mondták nekem, hogy kicsi vagy még fiam, ráérsz majd ha nagyobb leszel, engem akkor már csak egy dolog érdekelt: lőni akartam… Végülis anyám megszánt és kért öt darab töltényt, azaz ólmot, hiszen olcsó, filléres szórakozás volt ez az akkori mindennapi ennivalónk háborús áraihoz képest. Hát én bizony olyan szépen becéloztam az öt ólmot, hogy rögtön fel is hívtam magamra az éppen arra járó tulajdonosasszony figyelmét. Odajött, megsimogatta a fejemet, megdicsért és megkérdezte, hogy hívnak. Megmondtam ügyesen a családnevemet és a keresztnevemet is. Meglepődve tovább kérdezgetett, hogy hívják az apámat és anyámat, majd megkérdezte, hogy kivel vagyok itt. Mutattam anyut, aki a bódé mellett várt rám. Hát ekkor én lepődtem meg, amikor odaszaladt anyámhoz, megölelték, megcsókolták egymást. Mint kiderült, a hölgy apu első unokatestvére volt, együtt nőttek fel a Bihar megyei Értarcsán, de nagyon rég nem találkoztak és nem tudtak egymásról semmit.




Ettől a naptól kezdve én állandó vendég, sőt segédmunkás lettem a cirkusznál. A nagynéninek volt két gyereke, egy fiú és egy lány, amikor nem kellett segíteni valakinek, olyankor velük játszottam. Persze, hogy továbbra is a céllövöldénél töltöttem legtöbb időmet. A munka akkor kezdődött, amikor kirajzottak a tér másik oldalán lévő kaszárnyából a tisztek és a katonák. Jöttek még cselédek, szolgálók, úgynevezett úrilányok, zilahi polgárok és mindenféle falusi népek. De a katonák voltak a legtöbben. Tisztek, altisztek, bakák: mind vidámak voltak és hangosak. Nyalka kikent-kifent tiszturak, akiket valamilyen irodából, néhány napos kiképzés után küldtek ide mások életéről dönteni… Távol voltak otthonuktól és egyelőre távol a borzalmas valóságtól, a fronttól. Ellepték a teret, a cirkuszt, a mézeskalácsos bódét. Sült kolbászok, rablópecsenyék, sörök és fröccsök körül tolongtak mindannyian.




Most visszagondolva, azt hiszem itt találkoztak mindazok, akik nem akartak tudomást venni az őket körülvevő egyre nyomasztóbb háborús világról. Egyszóval bennfentes lettem az akkor éppen Zilahon állomásozó Cékusz Cirkuszban és főleg annak céllövő bódéjában. Eleinte az akkor nagy sikernek örvendő robbanófejes figuráknak a mélyedéseibe töltögettem a kén- és káliumkeveréket. Később, amikor betanultam és a forgalom is nagy volt, én adtam ki a puskákat s a golyókat, sőt az aprópénzt is én dobtam be nagy csörömpölve egy cikóriakávés pléhdobozba.




Egy ilyen napon, amikor éppen én uraltam a céllövöldét, odajött egy hangos társaság. Néhány nagyképű, makulátlan tisztiruhában hencegő-mosolygó férfi, társaságukban három finom kisasszony. “Öcsi, adsza egy-egy jó puskát tíz-tíz golyóval.” A hölgyek kacarászva biztatták a tiszturakat: tölts, célozz, tűz. Tüzeltek is az urak, de nagyon gyengén szerepeltek. A robbanófejes figurák csúfondárosan vigyorogtak vissza rájuk. A leghangosabb tiszt dühösen rám szólt: “Öcsi, nem azt mondtam, hogy jó puskát adj? Cseréld ki azonnal!” Adtam neki egy másikat. Tölts, célozz, tűz! Találat, semmi. Erre elkezdett engem szidni, hogy megint rossz puskát adtam. Szép nyugodtan – úgy, ahogy csak egy nyolcéves, tisztaszívű bódéfelelős teheti - elkértem tőle a puskát, hátrahúzódtam és hetykén, vállból, könyöklés nélkül robbantottam be a kénes-káliumos figurát. Puff. Na vitéz úr, akkor jó-e a puska? Puff.




A célpont kilövésével majdnem egyszerre csattant el a képemen a tiszt úr pofonja… Alig tudtam összeszedni magam annyira, hogy zsibongó fejjel kimásszak a vasak közül. Fájdalmasan vigyorogva köszönhettem meg nekik az újonnan szerzett tapasztalatot, ugyanis hetekig viseltem arcomon a vitéz úr kézjegyét. Nemsokára Zilahra is megérkezett a front, a németek az anyaországból idevezényelt célbalövő-pofozkodó tisztekkel együtt, nagy rongálások közepette visszavonultak… Valahogy túléltük mindannyian, nagyanyám, anyám, öcséim a háborút, még apu is hazakerült valahonnan Ausztriából. Csakhogy számomra a katonai egyenruha azóta mindig a gőg, a követelőzés és az elbizakodottság jelképe maradt. Az egyetlen egyenruha amit még ma is szívesen elnézek, az a cirkuszi zenekarok színes, aranypaszomántos, vállrojtos uniformisa. A háború szele úgy vitte el a Cékusz Cirkuszt Zilahról, hogy soha nem tudtuk meg, mi történt velük. Egyesek azt beszélték, hogy a vonatot, amivel továbbálltak, bombatalálat érte, mások szerint a menekülő német csapatok valahol, a nyílt mezőn lepakolták a cirkuszt, otthagyva őket az előrenyomuló román és orosz csapatok prédájának. A Cékusz Cirkusz elmerült a múltban, mint annyi sok más kedves emlék, barát, ismerős és rokon, de bennem mindig úgy fog megmaradni, mint a legszebb cirkusz a világon.




 

1 megjegyzés:

Kataklizma írta...

Zseniális írás. Megkönnyeztem. Köszönöm.