Kezdjem azzal, hogy tetszett. A Tizenegy perc után különösen, mert az egyáltalán nem tetszett. A 24 éves szép, látszólag kiegyensúlyozott szlovén lány, Veronika egyszer csak úgy dönt, hogy öngyilkos lesz. „Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.” Paolo Coelho ezúttal sem hagyja alább az Alkimista óta megszokott nívót: olyan könyvet tesz elénk, amely elgondolkoztat az élet értelméről és leginkább az életben átélt dolgok fontossági sorrendjéről.
.
.
.
Veronika határozott lány: beszedi a gyógyszereket és lefekszik meghalni. Ám a sors úgy dönt, hogy mégis élnie kell. Ezúttal bolondokházában. Más környezetben, más emberekkel körülvéve. Ahol van ideje rádöbbenni az élet fontosságára. És mi van akkor, ha a sors akarata csak félig-meddig teljesül? Élhet még, de csak ideig-óráig. Ám a napok teltével, ő az élet mellett döntene, de lehet, hogy már nincs választása. Mikor kezdünk el ragaszkodni ahhoz, amink van? Amikor már késő? „Bolond az, ki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.”
.
.
Itt, a kaszárnyából átalakított elmegyógyintézetben éli át először a valódi gyűlöletet, zokog teljes szívéből, pofoz fel valakit csak azért, mert megsértette. Megismeri a benne lakozó többi Veronikát, kiknek kiléte ez idáig ismeretlen volt számára. Újra élni szeretne, beszélgetni a gesztenyét áruló idős hölggyel, lakásának ablakából a ljubljanai főteret nézni, rámosolyogni a szembejövő férfiakra, felfedezni az élet azon csodáit, amiket eddig elszalasztott. „Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin, amikor a hőmérő mínusz 5 fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat. - Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar - nem gondolod?"
.
Veronikát egy szkizofrén fiú, Eduard személyében, itt a Vilette-ben éri utol a szerelem. Furcsa szerelem szövődik köztük, melyben nincs szerepe a józan észnek, csak férfinak, nőnek, és a Paradicsom vízióinak. Veronika megtanulja, hogy az embernek egész életében úgy kellene élnie, mint ahogy ő tette a bolodokházában egy hét leforgása alatt. Most kezd el élni, ám a halál csendes alattomossággal még mindig ott lebeg felette. Hogy végződhet egy történet, ami épp csak elkezdődött? Olvasd el és nem fogod megbánni. Coelho két alkalommal is megjelenik a regényben. Mint tudjuk, ő maga is megjárta az őrültek házát. Szülei nem tudták elfogadni, hogy író akart lenni, ennek hatására az ifjú Coelho folyamatos dühkitöréseket produkált. Szülei idegbetegségnek hitték, és 17 évesen bezáratták egy elmegyógyintézetbe. Saját bőrén tapasztalta az őrültséget és felismerte: "Bolond az, aki a saját világában él. Én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni a életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják."
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése