Hosszú Béla: Fáni néni

.

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők". Az illusztrációkat jómagam válogattam, forrás: internet.

Hosszú Béla: Fáni néni

.

Bár egy életen át kísért, sőt kísértett az emléke, csak most - majdnem hetven év után – sikerült rávennem magam, hogy elmeséljem Fáni néni különös és fájdalmas történetét... Úgy érzem, tartozom neki ennyivel. Talán még nem késő emlékezni, emlékeztetni rá. Mert ez egy színigaz történet, bár nem hiszem, hogy sokan élnének az egykori szemtanúk közül akik még emlékeznének is rá.

Annak idején egy olyan kolozsvári utcában laktunk, ahol az akkori társadalom minden rétege képviselve volt: tisztviselő és koldus, favágó és igazgató, szatócs és csizmadia, újságíró és szabó. Ha jól belegondolok, még taxisofőr is lakott ott, pedig az igazán ritka foglalkozás volt a negyvenes évek elején. Volt köztünk magyar, román, zsidó, cigány és Isten tudja hány más nemzet ideragadt leszármazottja. Az utca elején volt egy ház, melynek fele bolt, fele pedig kocsma volt, ezt csupán pár lépés választotta el a cigánysortól. Még különleges figurája, ismertetőjele is volt a mi utcánknak: itt lakott Kukumáj, a békés, vízkóros melák. Édesanyja, egy szegény-szerény özvegyasszony gondozta és rendezte Kukumájt.

Egy ehhez hasonló Szondi utcai házban kezdődik az a történet, amely végleg megosztotta az utca addig együttélő, többnyelvű és mégis egyetértő lakóit. Közvetlenül Kukumájék háza mellett volt egy kis üzlet, amely ellátta az utca lakóit mindennapi élelmiszerrel, az üzlet mögött ház. Ebbe a házba szállásoltak el a második bécsi döntés után egy "magyar" századost családjával együtt. A százados úrra nem nagyon emlékszem - hét-nyolc éves lehettem akkoriban -, viszont annál tisztábban emlékszem a századosné asszonyságra. Pirospozsgás, középkorú molett nő volt, akinek legjellemzőbb vonása az volt, hogy minden újdonsült ismerősét erőszakosan az akkor hatalmon lévő nyilaspártba próbálta beszervezni. Úgy gondolom, minden környékbeli rettegett tőle.

Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor szegény édesanyámnak - nyugodjon békében -, visszautasíthatatlan nyilaskeresztes karácsonyi meghívót adott. Csak szüleim készülődés közbeni ijedt suttogásaiból következtethetem, mennyire keserves lehetett nekik részt venni a szénatéri mérlegházban tartott ünnepségen. Apám otthon is maradt, nem akart ilyen "ünnepségen" megjelenni. Fekete egyenruhába öltözött nyilaskarszalagos alakok között botladoztunk anyámmal megszeppenve. Még arra is emlékszem, hogy karót nyelt katonák dölyfös pillantások közepette nyilaskeresztes szaloncukrot osztogattak a gyerekeknek. Mi pedig, alighogy megkaptuk a karácsonyi szeretetcsomagot, igyekeztünk mihamarabb eltűnni onnan. Bár ez nem is volt olyan egyszerű: ahogy kiléptünk a kapun, egy kakastollas csendőr megkérdezte, ugyanbiza hová sietnek ilyen korán, még csak most kezdődik a mulatozás. Szerencsére anyám valamivel kimagyarázta korai távozásunkat... Mindezt csak azért mesélem el, hogy közelítő fogalmat alkossak arról, milyen légkört, micsoda terrorhangulatot volt képes teremteni maga körül ez a furmányos nőszemély.

Valamilyen okból kifolyólag a századosné összeveszett az utca addigi egyetlen boltosával, bosszúja pedig kegyetlen volt: a szomszédos házban (Kukumájék udvarán) lakó háborús özvegynek engedélyt szerzett egy másik élelmiszerüzlet megnyitására. Ez aztán kissé megosztotta az utca lakóit, habár az új üzletnek nem nagy sikere volt. Az üzletnyitás egyik legnagyobb vívmánya az lett, hogy az újdonsült boltosné tizenegyéves fia fennkölt mosollyal feszíthetett az üzlet előtt vadonatúj bocskai-sapkájában. A századosnénak köszönhetően ő lett az utca új elitje.

Aztán eljött a sárga csillagok ideje. Az utca szabója, tisztviselője, órása és mérnöke meg lett bélyegezve. Gyermekeik - barátaim, játszótársaim -, féltek kijönni az addig közös utcánkra. Az utca lapított, a szomszédok szégyelltek egymás szemébe nézni. Lopva juttattak néha egy kis alamizsnát a kitaszítottaknak. Aztán egy napon az utca felső részéről, a dombtetőről, ahol annyit szánkóztunk együtt, felbukkant egy hatalmas stráfszekér, oldalán egy "híven, becsülettel, vitézül" baktató pocakos csendőrrel. El sem ért az utca közepéig, a szekér már majdnem tele lett batyukkal, a batyuk tetején pedig sápadt zsidógyerekekkel. A szekér mellett sirdogáló asszonyok tördelték kezeiket. (Férfiak már alig voltak akkor, vagy ágyútölteléknek, vagy munkaszolgálatra vitték el őket.) Mi, a többi gyerek szájtátva, értetlenül kísértük a gyászos menetet.

Az utca közepe táján egy tisztviselő család motyóját és sápadt, beteges gyerekét pakolták éppen fel a szekérre, amikor kijött a szemközti házból Fáni néni elbúcsúzni. Töpörödött kicsi asszony volt, egy szál háziruhában búcsúzkodott a szerencsétlenektől. Sírtak-ríttak, ölelkeztek a tisztviselőné asszonnyal. Háziruhája zsebéből papírzacskóba csomagolt selyemcukorkát nyújtott fel a kisírt szemű, viaszarcú szomszédgyerek markába. Ekkor a szájtátiak közül kivált a vigyorgó, bocskai-sapkás újdonsült-boltosgyerek és a csendőrhöz szólva megkérdezte, hogy hát Fáni nénit miért nem viszik. A csendőr meglepődött, egy pillanatra megdermedt, nem tudta, mit tegyen. Nézte a szerencsétlen öregasszonyt amint papucsban és háziruhában, riadtan pislog az utca közepén. Erre a boltosgyerek tovább folytatta: tessék mekkérdezni akárkit, mindenki tuggya, hogy a vénbanya is zsidó. Fáni néni egy pillanatig tiltakozni próbált, majd hirtelen indulattól vezérelve megátkozta árulóját. A csendőr erre feltuszkolta az öregasszonyt szekérre úgy ahogy volt, egy szál ruhában, sikítozva.

Én ott maradtam ledöbbenve. Nem tudtam, és nem is érdekelt addig, hogy az a törékeny kis öregasszony, a mosónő, aki soha senkinek nem ártott és akinek mindig volt hozzánk, gyerekekhez egy jóindulatú mosolya, angyali szerénységével és agyonmosott kötényével: zsidó. Maholnap hetven éve, hogy ez megtörtént és mai napig sem értem, miért történt mindez… Fáni néni kétségbeesett tekintete végigkísért az életemen, nem feledtem el sem őt, sem a stráfszekér többi utasát. Emlékük legyen áldott.

Utóirat: Hogy az átok fogott, vagy csak egyszerűen úgy hozta a sors, nem tudom, de a boltosgyerek 32 évesen tüdővészben meghalt. Magamról csak annyit, hogy mai napig is mindannyiszor megborzadok, ha bocskai-sapkát vagy pirospozsgás századosnét látok.