A kutya akinek barátja voltam

Bettit 2002 nyarán hozta Kóci a műhelybe. Annyira stresszes volt, hogy Kócin és rajtam kívül hetekig senkit nem engedett magához közel. Valahol a szemétnél szedték össze, kimerülten, éhesen és egy félresikerült anyaság minden lehető stresszével magában. (Apropó, amikor egy "gyönyörű" fajkutya korcs kölyköket szül, miért csak nekünk, embereknek feltűnő, a szuka pedig ugyanolyan szeretettel gondozza a kis tarka meg teljesen másszínű gnómokat, mintha saját képmására készültek volna? Miért kell nekünk mindenbe belepofázni?).

Több mint három évig volt lenn a műhelyben Bundival együtt. Kicsi udvar volt, mindig arra gondoltam, hogy nem tudja leszaladni az energiáját, az étkezés sem volt valami fényes, (anyagi helyzetünk sem volt az). Foglalkozni sem sokat foglalkoztam vele (velük), időm és kedvem sem volt akkoriban semmire. Mindezek ellenére az a kutya annyira őrizte a házat és engem, mintha én lettem volna a legfontosabb dolog az életében. (Talán az is voltam.)

Amikor 2005 decemberében a műhelyt felszámoltuk, annyi más fontosabbnak tűnő dolog volt akkor, hogy Bettinek újból Kóci szerzett gazdát. Örvendtem és megkönnyebbülten láttam, hogy rendes emberekhez kerül, akik szeretni fogják. Bundit akkor hoztuk haza, akkor lett talán először életében "bentlakó" kutya. Őt is azért, mert nem találtunk gazdát neki. A búcsuzkodást legszívesebben kihagytam volna, de az én autóm volt a legalkalmasabb arra, hogy felvigyük az új helyére, így én vittem. Bevittük az udvarra, odakötöttük az új házához, elbeszélgettünk az új gazdával, nem is lett volna semmi gond, de amikor indultam kifelé, Betti a kabátom hátsó részébe kapaszkodott a fogaival és nem engedett elmenni. Kicsordultak a könnyeim nyomorúságomban. Akkor éreztem azt, hogy amíg az ember tervei egyeznek az élet menetével, addig minden rendben van. Különben az élet leszarja az embert is és annak terveit is. Magasról. Rájöttem arra is, hogy nem vagyok jó falkavezér, mint annyi minden más sem. Eljöttem s újrakezdtem az életet. Betti nélkül. Ez neki nem sikerült. Két évig betegeskedett az új helyen, múlt héten szörnyű kínok közt kimúlt. Remélem az örök vadászmezőkön jobb gazdára talál. Nyugodj békében, Betti.