2011. június 27., hétfő

Forrásaim: Tárnica-forrás


 
Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.


 

We invite you to a road trip of about 85 miles in order to visit the reservoirs of Cluj county. The trail reaches the most spectacular artificial lakes of the area. Leave Cluj Napoca by car towards Oradea, through village Floresti. After reaching village Gilau, turn left to Somesul Rece. Before entering village Somesul Rece, appears on the right the first lake, Lake Gilau. From the center of the settlement turn right towards the road leading to Somesul Cald. After a few curves appears Somesul Cald Lake Dam. After Somesul Cald at about 1 mile is an open landscape and it appears in the left the image of LakeTarnita. Tarnita Reservoir has an area of about 215 hectares and a length of over 5 miles with a depth of over 230 feet. Next, the road goes near the lake, and from time to time thickness of trees is split to allow a unique view over the lake. After a few miles we can see a small paved road that leads to the area known by local people as Tail of the Lake. Here the lake narrows and continues with a river that brings cold water from the mountains. This is the place you can find our cache and you can refresh with a very tasty water.




Next, the road leads to Marisel area, Apuseni Mountains. Here you can find other two caches, the Dobrus Hill and Comoara lui Iancu and again you can stop the car and take small trips to explore the area. The trail continues until it reaches a junction with the road to Belis, where you need to turn right, in order to reach the dam at Belis–Fantanele, one of the largest and most beautiful dams in Transylvania. The third reservoir, Lake Belis-Fantanele has a length of about 20 miles and a surface of water of about 900 hectares. Reservoir Belis–Fantanele has an amazing history that revolves around the ancient village that was flooded in order to build the dam. From here the road leads through forests and villages to city of Huedin a small town at about 50 km from Cluj Napoca, on European Road E60. From Huedin back to Cluj the road can be crowded, so you could get to Cluj Napoca in more than 1 hour.


A forrás koordinátái:

N 46° 41.864 E 023° 11.492
UTM: 34T E 667547 N 5173907


 

2011. június 26., vasárnap

Roadtrip: Reservoirs of Cluj County


We invite you to a road trip of about 85 miles in order to visit the reservoirs of Cluj county. The trail reaches the most spectacular artificial lakes of the area. Leave Cluj Napoca by car towards Oradea, through village Floresti. After reaching village Gilau, turn left to Somesul Rece. Before entering village Somesul Rece, appears on the right the first lake, Lake Gilau. From the center of the settlement turn right towards the road leading to Somesul Cald. After a few curves appears Somesul Cald Lake Dam. After Somesul Cald at about 1 mile is an open landscape and it appears in the left the image of Lake Tarnita. Tarnita Reservoir has an area of about 215 hectares and a length of over 5 miles with a depth of over 230 feet. Next, the road goes near the lake, and from time to time thickness of trees is split to allow a unique view over the lake. After a few miles we can see a small paved road that leads to the area known by local people as Tail of the Lake. Here the lake narrows and continues with a river that brings cold water from the mountains. This is the place you can find our cache and you can refresh with a very tasty water.



Next, the road leads to Marisel area, Apuseni Mountains. Here you can find other two caches, the Dobrus Hill and Comoara lui Iancu and again you can stop the car and take small trips to explore the area. The trail continues until it reaches a junction with the road to Belis, where you need to turn right, in order to reach the dam at Belis–Fantanele, one of the largest and most beautiful dams in Transylvania. The third reservoir, Lake Belis-Fantanele has a length of about 20 miles and a surface of water of about 900 hectares. Reservoir Belis-Fantanele has an amazing history that revolves around the ancient village that was flooded in order to build the dam. From here the road leads through forests and villages to city of Huedin a small town at about 50 km from Cluj Napoca, on European Road E60. From Huedin back to Cluj the road can be crowded, so you could get to Cluj Napoca in more than 1 hour.

2011. június 12., vasárnap

A Hója-gerinctől a Bongár-forrásig


Mint annyi más kirándulás az utóbbi időben, ez is ládakereséssel indult. Csakhogy a ládakeresés egy hete elkezdődött azzal, hogy ez "mystery" doboz lévén, előbb meg kellett fejteni valamilyen agyament rejtvényt ahhoz, hogy a koordinátákat megtudjuk. A láda, mint kiderült, a Hója- és a Bácsi-erdő találkozásánál volt, ezért úgy gondoltuk, hogy miután megtaláljuk, sétáljunk el a Csigadombra, illetve a Bongár-forráshoz is. A geoládát szerencsésen megtaláltuk, sőt, a környéken M. még néhány kékhátú gombát is talált, amire nagyon büszke volt.





Bár nem szedtük le, lefényképeztem, és utólag, otthon tudtam meg, hogy ez nem más, mint a sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus). A sárgagéva élő vagy elhalt lombos fákon, ezek vastag ágain telepszik meg; gyakran jelenik meg az ártéri erdőkben. A változatos alakú, lapos, egymás fölött elhelyezkedő termőtestek akár 30–50 cm átmérőjűre is megnőnek. Egy-egy, rendszerint sárga vagy narancssárga, különböző méretűre nőtt, egymás fölött elhelyezkedő, fodros vagy hullámos szélű telepet hoznak létre. Termőrétegük likacsos, húsuk fehér színű. Nyáron érdemes gyűjteni a fiatal, még puha húsú példányokat, mert később a többi taplógombához hasonlóan húsa keménnyé válik. Na majd következő alkalommal nem hagyjuk ott...







A Bongár-forráshoz elég nagy kerülővel jutottunk el, mert ki kellett kerülnünk a juhnyájakat a juhászkutyák miatt, így aztán a Csigadombra már fel sem mentünk. Maga a Bongár-forrás pedig egy óriási kiábrándulás volt. Lévén, hogy a Hója-gerincen alig van néhány forrás, (a Bongár-forrásból eredő Bongár-patak ritkaságszámba megy a környéken) nem csoda, hogy az egyik legfinomabb és legbővizűbb forrást a környékbeli juhtenyésztők itatónak alakították ki. Nem tudom kinek van haszna a városkörüli juhtenyésztésből a néhány juhnyáj-tulajdonoson kívül, de a városkép, a turizmus, a környezet és a legelő is csak veszít belőle, ebben biztos vagyok. Szégyen és gyalázat, amit ezzel a forrással csináltak, és nemcsak ezzel. (Ld. EKE-forrás)





Bár nem vagyok lepkegyűjtő, még csak lepkerajongó sem, ez a képen látható szituáció eléggé felkeltette érdeklődésemet. Egy 10 centiméteres ágdarabon tizenegy lepke üldögél (három különböző fajból), de úgy mintha oda lettek volna ragasztva. Kiváncsi lennék, vajon milyen okból kifolyólag ültek ott szinte mozdulatlanul. Ha valaki tud erre magyarázatot, kérem írjon. Sajnos a fényképezőgépem akkui éppen lemerültek, így a képet 2MP telefonnal készítettem, ezért nem nevezhetek be vele lepkefotó-pályázatra :)






2011. június 8., szerda

Hosszú Béla: Vallásoktatás




Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".






Hosszú Béla: Vallásoktatás





Még zsenge kisgyerek voltam, amikor megmutatkozott bennem a majdani kiránduló: imádtam a természet csodáit megfigyelni, minden egyes apróságon igen sokáig elmélázni és mindezekre számomra érthető magyarázatot keresni. Ha egy színes kő vagy egy tarka virág került a kezembe, órákig tudtam forgatni, nézegetni és tanulmányozni. Talán emiatt tűnhetett  úgy szüleimnek, hogy nem vagyok az a kimondott zseniális típus, és ötévesen, rögtön a második bécsi döntés után beírattak óvodába: hátha ragad rám valami a nagymagyar pedagógiai módszereknek köszönhetően.
Attól a naptól kezdve, hogy Anyu kézenfogva elvitt a Szenczi Molnár utcai villába beíratni, én teljesen egyedül jártam minden nap óvodába. Akkoriban a Szondy utcában laktunk és két utcán és egy parkon kellett mindennap átmenjek ahhoz, hogy az óvódába eljussak. Hihetetlenül messze volt, ha beleszámítom a sok kertet, ahová be kellett lesni, a sok kutyát, amit kénytelen voltam megsimogatni, a sok madarat, amin el lehetett csodálkozni és még annyi mindent, amibe útközben belebotlottam... Amikor az októberi nap besütött az ablakon és az őszi esőcseppek szikráztak a fák elsárgult levelein, én úgy éreztem magam az óvodában, mint egy sólyomfióka a kalitkában. Nem is volt olyan reggel egész óvodás pályafutásom alatt, amikor idejében odaértem. Margit néni, a csúnyácska óvónő, aki másodállásban vénkisasszony volt, ahogy beléptem, az összes gyerekkel kórusban énekelte:


Késő kása,  elaludtál,
Mert rizskásával álmodtál. 


Nahát nekem énekelhették, másnapra úgyis elfelejtettem. Mindennap új kalandok vártak az utamon: fürge szöcskék után szökdécselő éhes verebek, az út porától gömbölyűre csiszolódott üvegdarabok vagy a kerítés lécei között kibújdosó csivitelő kiscsirkék, mind fontosabbak voltak számomra mint Margit néni vagy az óvoda.
Mindezek ellenére, nem léhaságom  volt az oka annak, hogy alig két hónap után kimaradtam az óvódából. Azért nem mentem többet óvodába, mert 1940 végén TBC-vel diagnisztizáltak és attól kezdve a Szenczi Molnár  utcai óvoda helyett a Kossuth Lajos utcai tüdőgondozóba jártam mindennapos légmellkezelésre. Kezeltek naponta bejáró betegként, majd be is voltam utalva. Kiengedtek, de nem gyógyultam meg, így amikor egykori óvodatársaim a Méhes utcai iskolába jelentkeztek első osztályba, én a szegedi tüdőgondozó intézetben kezdtem a rettegett iskolát. Ott aztán, amikor becsomagoltak mint valami múmiát és kivittek a kertbe délutáni alvásra, álmomban gyakran visszatértem a Szondy utcába.
Láttam magam, amint jobbra fordulok a Ferencz József püspök utca sarkán, bekukucskálok az özvegy ügyvédné udvarára és megszámolom, hogy megvan-e mind a hét Debrecenből hozatott gyöngytyúkja. Utána továbbmegyek a Hárompüspök térig, amin úgy vágok át keresztben hogy közben megnézem, hogy a hangyák még mindig Kukumájék udvara felé hordják azt a rengeteg szerzeményt, amellyel simára taposták ösvényüket. Onnan a Majláth utcán úgy megyek fel, hogy hol Ferenczi néni macskáját ölelem magamhoz, hol a Kiss bácsiék majdnem velem egymagasságú németjuhászát simogatom, hol pedig a nemrég  elmenekült román közjegyző csengőzsinórját huzogatom. Persze mindezt álmomban.
Valóságban a tüdőgondozó szanatórium parkja talán még szebb is volt, mint az otthoni, amiről álmodtam: volt egy kis halastó hófehér, narancssárga és vérpiros halakkal, volt egy sövénnyel szegélyezett hosszú sétány, sőt volt egy úgynevezett kálvária is, ugyanis a szanatórium iskolája a katolikus egyház fennhatósága alá tartozott. A kálvária sztációit amikor jobban lettem, jómagam is többször végigjártam, ám a katolikus hitoktatásra minket, reformátusokat sosem fogadtak be. Két kislánnyal együtt úgy töltöttük az ajtón kívül a hitoktatási órákat, hogy még a parkba sem mertünk kimenni játszani. Csak álltunk és és néha félhangosan mormoltuk az Üdvözlégyet egy olyan terem ajtaja előtt, ahonnan minket akaratunk ellenére kirekesztettek. Olykor, a huzatos folyósón állingálva, arra gondoltam: miért nem születhettem én katolikusnak: most ott lehetnék bent a többiekkel, játszanánk, énekelnénk, hej, az lenne a jó élet.
Így telt el egy fél év Szegeden, amíg egyszer a kezelő főorvos egy röntgenvizsgálat után azt mondta nekem, írjak haza Kolozsvárra, hogy jöjjenek utánam és vigyenek haza. A lábamból minden erő kiment. Itt a vég. Nem én lettem volna az első gyerek, akit kezelhetetlennek nyilvánítanak és hazaküldenek. A szűkszavú doktor, amikor meglátta, hogy elsápadva az ágynak támaszkodom, azt mondja: igen, öcskös, hogy magyarázzam el, a folt a tüdődön elmeszesedett... Hát én azt hittem rögtön beesek a kivizsgálóágy alá. Azt, hogy folt van a tüdőmön, többször hallottam, de mi az, hogy most már el is meszesedtem?
-       Doktor bácsi, s mikor fogok meghalni?  - kérdeztem síri hangon.
-       A nagy büdös francot fogsz meghalni, - ripakodott rám dühösen - ez azt jelenti, hogy meggyógyultál, te majomparádé!
Levelet írni akkor még nem tudtam, de nagy örömmel megkértem Jozefa kedvesnővért, aki rögtön meg is írta haza a jó hírt: jöjjenek utánam, mert meggyógyultam. Három nap után meg is jött Anyu, és miután összepakolta a kevés batyumat egy ütött-kopott bőröndbe, azt mondta, jaj, de örülök, hogy végre hazajöhetsz. Képzeld Béluskám, Árpád-motorkocsival megyünk haza. Na az én hónapokig szegedi béklyókba szorított fantáziámnak nem is kellett több: már láttam magam előtt a hatalmas, kardokkal-pajzsokkal kirakott vasparipát, ami előtt tizenkét fekete ló ágaskodik, és Árpád apánk nagy méltósággal ül a tetején, miközben karikás ostorával csak úgy rittyentget a levegőben.
Persze csalódásom ugyanakkora volt, mint az elvárásaim: a belga modellre épült, kizárólag elsőosztályú helyekkel ellátott Árpád-sínautóbuszok ugyan  nagyon különböztek a megszokott, gőzmozdony vontatta fapados vasúti kocsiktól, de mégsem azok a táltos paripák és szittya vitézek által repített szerelvények voltak, amiket gyerekfejjel elképzeltem. Végülis hazaértünk a nagy havazások ellenére, ithon pedig nagy volt az öröm mert hazajöttem, de féleg azért, mert meggyógyultam.
Elég sokáig nem mentem iskolába, miután hazajöttünk. Talán az orvosi papírokat, talán a szegedi iskola papírjait kellett bevárni, de én az első osztályt nem is folytattam itthon, csak ősszel indultam a Méhes utcai iskolában immár másodikosként. Nyilván ez nagy kiesést jelentett számomra, mert az első hetekben többszörösen leszerepeltem. Senki nem kérdezte tőlem miért nem tudom az ábécét, vagy az egyszeregyet: a tanító bácsi is, osztálytársaim is úgy kezeltek, mint egy ügyefogyottat. Nem is tagadom, sok idő kellett ahhoz, hogy az akkori osztálytársaimat utolérjem olvasásban és számtanban.
Mindezek ellenére vallásból nagyon felkészülten vártam az első órát. Annyit ácsorogtam a szegedi intézet folyósóján kitaszítva, hogy hazaérkezve talán ez volt az egyetlen tantárgy, amit igazán vártam. Két hét várakozás után megérkezett egy ifjú, hitbuzgó anyaországi hitoktató, akinek első dolga az volt, hogy mindannyiunk szüleivel énekes könyvet vásároltasson. Akkor még azt hittem, hogy amit a tiszteletes úr mond, az itt ezen a földön is törvényszámba megy, így hazamentem és kijelentettem, hogy hétfőre az iskolába kell zsoltáros könyv. Szegény Anyu éppen az egyéves Sanyi öcsémmel volt elfoglalva, bólintott, és ezzel a dolog el volt intézve. Következő héten kaptam egy intőt az ellenőrzőmbe és megint elmondtam Anyunak, hogy kéne énekeskönyv.
-         Kisfiam, - mondta édesanyám - aki téged énekelni akar tanítani, az könyv nélkül is megtanítahat.  Húsz évvel ezelőtt, amikor mi azt énekeltük a zilahi templomban, hogy mint a szép híves patakra, még a tiszteletes úrnak se volt könyve. S ha az iskolában nem tudnak könyv nélkül megtanítani, majd én eléneklem neked, s megtanulod... S ezzel már énekelte is nekem a szarvast, amint a patakra kívánkozik.


Következő hétfőn én olyan nyugodtan vártam a vallásórát, mint akinek ez az egyetlen és legnagyobb vágya. Bejött a tiszteletes úr és sorba vette a padokat a zsoltáros könyveket ellenőrizve. Akkoriban hosszabbak voltak a padok, ötön-haton is ültünk egy-egy pad mögött. Én valahol középen ültem, amikor a kisportolt, pirospozsgás hitoktató megkérdezte tőlem, mi van, magának továbbra sincs énekes könyve? Nincs - mondtam - és édesanyám azt üzeni, hogyha a tanár úr nem tudja a szöveget könyv nélkül, majd ő bejön és megtanítja. Ott helyben akkora pofont kaptam, hogy a mellettem ülő két gyerekkel együtt úgy repültünk ki a padból, mint az egymást kiütő kuglibábuk.


Hiába jött fel Anyu az iskolába magyarázkodni és reklamálni, írásban és számtanban még valahogy utolértem osztálytársaimat, de az eltiltott és kipofozott vallásórákat már sosem tudtam bepótolni...

2011. június 5., vasárnap

Laskagomba Tárnicán




Vasárnap kimentünk Péterékkel a Tárnicai víztározó partjára, ahol barátaiknak hétvégi házuk van. Ezért nyáron ők gyakran járnak ki és az évek során feltérképezték a környék gombatermő helyeit is. Tehát gombászni hívtak, aminek M. nem tudott ellenállni, bár nem nagyon szereti (szerintem jogosan) ezt a hűvös, huzatos és állandóan nyirkos völgyet. Szóval kimentünk, volt flekken-, miccs- és csirkesütés, még a tóban is fürödtünk mi ketten Péterrel. De a nap csúcspontja mindenképpen a gombászás volt... A Cs.-ék házától 2-3 kilométerre található erdei útig autóval mentünk, onnan egy nagyon meredek kapaszkodón szinte négykézláb másztunk fel a már járható, de még mindig meredek hegyoldalra.






Ez az ők rókagombás helyük. Én végig szkeptikus voltam a rókagombával kapcsolatosan (szerintem túl korai lenne), de ők határozottan állították, hogy tavaly június elsején szedtek itt egy jó adagot. Persze rókagombát csak Péter talált, az is néhány csenevész eltévelyedett példány volt. Ám amikor már meguntuk az eredménytelen bolyongást és elindultunk lefelé a hegyről, M. és Péter szinte egyszerre botlottak bele egy letörött, korhadó faágra, amely tele volt gyönyörű laskagombával. Amikor látta, hogy M. mennyire megörült neki, Péter lemondott az ő részéről - így aztán elmondhatom, hogy egy ágon annyi laskagombát találtunk, hogy ketten M.-val két napig ettünk belőle finom, puliszkás gombapaprikást. Be kell vallanom azt is, hogy ez az első alkalom, hogy erdőben találunk laskagombát, valahogy eddig sosem jött össze.




Mivel a gombahatározók szerint az erdei laskagombákból csupán kétféle terem környékünkön: az erestönkű laskagomba és a kései laskagomba, lévén hogy nyárelő van, arra következtetek, hogy az elsőt szedtünk (Pleurotus cornucopiae). Az erestönkű laskagomba, amint azt láthatjuk nagy termetű, nagy csomókban fejlődő csoportos gomba. Kalapja 5-12 cm átmérőjű, színe barnássárga, világos okkersárga, krémfehéres, de még élénksárga is lehet. Alakja kissé tölcséresedő. Fehéres lemezei a tönkre lefutók és a tönkön bordásan kiemelkedő, hálózatosan összefutó erekben folytatódnak, ettől lett a neve is "erestönkű". Színe fehéres, vagy halvány árnyalatban a kalapjával megegyező.




Tönkje kissé excentrikus és megnyúlt, de lehet középponti is, azonban a csoportos növés miatt görbe, többszörösen elágazó, fehér illetve barnásfehér színű és a lehúzódó lemezektől eres mintázatú. Szaga kellemes, lisztre emlékeztető, kissé ánizsos. Különféle lombos fákon, főleg nyárfán, szilfán, juharfán, az elhalt faanyagon tavasztól őszig terem. Fűrészporon, fahulladékon, fatuskókon termeszthető. Igen jó ehető gomba. Főleg a kalapját fogyasszuk, mert tönkje elég szívós, de ez példányonként változhat.