2008. október 28., kedd
LePista personata
2008. október 19., vasárnap
Gomba, kökény és galagonya a kapusi legelőn
A sárguló csiperke fogyasztása gyomor-bélpanaszokat és tartós undort okoz, nagyobb mennyiségben már mérgező. Mindenben hasonlít az erdőszéli (ehető és ízletes) csiperkéhez, csak fehér húsa citromsárgára változik, különösen a tönk tövében. Már nyersen is rossz, vegyi készítményekre (karbol, jód, tinta) emlékeztető szaga van. A nyomáshelyen feltűnően sárgán foltosodik, alul már kívül is élénksárga lehet. A vágások mentén gyorsan citromsárga színt vesz fel, dörzsölésre krómsárgára színeződik. Az állott gombán a sárga szín eltűnik, de nyomásra, dörzsölésre újra előjön. A friss gombán a szag néha nem eléggé kifejezett, de főzve erősödik, és undort kelt. Szerencsére nem mindenütt gyakori. Egész évben előjön, de leggyakrabban nyár végén, ősszel. Közeli rokona az ugyancsak ártalmas tintaszagú csiperke, amely könnyen felismerhető szürke és apró feketés pikkelyekkel díszített kalapjáról. Ez a faj azonban nem gyakori, bár eléggé hasonlít az ehető csiperkékhez. Jellegzetessége - a sárgulás - nem mindig eléggé feltűnő, tehát az undort keltő szag a legjellemzőbb rá. Ezért általános szabály, hogy minden jó szagú és jó ízű csiperke ehető, de a rossz szagúak megárthatnak.
Múlt héten M.-t félrevezette egy jóindulatú ismerős, ugyanis miután leszedték Magyarkapus csiperkeállományát, kimentek Tarnicára, ahol M., igazát bizonyítva, megmutatta a nyugdíjas biológia tanárnak a leszedett gombákat, hogy: ugye ezek ehető csiperkék? Sárkány tanár úr megnyugtatta M.-t, hogy ez tényleg az ehető erdőszéli csiperke. Pedig én nem hiszem, hogy az volt: az erdőszéli csiperke húsa ánizsszagú és (!) sárguló. Ez a gomba nyomásra kívül is sárgul (persze mindamellett ehető és finom gomba). A lemezek sokáig halványak, de végül csokoládébarnák, feketések lesznek. Tönkje csöves és talpas. A gomba, amit M. szedett múlt héten és amit ugyanott most is találtunk (persze sokkal kevesebbet) az a kerti csiperke: ennek kalapja eléri a 10 centiméter átmérőt, eleinte félgömb alakú, de rövid idő múlva boltozatossá válik, majd csaknem laposra kiterül. Bőre fehér, néha finoman vagy durvábban szálas, pikkelyes. A lemezek színe a kezdeti rózsaszínből később jellegzetes csokoládébarnává változik, majd végül csaknem teljesen fekete lesz. Gallérja vékony, aránylag hamar eltűnik. Húsa fehér, törésre gyengén húsvörösre színeződik.
Mivel nem volt annyi gomba, hogy vasárnapunkat teljesen lefoglalja, kihasználva a gyönyörű őszi időt mást is szedtem: többek közt kökényt. Arra gondoltam, hogy valamennyit szedek belőle, aztán majd meglátom mit csinálok vele. A kökény (Prunus spinosa) vidékünkön, sőt egész Európában elég gyakori gyógynövény. Ez a tüskés (tulajdonképpen tövises) cserje a szilva egyik rokona. Bimbójából vértisztító, fogyást elősegítő teát főznek. Termése apró, kékesfekete, hamvas, csonthéjas vadgyümölcs. Éretlen termésének húsa erősen fanyar ízű. Akkor érdemes gyűjteni a gyümölcsöt, amikor a dér már megcsípte, ekkorra megpuhul, fanyarságából veszít, és enyhén édes íze lesz. Almával mártás készíthető belőle, amit húsokhoz és vadhúsokhoz ízesítőként egyaránt felhasználhatunk. Mézzel, gyógyító hatású dzsem, vagy zselé készítésére használhatjuk. Gyümölcsbor készítésére is alkalmas. Én a kökénylikőrt így fogom elkészíteni: ugyanolyan mennyiségű cukrot adok hozzá, amennyi a gyümölcs. Tíz napig hagyom állni, majd egy alig 35 fokos vodkát töltök rá, (ez Erzsi kolléganőnk szerint nem fogja le a gyümölcs ízét, mint a 90 fokos szesz). Újabb tíz nap után lehet rá szeszt is tölteni: 1 liter szeszhez 1,4 liter vizet számítva.
A másik gyógyszerzeményem a kapusi legelőről a galagonya. A galagonya a rózsafélék családjába sorolt növénynemzetség. Formája általában tövises cserje vagy kis fa. Levelei szórt állásúak, a virágzat sátorozó buga. A a mag héja nagyon kemény. A termést az állatok a maggal együtt fogyasztják el, majd a mag a bélcsatornán sértetlenül áthaladva az anyanövénytől távol jut ki a külvilágba. A nemzetség rendkívül fajgazdag (egyes szerzők szerint a fajok száma több mint ezer!), sok az átmeneti és hibrid alak, változat. Főleg az északi féltekén elterjedtek. Fiatal levelét nyersen salátába, virágait borok és likőrök ízesítéséhez használhatjuk fel. Gyümölcséből zselét, lekvárt főzhetünk, de nyersen is fogyasztható. Bort is készíthetünk belőle. A szív oxigénellátását javítja, ezért mindenféle szívbetegség esetén javallott. Hatóanyaga hasonlít a sárga gyűszűvirágéra, de káros mellékhatásai nincsenek. Gyógyteát friss hajtásokból, levelekből, vagy terméséből készíthetünk, de utóbbiak nyersen is fogyaszthatók. Mi a leszedett gyümölcsöt megszárítjuk és csipkebogyóval együtt teának használjuk. A játszottak még kategóriában megemlíteném, hogy egy levesrevaló szegfűgombát is találtunk.
2008. október 5., vasárnap
Nagy Őzlábgomba vs. M, a Nagy Gombász
A nagy őzlábgomba kalapja fiatalon tojás alakú, később esernyőszerűen kiterülő, középen csúcsos púppal. Átmérője 10-30 centiméter lehet. Fiatalon összefüggően sötétbarna, bőre növekedés közben körben felrepedezik, ezért a kifejlett, szétnyílt gomba fehéres, világos szürkésbarnás alapon szabálytalanul rendezett, sötétebb barna, kiálló pikkelyekkel tarkított. Széle rojtos. A kalap bőre nem húzható le. Lemezei a tönk körül gyűrűben összenőttek, és a tönktől udvar választja el őket. Szabadon és igen sűrűn állnak, a kalap széle felé szélesebbek, puhák. Színük fehér, az idős gombán lehet vörösesbarnán rozsdafoltos is.
Tönkje megnyúlt, magas, lefelé fokozatosan vastagabb, alul hagymaszerűen, gumósan kiszélesedő, 10-40 cm hosszú, 1-3,5 cm vastag, a gumó 3-6 cm nagy. A kalapból csuklószerűen kifordítható. A tönk alapszíne barnás, de bőre növekedéskor szétrepedezik, és így világos sárgásszürkés alapon apró, sűrű, barna pikkelyektől övesen márványozott, tarka. Állománya keményen rostos, szálas, belül üres, csöves. Gyűrűje kettős szélű, szélein puha, barnás, korpás, középen merevebb, porcos, sima, pelyhes. Könnyen elmozdítható, a tönkön le és fel tologatható. Húsa puha, a tönkben szívós, rostos. Fehér, színtartó, az idősebb példányoké lehet kissé szürkés rózsaszínű. Szárítva szürkésfehér. Nehezen szeletelhető, kócszerű. Íze kellemesen mogyoróízű, édeskés. Gyengén lisztszagú.
Mikor a negyedik szatyrot teleszedtük, amiatt kezdtünk aggódni, hogy mit fogunk csinálni ennyi gombával. Ilyen sok őzlábat sosem szedtünk, a keveset pedig amit szoktunk találni rántva készítjük el vacsorára. Na most húsz embernek való vacsora is kijött volna abból, amit gyűjtöttünk, úgyhogy a mentő ötletet a gombafasírt jelenti. Hazajöttünk, két órán keresztül mostuk, M. leforrázta (annyira összeesett, hogy már sajnáltam, hogy apáméknak is vittünk egy szatyorral :) és le fogjuk fagyasztani. Az éhínséges téli napokon, amikor visszatérünk diétánkhoz, milyen jól fog majd a nagy-őzlábgomba-fasírt.
2008. október 4., szombat
Gabriel García Márquez: Söpredék
Kolumbia 1810-ben nyerte el függetlenségét Spanyolországtól, így elméletileg Dél-Amerika egyik legrégebbi demokráciája, de a szomorú tény az, hogy ez a "demokrácia" csak nagyon ritkán látott békét és igazságot. Kolumbia függetlenségének előzménye a mai Haiti 1804-es függetlenné válása volt. Innen kapott jelentős támogatást a kolumbiai függetlenségi harc két vezetője: Simón Bolívar és Francisco Santander. Simón Bolívar lett Kolumbia első elnöke és Santander az alelnök; amikor Bolívar lemondott, Santander lett Kolumbia második elnöke. A függetlenségi harc 1819-ben ért véget, amikor Új-Granada Alkirályságból Nagy-Kolumbia szövetségi állam lett. Ennek része volt a mai Kolumbia, Equador, Venezuela és Panama. Belső politikai és területi viták után 1830-ban kivált Venezuela és a mai Equador (akkor Quito).
Az ország egész történelme során áthidalhatatlan szakadék volt a liberálisok és a konzervatívok között és ez többször vezetett igen véres polgárháborúra. A legnevezetesebb az ezernapos polgárháború (1899-1902), amelynek során az Amerikai Egyesült Államok befolyására (!!!) elszakadt Panama megye (ahol a Panama-csatorna épült) és 1903-ban önálló országgá alakult. Ezután Kolumbia egyéves háborúba sodródott Peruval, mert vitatták Amazonas megye és székhelye, Leticia hovatartozását. Majd a viszonylagos politikai stabilitás kora jött, de az 1940-es évek végén az erőszak újabb hulláma kezdődött. Ezt persze a két vezető párt közötti feszültség okozta és Jorge Gaitán liberális párti elnökjelölt meggyilkolása robbantotta ki 1948-ban. A gyilkosság után Bogotában zavargások törtek ki, amelyek átterjedtek az ország más vidékeire is, 180.000 ember vesztette életét. Kolumbia rivális pártjairól különben azt szokták mondani, hogy azokba a tagok nem beiratkoznak, hanem beleszületnek, és ez valóban így van: a pártok inkább területi és családi egyesületekként működnek, mint politikai platformon alapuló szervezetekként.
Ezek után talán könnyebb megérteni a Marquéz regényeiben szereplő elárult ezredesek, megbukott tábornokok magányát, Macondó sivárságát és a meseszerű történetek babonákkal tüzdelt rossz előérzeteit. Első regényének is tekinthető novellájában, a Söpredékben már megalapozódik elkövetkező regényeinek mágikus realizmusa. Faulkner-ízű novella: a történet három különböző mesélő szempontjából alakul ki: az ezredes, annak megkeseredett lánya és ártatlan unokája elbeszélése váltja egymást. A három szereplő ugyanazt a történetet három különböző módon értelmezi, a regény technikájának köszönhetően pedig Macondo három arcát láthatjuk: múltját, jelenjét és jövőjét. Érdekes olvasmány azoknak, akik már olvasták Gabriel García Márquez későbbi remekműveit, kezdő Marquéz-olvasóknak azonban nem ajánlom. Bár nagyon sok jel mutat a szerző későbbi, kifejlett stílusára, a regény maga egyes helyeken fárasztó, a történet háromszori megismétlése pedig olykor unalmas lehet egy nem Gabo-rajongó számára. Aki nem olvasott még García Marquézt (van ilyen?) mindenképpen a Száz év magányt vagy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját olvassa el előbb, biztos utána imádni fogja a Söpredék-et is.