2012. január 6., péntek

Hosszú Béla: Fogolycsere




Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".







Hosszú Béla: Fogolycsere





Nem emlékszem pontosan, milyen évet írhattunk, negyvennégyet, vagy negyvenötöt – olyan tízévesforma lehettem akkoriban – de arra emlékszem, hogy az oroszok már erősen megvetették lábukat Zilahon, sőt az élet is kezdett valamelyest “normalizálódni”. Ez a normalizáció azért maradt így meg bennem, mert Anyu újra elkezdett nagyban főzni.  Ez volt ugyanis mindig az ő nagy gondja: a főzés.  A legnehezebb időkben szegény Anyu leginkább attól szenvedett, hogy nem volt miből főzni nekünk tyúkhúslevest vagy kolozsvári káposztát.  
A nőszövetségek akkoriban kezdtek talpraállni, hiszen a bombázások, majd a dávájcsász-dávájbárisnya idején senkinek nem volt kedve szövetkezni… Az éppen újraszerveződött református, katolikus nőszövetségek ebben az időben az oroszok által összefogdosott hadifoglyokat próbálták segíteni: szűkös családi élelmiszeradagjukból igyekeztek enyhíteni a szerencsétlen, keletről és délről idegyűjtött foglyok nyomoráságán. Anyu mindennap ott volt a református nőszövetség konyháján, kavargatta nekik hatalmas fazakakban a híg krumplilevest. Nagymama és Nényuka pedig otthon kötötték a kesztyűket, zoknikat, fülvédőket a szerencsétleneknek. Mert mindenki, aki ezeket a szakadt ruhás, lyukas cipős foglyokat meglátta, akarva-akaratlanul elhurcolt rokonaira, ismerőseire gondolt és segíteni akart.
Nekem akkor már nagyon hiányzott Apu. Hallottuk, hogy az a hadtest, ahol ő szolgált, valahol Ausztriában letette a fegyvert, de semmi közelebbit nem tudtunk róla már hónapok óta. Egyik nap egy újabb hadifogolyszállítmány érkezett a városba: mondanom sem kell, hogy végig követtem őket abban a reményben (vagy inkább attól rettegve), hogy Apuval találkozhatom. Szállítmányt említek, pedig a szerencsétleneket nem szállították, hanem gyalog, menetoszlopban terelték őket, ki tudja honnan Zilahra... Utólag tudtam meg, hogy egy részük Szibériában kötött ki, másik részük pedig már útközben elpusztult. A foglyok összegyűjtése és szortírozása a Börtön udvarán történt. Itt az árnyékos börtönudvar még talán némi pihenést és felüdülést is jelenthetett a szerencsétleneknek.
Aznap reggel öt perc alatt leértem a törvényszéki palota elé. Minden pillantásommal félve-reménykedve Aput kerestem... A foglyokat éppenhogy kihozták az udvarról az utcára, és az oroszul ordítozó katonák próbálták őket a fal mellett valamilyen sorba terelni. Legalább félórába telt, amíg indulásra készen, hatos sorba állították őket. Én egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy abban a hullámzó sorban, amellyel épp egyvonalban  álltam, egy köpcös barna férfi kis batyuval a kezében a sor széle felé oldalog. A bámészkodó sokaság már-már összefolyt a foglyok nehezen fegyelmezhető tömegével. Sokan (akárcsak jómagam) hozzátartozójukat keresték a szerencsétlenek közt, vagy legalábbis egy ismerőst, akitől valamit megtudhassanak a keresett hozzátartozójukról. Vasárnap lehetett Zilahon, mert nagy bámészkodó tömeg gyűlt össze. Amikor a kis köpcös a sor szélére ért, kihasználva azt, hogy az orosz katona mással volt elfoglalva, sutty, átugrott a bámészkodók tömegébe. A ruszki szoldát mégiscsak észrevett valamit: egyet fordult és amikor meglátta, hogy abban a sorban eggyel kevesebb fogoly ácsorog, nyakon ragadta a legközelebbi nagydarab, szájtáti parasztot, és belökte a sorba miközben üvöltve  tvájá mátyát szidta.
A hirtelen szerencsétlenné vált román paraszt eleinte szóhoz sem tudott jutni, majd amikor rájött arra, hogy ennek fele sem tréfa, elkezdett magas hangon jajveszékelni: Tulai Mama, Tulai Mama... Akkor én nem is igazán tudtam, mit jelenthet ez a kifejezés, de mindenesetre szörnyen hangzott számomra amint egy felnőtt, életerős férfi ijedten, gyerekhangon anyja után sír: Tulai Mama, Tulai Mama...
Az orosz katona a siránkozó parasztot hamar elhallgattatta puskatusával, a szerencsétlenek menete elindult, Zilah is idővel lecsitult. A nőegylet megtette, ami tőle tellett, Apu pedig majdnem ugyanígy kiugrott egy halálmenetből Berlin környékén... Gyalog jött utánunk Németországból Zilahra és hazahozott minket, Anyut és a három gyereket Kolozsvárra.
A háborúnak rég vége volt, de öcséimmel még a következő évben is kijártunk Kolozsváron a Katona József utcából a Tordai útra lopott almát dobálni a szerencsétleneknek.

2012. január 3., kedd

Túri-hasadékon át Rákos-patak mentén


Karácsony és Szilveszter között szabadságon voltam, így csütörtökon, december 29-én kimentünk Péterrel a Túri-hasadékba. Egyáltalán nem azzal a szándékkal mentünk, hogy átvágjunk a vad és barátságtalan szoros alján, az útvonal csak ott helyben dőlt el pillanatokon belül. Hát az alig két kilométeres szakaszt két óra alatt küszködtük át, de amikor a felső kavicsbányához értünk, mindketten egyetértettünk abban, hogy érdemes volt. Még annak ellenére is, hogy nekem az utolsó párszáz métert vizes bakanccsal kellett megtenni, mivel egyik lábam becsúszott a patakba. Legalább hússzor kellett a patak kövein átlépkednünk és többször másztunk fel a patak menti sziklákra ahhoz, hogy továbbjuthassunk. Mindezek ellenére, vagy inkább éppen ezért, ez a túra részemről öt csillagos minősítést kapott.



A Túri-hasadék alsó, Koppánd felőli bejárata - annak ellenére, hogy az egész vidék 25 hektáron természetvédelmi területnek lett nyilvánítva -, magánterület, és erre utaló figyelmeztető táblák és kerítések állják el utunkat. Ennek ellenére továbbmentünk, csak furcsállva vettük tudomásul ezt a furcsa helyzetet. A hasadék hossza 1850 méter, és falai elérik a 100-150 méter magasságot is. Nyáron naponta lehet itt sziklamászókat látni, amint köteleiken himbálózva fel-le igyekeznek a függőleges sziklafalakon. Utólag azt is megtudtam, hogy a hasadék epigenetikus eredetű, (felülről képződő), ellentétben a Tordai-hasadékkal, mely barlangeredetű, vagyis egy beszakadt szurdok. A geológiai múltban a Túri- hasadék vonulata puha, üledékes kőzetekkel volt borítva, u. n. neogen (ifjú tercier) rétegekkel. Akkor keletkezett a Rákos-patak. A patak az üledéket lehordta és helyükbe bevágódott és lassan-lassan tovább mosta és mossa ma is az alap gerincét.






1985 és 1988 között a hasadékban archeológiai kutatásokat végeztek, melyek során 53 neolitikumbeli lakóhelyet tártak fel. (Még egyszer kihangsúlyozom, hogy 2011-ben, a félresikerült visszaszolgáltatások következményeként a hasadék magánterület.) A szurdok falaiban 29 barlang, a Rákos patakon pedig számos vízesés található. Szerves maradványok nyomai még a második világháború után is gyakoriak voltak: egy halnak, a Sphaerodus nevű kihalt cápafajnak megkövült, barnazománcos zápfoga jól megtartott állapotban s gyakran fordult elő, ezt a pásztorgyerekek halszem néven kínálták az arra tévedő turistáknak.




A mederben csak alacsony vízállás mellett tudunk valahogy végighatolni. (...) Tovább menve a patak oly hegyszorulatba ér, hogy ösvényre nincs hely, csak a sziklafalba kapaszkodva és mászva lehet tovább jutni. A patakban a hasadék hosszában negyvenszer kell átkelnünk. Átkeléskor természetesen kőröl-kőre kell ugrálni, még pedig ügyesen, mert a sík és nedves köveken való elcsúszás igen váratlan és kellemetlen fürdőt jelent az embernek, a zuhatagos patak ugyanis lépten-nyomon mély örvényeket és gübbenőket ás magának. Általában a hasadék végigjárása nem tartozik a legkönnyebb gyakorlatok közé. (Bodoczi Károly: A Túri-hasadék, 1948)